The following text is not a historical study. It is a retelling of the event of the witness’s life based on the memories recorded in the interview. The narrative was written by external collaborators of the Memory of Nations.

If you have objections or additions to the text, please contact the chief editor of the Memory of Nations. (michal.smid@ustrcr.cz)

Andrea Nádasdy Nikolits (* 1933  )

Huszonhárom év múltját is magam mögött hagytam

  • 1933-ban született Budapesten
  • 1948–1950 között az ipar- és képzőművészeti középiskolában tanult
  • 1950-ben otthagyta az iskolát – politikai okokból
  • 1951-től selyemfestő, majd bárénekesnő volt
  • 1952-ben férjhez ment
  • 1953-ban kislánya született
  • 1956. november 29-én Ausztriába menekült a zöldhatáron át
  • 1957 januárjáig Bécsben lakott
  • 1957–1961 között Franciaországban élt, házvezetőnő volt
  • 1961-ben az USA-ba települt át
  • 1961–1995 között a textiliparban dolgozott
  • 1982-ben gróf Nádasdy Ferenc felesége lett, Kanadába költözött
  • 1995-ben nyugdíjba ment
  • 1996-ben települt haza, és a férjével közösen alapított Nádasdy Alapítványban dolgozott 2013-ig

Interjúadó: Nádasdy Nikolits Andreával

Születési év: 1933

Az interjúkészítés helye és ideje: Budapest, 2013. július 2.

Interjúkészítő: Kőrösi Zsuzsanna

Terjedelme: 2 óra 15 perc

 

Interjú Nádasdy Nikolits Andreával a prágai Post Bellum és a budapesti 1956-os Intézet Alapítvány Vasfüggöny projektje számára

 

K.: 2013. július 2-án beszélgetünk Nádasdy Nikolits Andreával. Abban egyeztünk meg, hogy röviden bemutatkozik, mielőtt a meneküléstörténetet elmondaná.

V.: Én nyolcvanéves leszek ez év végén, és itt születtem természetesen, Budapesten ’33-ban. És véletlenül olyan családba születtem, akiket nem nagyon szeretett a kommunista rezsim – hogy ezzel a szóval éljek.

K.: Üldözöttek voltak.

V.: Nagyon üldözöttek voltunk, úgyhogy sok-sok viszontagság után, amikor a forradalom kitört… Az még csak hagyján, hogy kitört, mert attól én még itt maradtam volna, hogyha a célt sikerül elérjük , de miután az oroszok visszajöttek és letámadták Magyarországot,  tudtam, hogy itt nem fog fű teremni nekünk, magunkfajtáknak, akkor azt mondtam, hogy itt nincs más megoldás, el kell menni.

K.: De ennyire azért ne szaladjunk. Mutassa be, kérem, ezt a családot! Mondhatjuk, hogy nagypolgári családba született?

V.: Hát ilyen kevert család volt. Az anyai nagyapám földbirtokos volt, Kunhalmok között, Szolnok megyében. Egy nagyon szorgalmas, tisztességes úr volt, aki a frivol dolgokat nem nagyon szerette. Ő mindig, még egy cséplőgépet vett, és a földbe befektetett, és nagyon józanul és szorgalmasan gazdálkodott, és így lett valaki. Tulajdonképpen az emberek, akik neki dolgoztak, szerették. Szóval az a bizonyos propaganda, hogy így meg úgy a földesurak kizsákmányolók, ez általánosítva nem igaz.

Az apám Erdélyből származik, az ő édesapja tanfelügyelő volt, és képviselő volt Kassó-Szörény megyében. Elég korán meghalt. Aztán a románok miatt az apám úgy döntött, hogy ő nem marad ott, hanem eljött Magyarországra, és itt végezte az egyetemet. Úgy, hogy állóbüfékben ette a virslit, ha éppen annyi pénze volt – másokat korrepetált, és abból valahogy fönntartotta magát. És hát így itt is, meg Lipcsében is – nem tudom, hogy hogyan került oda, vagy milyen alapon, de ott is tanult –, jogi és közgazdasági diplomát szerzett. És aztán bekerült a Pénzügyminisztériumba. Nem is tudom, talán dr. Fabinyi Tihamér, azt hiszem, úgy hívták azt az államtitkárt vagy minisztert, aki mellett kezdte el a pályafutását. És aztán nagyon korán, harmincnyolc éves korában kinevezték főispánnak, először Pécsre, és aztán Pécs–Baranyába… a legfiatalabb főispán volt Magyarországon. Na most ez egy nem választott, hanem kinevezett pozíció volt. Közigazgatással kellett foglalkoznia, tehát a politikához sok köze nem volt.

De hát aztán ugye jött a náci korszak, amit szintén ránk akarnak most kenni, de hát azt nem mi kreáltuk, hanem a németek kezdték, lerohanták itt egész Európát. És hát voltak kollaboráns, főleg katonatisztek, és egy karlengető kormány, akik nácik voltak abban az időben. Próbálták apámat rávenni, hogy mint főispán tegyen valamiféle intézkedéseket a zsidók ellen, amire ő nem volt hajlandó. „Az eskümbe nem tartozott bele, hogy ártatlan honfitársaimat üldözzem.”– mondta. Lerövidítve a dolgot: ezért őt internálták, a németek, el is vitték. Közben az orosz front közeledett.

K.: De hova vitték őt?

V.: Először a Mecsekre, egy gyűjtőtáborba. Később, ahogy jöttek az oroszok, úgy vitték tovább, és az utolsó állomás Magyarországon Nagykanizsa volt, ott volt egy fogolytábor. És nemcsak ő, hanem Pécsről más tisztségviselők is raboskodtak ott, azt hiszem, négyen voltak. És hát rettenetes ideges volt, mert akkor ott van a családja, két gyerek meg az anyánk, és jönnek az oroszok.

K.: És maguk akkor Pécsen voltak?

V.: Ez Pécsett volt, igen.

K.: Tehát maguk ott maradtak.

V.: Hát igen. Úgy vitték el, hogy észhez se tértünk, és már nem volt ott.

K.: Ez volt negyven…?

V.: Hát mikor jöttek be az oroszok, ’45-ben?

K.: Hát már ’44 végén itt voltak.

V.: Vagy már ’44-ben? Na, hát akkor ’44-ben volt valamikor ez. Hát mondom, ahogy a front jött, úgy ment kifele, menekültek a németek.

K.: Tolták, igen.

V.: De hát ugyanúgy elvihették volna őt is ki, valamelyik táborba, de hát ott a kerítésen lyuk volt, és akkor ő éjszaka kijött a kerítésen. Szerencsére nagy vadász volt, ismerte a Baranya megyei területeket, erdőket satöbbi, és akkor megérkezett Pécsre. Napokig gyalogolt meg minden – nem ismertük meg! Ugatott a kutya, kinéztünk az ablakon, „na, biztos egy orosz!” Egy olyan csavargó kinézésű szakállas ember, hátizsákkal. Kétszer is visszanéztem, és akkor jöttem rá, hogy ez az apám! Akkor nagy volt az öröm. Rendben volt, de akkor persze ráfogták, hogy ő biztos náci menekült, de a logikát nem lehetett keresni. De hát aztán valahogyan igazolta magát. Először lezárták – bocsánat –, azt hiszem, bezárták, volt börtönben, igen. Ahol azzal foglalatoskodott, hogy a poloskákat irtotta, mert ahhoz ő nagyon értett, úgyhogy a cellatársai borzasztóan szerették őt! A főispán úr megszabadította őket a rovaroktól. Nota bene, köztörvényesek között ült.

K.: De a magyarok vagy az oroszok csukták le őt?

V.: Hát akkor nem is tudom, hogy ki, azt hiszem, hogy az oroszok, vagy valamiféle alkalmi csoporttal közösen. Hát akkor ez nem volt úgy kialakulva, hogy lett volna kormány, meg mit tudom én, akkor még nagyon nyers volt a helyzet.

K.: Tehát ez még ’45.

V.: Igen. És akkor ott ült egy darabig. Aztán egy idő múlva kiderült, hogy helybeli zsidók, akiket ő mentett, vagy védett, vagy bujtatott, előkerültek, és igazolták őt, és egy tárgyalás is volt, majd kiszabadult. Hát szóval ilyen állapotok voltak.

A nagyapámékat természetesen kirúgták a birtokról, tehát mindenüket elvesztették, a házakat lepusztították, szóval ott olyan helyzet volt, hogy…

K.: És ez mikor volt, amikor a nagyszüleit…? Ez ’48, vagy már előtte? Ezt ’48–49-ben vehették el. Mert azért volt egy pár év, ami úgy nézett ki, hogy ez egy normálisan működő demokratikus ország lehet, ’45–46–47, voltak választások…

V.: Hát igen, hogy őszinte legyek, nem tudom pontosan. Hát ugye gyerek voltam, nem vezettem én naplót, de azt tudom, hogy hánykolódtak szegények. Ugye ők a budapesti ostrom alatt itt voltak, éppen Budapesten, ahelyett, hogy ott lettek volna a saját házukban, Szolnok megyében. Itt végigélték az ostromot, és mire vissza… Ja, akkor onnan eljöttek Pécsre, hozzánk, mert nem tudták, hogy hova menjenek, de hát az se volt egy állapot ugye, és akkor aztán egy idő múlva elindultak haza, és ott találtak egy nagy romhalmazt, és szóval ki voltak onnan toloncolva.

K.: Tehát akkor az oroszok dúlták föl a majort.

V.: Hát lehet, hogy az oroszok, (mert az én hátaslovamat rögtön el is vitték) de hogy őszinte legyek, lehet, hogy a helybeliek is. Szóval én nem tudom: Arra emlékszem, hogy ’47-ben mentem Szolnokra a nagyapámékhoz, és nagyanyám azt mondta, hogy „megyek le Baghy majorba, ha akarsz, akkor gyere velem. Ha meg akarod őrizni az emlékedben azt, ami volt, akkor ne gyere velem, de ha kíváncsi vagy, hogy ott mi történt, akkor menjünk együtt!”

És hát én azt mondtam, hogy „én látni akarom!” És akkor már olyan volt, hogy a nagyapámék házában az egyik szobából a másikba úgy léptem át, hogy ilyen téglasorok voltak, és gaz, parketta felszedve, ezek fölött jutottam egyik szobából a másikba.. Tehát nem volt ház! És aztán később, húsz évvel ezelőtt vagy mikor tudtam meg, hogy egy egész falut fölépítettek azokból a téglákból, meg azokból az anyagokból, egy utcát,– mondták. Hát jó, mindegy. Ami elveszett, az elveszett!

K.: Hát jónak nem jó, de…

V.: Ilyen volt a helyzet. Persze az apám nem kapott állást. Pécsről eljöttünk Pestre, hogy szem elől tévesszenek, hogy védve legyünk a nyilvánosságtól, mert itt nem annyira ismerték őt, és akkor itt még valami vacak kis állása volt rövid ideig. Szerzett nekünk lakást fönn a Rózsadombon, és egy idő után B-listázták. Hát ezt nem mindenki tudja, hogy mi az, az annyit jelent, hogy nem kaphatott állást.

K.: Igen. Nemkívánatos személy.

V.: És ugye akkor jöttek a kitelepítések, amit óriási szerencsével megúsztunk, mert az Osztrák Követség épületében laktunk, és amikor jöttek a végzéssel az ÁVO-tól, akkor a követségi emeleten csöngettek be, és onnan az attasé kirúgta őket, mondván, hogy „itt semmiféle Nikolits nincs, menjenek a pokolba!”

 Utána rögtön fölszaladt hozzánk a harmadik emeletre, és azt mondta, hogy „tűnjenek el, mert holnapra biztos visszajönnek, amikor rájönnek, hogy tévedés volt!”

 Akkor aztán, mint akiket szétspricceltek: a bátyám egy haverjához ment a cselédszobába lakni, én is egy barátnőmhöz, akinek a nővére férjhez ment. Tudtam, hogy ott még egy üres ágynak maradni kellett. Mindenki mást kitelepítettek, de minket nem, mert nem találtak meg. És akkor rendetlenség volt, szóval nem volt az olyan jól megszervezve.

K.: Hál’ Istennek!

V.: Igen. És akkor így, tulajdonképpen illegálisan léteztünk. És aztán hát… túl részletesen nem akarom elmondani, de szóval olyan volt a helyzet, hogy mikor jött a forradalom, akkor…

K.: Bocsánat! Még az iskoláiról azért mondjon… mert azt se volt egy…

V.: Ja, hát az szinte nem létező, mert ugye az Orsolyákhoz jártam, a negyedik gimnáziumot ott fejeztem be a Rózsadombon, és akkor úgy döntöttem, de apám is egyetértett velem, hogy nem érdemes ezen az úton továbbmenni, és gimnáziumi érettségit szerezni, mert valami szakmát kell tanulni. És akkor kiderült, hogy van ez az iskola, amit Iparrajz iskolának hívták akkor, hát most nem tudom, hogy mi a neve…

K.: Kis Képző. Szerintem ez a… nem ott, a Kálvin tér mögött?

V.: A Kálvin tér mögött, igen, Török Pál utca.

K.: Igen, az a Kis Képző. Tehát az Ipar- és Képzőművészeti Középiskola.

V.: Igen, mert onnan mentek aztán a képzőművészetre a már főiskolás korúak, de hát én akkor csak olyan tizenöt év körüli voltam, és ott beiratkoztam. Oda is protekcióval, az egyik tanár gondolta magában, hogy na, ezeket segíteni kell. A két N betűs, a Nemessányi Mária és a Nikolits Andrea, és tudta, hogy minket nem fognak fölvenni, mert a Nemessányi Marinak az apja nyugalmazott ezredes volt, és az Orsolyáktól jövünk, na, gondolhatja!

K.: És ott ismeretségből volt ez a szolidaritás, ez a segítségnyújtás, vagy egyszerűen emberségből?

V.: Ő sejtette, hogy mi kik vagyunk, és egy nagyon rendes ember volt, és ő is azért maradhatott meg az iskolában, mert jóban volt az igazgatóval, aki nagy kommunista volt. De három szakmája volt, ami nagyon ritka a tanárok között, matematika, történelem és földrajz. Így szükség volt rá. Kara Jenőnek hívták. Érdekes, hogy emlékszem a nevére. És ő úgy gondolta, hogy megpróbálja…

K.: Segít.

V.: Szóval segített. Föl is vettek minket, ott is voltunk két évig. Persze komiszkodtunk, meg nem nagyon tanultunk, de ott is a szakmai része, az csak két év után indult volna be, és én textiltervezésre akartam menni. De hát mire odajutottam volna, addigra az is megszakadt, mert nem lehetett kibírni. Állandóan a propagandával foglalkoztak ahelyett, hogy tanultunk volna, és nem, szóval a légkör borzalmas volt: május elsején ki kellett vonulni a vörös zászlóval, akkor az elvtársak előtt, az emelvény alatt tisztelegni kellett, meg mit tudom én. Nekünk ez nem tetszett. És hát közben a bátyámat elvitték munkaszolgálatos katonának. Az apám teljesen állás nélkül volt, ő feketén, ilyen ékszerrel meg arannyal, seftelt szegény – ami ugye életveszélyes volt. Jött is az ÁVO és nyomozott, de anyám kirúgta az ÁVO-st, mert anyám semmitől se félt! „Hát nem szégyelli magát? Mit jön ide kutakodni? A férjem nincs is itthon, nincs semmi eldugva.”

K.: De ez még a Rózsadombon volt.

V.: Ez a Rózsadombon volt. És akkor találtam ezt a hirdetést az újságban, hogy keresnek tehetséges festéshez, rajzhoz értő, főiskolát végzett fiatalokat. Hát gondoltam magamban, tizenhat éves koromban hogy lenne nekem főiskolám, de hát gondoltam, írok nekik, mit tudom én, hátha. És egy hölgy fölhívott telefonon, hogy el volt bűvölve az én levelemtől, merthogy nem próbáltam megjátszani magam, hanem őszintén megmondtam, hogy nincs végzettségem… de én azt írtam, hogy nagyon gyorsan tanulok, és én tudok rajzolni és festeni, és mindent meg tudok tanulni, tehát jöjjek el. És akkor elmentem egy interjúra, és fölvett. Hát a selyemfestés, az tényleg egy bizonyos technika, amit öt perc alatt megtanultam, az nem volt probléma.

K.: És ez egy kisvállalkozó volt? Vagy ki volt ez?

V.: Akkor még voltak ilyen kis maszek műhelyek. Ami sajnos egy év múlva meg is szűnt, mert már akkor nem engedélyezték, de addig ott voltunk. Azért mondom többes számban, mert a Nemessányi Mari barátnőmet is bevittem oda, mert kellett egy kontúrozó, és kellett festő. És én nem tudtam, hogy nekem jó színérzékem van, de úgy látszik, hogy volt, és rengeteg szép dolgot festettünk. Mari kontúrozott. Persze olyan volt a kezem, mint egy kubikosnak, mert teli volt mindig lemoshatatlan festékkel. De ez a piszok megmentette az életemet egyszer, mikor igazoltattak, úgyhogy az se volt hiába… Minden összefügg!

K.: Hogy mentette meg az életét a festék?

V.: Úgy, hogy a házam kapuja előtt megállított egy rendőr – vagy ÁVO-s volt, már nem emlékszem –, hogy igazoljam magam, és hogy én dolgozom-e. „Hát – mondom – persze, hogy dolgozom, de hát nincs nálam igazolvány, de most nézze meg a kezemet! Hát úgy nézek ki, mint aki nem dolgozik?” Aztán legyintett és otthagyott. Hát szóval minden jó valamire.

Ez volt egy darabig, akkor megszűnt, és akkor megint ott álltam megfürödve, hogy most akkor mit tegyek? Akkor szintén egy hirdetésre válaszoltam, a Fővárosi Finommechanikai Vállalatnál kerestek átképzőst. Orvosi műszereket gyártottak ezt állították. Hát oda is elmentem, de persze rettegtem, mert hogy fognak engem ide fölvenni? Én osztályidegen vagyok, engem nem lehet átnevelni! De ott úgy látszik, azt hitték, hogy én elég fiatal vagyok, hogy meggyőzzenek a kommunizmus nagyságáról. Amikor hallgatni kellett, akkor hallgattam, szóval ösztönösen. Na jó! Úgy kérdezett, az apámról. A nagyapámról. Meg hogy mi volt a foglalkozásuk stb. Hát olyan kitérő válaszokat adtam..– olyan hülye volt szegény, aki engem interjúvolt, úgyhogy bekerültem. Persze orvosi műszerekről szó se volt, mint kiderült, irodagépeket javítottak, meg ilyen dolgokat. Nekem olyan mindegy volt. Csak hogy oda bekerültem. Ez tartott egy darabig, talán egy évig.

Végül férjhez mentem. Ugye a bátyámat elvitték munkaszogálatos katonának, a szüleim, mikor a Rózsadombról szétmentünk, elmentek Szolnokra a nagyszülőkhöz – mert ott még volt egy ház, amit ugyan elvettek tőlük, de három szoba megmaradt, és oda be lehetett menni –, de aztán őket is kitelepítették. Na most az apámék nem voltak rajta a listán. Szóval észbontó, hogy min múlott az embernek a sorsa! És akkor a nagyapámat kitelepítették Cibakházára, és az apámék pedig elhúzták onnan a csíkot, és valahol Alsógödön, vagy valahogy a Duna partján béreltek egy kis nyári házat, és gondolták, hogy majd onnan keresnek valami lakásfélét. Szóval ilyen teljesen bizonytalan és lehetetlen helyzet volt. Se lakás nem volt, se semmiféle remény arra, hogy konszolidálódik a helyzet, vagy hogy az embert békén hagyják, vagy… Hát szóval egyedül maradtam. Aztán jött a forradalom.

K.: Még azt mesélje el, mert tudom, hogy az se volt egy leányálom, hogy amikor férjhez ment, akkor hova költöztek? És hogy éltek, meg miből élt?

V.: Először odaköltöztem, a férjem, ott lakott a gyár közelében, (az a Nagydiófa utcában volt, Nagydiófa utca 14.)

K.: Ez milyen gyár?

V.: Ez a műszergyár. És attól két utcával odébb, az Akácfa utcában volt egy albérleti szobája a férjemnek, és odaköltöztem.. A legbüdösebb ház volt, ami létezett egész Budapesten! Erre a mai napig is megesküszöm, mert rengeteg kóbor, kanmacska volt benne – és azt nem kell mondanom, hogy az milyen szag – és egy olyan albérleti szobában, hogy olyan lakások voltak, hogy nem volt fürdőszoba, sőt vécé se csak a közös, a lépcsőházban. Hát én ilyen ház… nem is tudtam, hogy ilyen ház létezik még egyáltalán. És az ember belépett a konyhába, utána volt a nagyszoba, ott lakott egy nagyon beteg öregasszony a lányával, ágyban feküdt, az öregasszony. Azon kellett nekünk keresztül menni, és akkor volt egy kis szoba, azt hiszem, cselédszoba, vagy nem tudom, mi, ahol, ha az ember bement, akkor mindjárt nekiment a szemközti falnak, olyan pici volt. Az volt a mi szobánk, és mindjárt az első éjjel számomra kiderült, hogy ott nyüzsögnek a poloskák! Én még olyat sose láttam! Nem nagyok, hanem ilyen pici kis újszülött, átlátszó, rózsaszínű lábakon mozgó pöttyök, és halálra martak! Borzalmas volt! Arról nem beszélve, hogy állapotos voltam, és a macskaszagtól állandóan rosszul voltam, mert amúgy is rosszul lett volna az ember, de… hát szóval mindegy.

Szerencsére nem tartott ez sokáig ott, mert az apám, aki Gödről ugye bejárt Pestre itt-ott, és keresett mindenféle lehetőségeket, és megtudta, hogy a Pannónia utcában van egy lakás, mert ott meghalt egy öregasszony a harmadik emeleten. Ugye ilyen társbérletek voltak, szép nagy lakások, de hát felosztva ott nem tudom, hány szobára. És azt hiszem, négy család volt ebben az egy lakásban, és egy négylukas gáz volt a konyhában, úgyhogy mindenkire jutott egy égő. És fölötte volt a fregoli, és hogyha az ember mosott, és oda fölakasztotta, a ruhát akkor a…

K.: A húslevesbe csöpögött!

V.: Húslevest nemigen láttunk akkor, de valamit kotyvasztottunk. Borzalmas volt! És ott is annyi volt a poloska, hogy nem lehetett kibírni! Hogy honnan a fenéből? Azt hiszem, az oroszok hozták, komolyan mondom, mert azelőtt soha nem találkoztunk velük…

K.: Nem lehetett kipusztítani őket?

V.: Hát csak úgy lehetett kipusztítani, hogy mindenki hagyja el huszonnégy órára a terepet, és akkor jön a rovarirtó és elgázosítják ezeket. És azt nem lehet úgy végrehajtani, hogy valaki bennmaradt. És persze senki se akart elmenni, mert ők azt mondták, hogy nekik így is jó. Láttam a falon a véres nyomokat! Hát én nem tudom, hogy ezt hogy nem tudták… vagy hogy nem észlelték! Elefánt búőrük volt?

K.: Hogy bírták elviselni.

V.: Hát a férjem meg elég vagány volt ahhoz, hogy egyszerűen kihívta az exterminátorokat, és kész tények elé állította őket., Azt mondta a lakóknak, ha nem mennek el, akkor megmérgezik őket! Úgyhogy kénytelenek voltak elmenni, és akkor így kipusztították. A férjem előre kifizette, de utólag bekasszírozta a lakóktól. Na, hát szóval ilyen világ volt. És nem volt mit enni, nem… szóval rettenetes szegénység volt. Na, akkor a férjemet behívták katonának. Első évben felmentették, mert volt egy ilyen ízületi egere a térdében, ami nem mindig fájt, de hogyha egy rosszat lépett, és az a kis porc úgy beszorult az ízületbe, akkor lebénult, a fájdalomtól. Mert vízipólós volt, és egy nagyot rúgott a víz alatt, és attól kapta ezt a dolgot, úgyhogy az első alkalommal felmentették. A következő évben, amikor már azt hittük, hogy hű, mi vagyunk a Janik, akkor a másik orvos azt mondta, hogy „ízületi egér ide vagy oda, akkor is tessék bevonulni!” És akkor ott maradtam hoppon,… akkor már a gyerek megvolt.

K.: Ő mikor született?

V.: ’53-ban, április 11-én. És hát most akkor éljek meg, ugye! De hát miből, vagy hogy és mint? És akkor… Mindig van őrangyal, mindig van gondviselés, De hát csak az a baj, hogy az ember pánikba esik ugye, és ideges lesz, ahelyett, hogy elhinné azt, hogy majd valahogy lesz. Hát most már tudom, de akkor nem tudtam! Na és akkor hirtelen jött ez az énekegyüttes, akiket én tulajdonképpen nem… de az egyiket ismertem, mert a férjem bűvész volt, és ő nagyon sokat szerepelt különböző színházakban meg cirkuszban, meg mit tudom én, hol, vidéken itt-ott, amott, és az egyik ilyen zenésszel ismerték egymást, és ő tudta, hogy elvitték katonának. És ez benne volt ebben az énekegyüttesben, ami akkor formálódott éppen, hát gondolták magukban, hogy énnekem biztos jól jönne valami kereset, nekik pedig kellett volna egy női második szólam, és eszükbe jutott, hogy én meg ott vagyok a legnagyobb bajban. Eljöttek, hogy akkor én ezt vállaljam el. És mondom: „Hát miből gondolják, hogy én erre megfelelek? – Hát majd mindjárt kipróbáljuk!” És akkor elkezdett nekem gitározni, egy darabot legitározott, akkor énekeljem utána – hát az persze könnyű volt. Aztán megint csak legitározta azt a dallamot, és akkor mind a négyen, ugye. Na, akkor még öten voltunk. És nekem kellett tartani az én dallamomat. Hát az is ment! És akkor azt mondták: „Föl vagy véve!” Hát persze akkor még senki nem ismert minket, semmi alapunk nem volt. Hakniztunk ugye, hol itt, hol ott, hol a Dohánygyárban, hol mit tudom én, hol ilyen kis koncerteket tartottunk. A gitáros gitározott, és mi énekeltünk. Olyan nevetséges volt, mert olyan rémes helyeken kellett föllépni, ahol lógott a meztelen körte a mennyezetről, és ahogy énekeltem, fölnéztem a légypiszkos körtére, és elkezdtem röhögni! És akkor oda többet már nem hívtak minket énekelni! Szóval ilyen világ volt! És túléltük valahogy.

Aztán később jött a forradalom. Hogy is volt csak? A bátyám addigra visszajött. Mert a forradalom alatt már ott volt.

Ja, és akkor… tudom, az is történt, nem maradtunk a Pannónia utcában, mert közben valaki el akart adni egy kis lakást a Varsó utcában, ami ott volt nem messze a filmgyártól, Zuglóban. Arról volt szó, hogy akkor mi oda beköltözünk, és majd idővel megfizetjük az árát. Mondtam, hogy „nekünk nincs pénzünk!” Azt mondta a férjem: „Nem baj, csak költözzünk be, aztán majd meglátjuk!” És hát ott is mindenféle rémes dolog volt, mert ott meg volt egy ÁVO-s raktár a közelben, ahol fantasztikus értékek voltak. Ugye hát a forradalom alatt be lehetett oda törni… Igaz, hogy kockázatos volt, de a férjem minden kockázatot megejtett, és bement, és onnan szerzett gabardin anyagot, bőrkesztyűket, minden fityfenét – de rémes egy alak volt tulajdonképpen! Ezeket hazahozta. Ő egész nap csavargott a városban, mert érdekelte, hogy mi történik, én meg ott voltam a gabardinnal meg a lopott cuccal, és hát frászt kaptam, hogy ha most jön egy ellenőrzés vagy valami… – Bár akkor ugyan az ÁVO-sok nem nagyon ugráltak, mert akkor még mással voltak elfoglalva. (bujkáltak)… De aztán ugye nem sokáig tartott a dicsőség, és akkor jött a második támadás november 4-én, és hát tudtuk, hogy ebből nem lesz semmi, mert hát az már biztos, hogy itt már mi nem rúgunk labdába. A kislányom, az fönn volt a… Svábhegyen.

Ja! Hát én már közben szólóba énekeltem! Na, hát mik vannak! Mondom, hogy elfelejtem, azért kell a könyvemben ellenőrizni. Ugye az éneklés, először a gruppal énekeltem, aztán onnan kiváltam, akkor egyedül énekeltem Budapest egyik legrondább kis lebujában, ami azelőtt egy nagyon előkelő hely volt, a Pomeri Bár. És hát ott testőröm volt, mert a Pomeri Bár, az a Pomeránszky családé volt, és a Pomeránszky családnak a nagyapámmal szomszédos birtokuk volt. Tehát ők tudták, hogy én ki vagyok. És a Pomeránszky fiú – fiú, hát akkor már felnőtt férfi volt –, csodával határosan benn maradt mint pincér a volt lokáljukban.. És azt úgy hívták, hogy Budavár. Hát az a legpocsékabb hely volt. Egész éjjel nyitva tartott, és a város összes részeg embere, amikor máshol záróra volt, odatódult, ugye.

K.: Ez hol volt?

V.: Most ott egy ilyen hamburgeres hely van, a Széna téren, a sarkon, egy olyan meredek utca megy föl…

K.: Igen, ami megy föl a Várba.

V.: Igen. Nem tudom, egy nagyon meredek utca volt, és onnan volt a bejárat. De a sarkon volt egy söntés ugye, ennek volt egy kocsma része.

K.: Ostrom utca.

V.: Igen. Köszönöm. És az utcából volt egy bejárat, és egy hosszú folyosó, és hátul volt egy bárpult, majd egy nagyon sötét és furcsa kinézésű helység, asztalokkal és páholyokkal. Egész éjjel nyitva volt, és hát ott voltam ilyen… úgy hívták, hogy refrénénekesnő annak idején, tehát tánc alá, zenekarral. Szegény apám teljesen maga alatt volt! Mondtam neki, hogy „hát miért rosszabb ez, mint nehéz fizikai munkát végezni, amit esetleg meg se kapok, állásként? Itt meg a kutya se kérdezi, hogy ki vagyok, mi vagyok!” És ráadásul volt egy testvérpár, két fiú, akiknek volt egy kis jazz zenekaruk – Nikolits testvérek, úgy hívták őket –, őket már ismertem. Nem voltak rokonok! És őket már ismerte a piac, vagy szóval a közönség, úgyhogy valahogy segített, mondom, állandóan szerencsém volt.

Na és akkor aztán a forradalom mikor kitört, én pont dolgoztam, és Zuglóban laktam, és fogalmam nem volt a napi eseményről! Hát én éjjel dolgoztam, nappal ameddig lehetett, aludni próbáltam, és akkor is, nem volt napközben dolgom, úgyhogy délután fölkeltem és készülődtem, hogy majd megyek be dolgozni. És kiálltam a buszmegállóba, de nem jött a busz. És mérgelődtem és idegeskedtem, hogy most el fogok késni, akkor ki fogok kapni, akkor majd fegyelmi, stb. Hát végül kénytelen voltam egy taxit hívni, mert hogyha nem érek be, akkor baj van. És elérkeztünk a Blaha Lujza tér kereszteződésébe, és ott irtózatos felfordulás, egy teherautó keresztbe állt az úton, az emberek rohangáltak, ordibáltak. Mondom a sofőrnek: „Mi van? – Hát nagy baj van – azt mondja –, valami forradalomféle van! – nahát – mondom – ez lehetetlenség!” És akkor eszembe jutott, hogy már napokkal azelőtt én láttam ilyen cetliket fölragasztva a fákra, és azon volt az a bizonyos tizennégy pont, hogy mit követelnek a fiatalok meg minden, de nem nagyon törődtem vele, mert eszembe se jutott, hogy ilyesmi előfordulhat.

Szóval ez volt, és akkor aznap éjjel már ugye nem nagyon dolgoztunk, mert ott jöttek be a hírek, hogy ez történik, meg az történik, és mit tudom én. Lőttek, és a Rádiónál… szóval irtózatos felfordulás volt, úgyhogy reggel én nem is tudtam hazamenni. Mert reggel fél ötkor vagy mikor kiléptem a bárból, és irtózatos köd volt, és valami gyanús, furcsa morajlás, és aztán rájöttem, hogy rengeteg tank jön valahol a budai hegyek felől, és ott mennek egymás után a Margit körúton – Mártírok útján, akkor úgy hívták. És hát akkor kiderült, hogy hát itt hazamenetelről nem lehet szó. Eszembe jutott, hogy a Nemessányi Mari barátnőm ott lakik a Keleti Károly utcában, egy kis albérletben, és őhozzá kéredzkedtem be, és ott voltam három vagy négy napig, a földön aludtam. Előzőleg a férjem meg egy szerződést kapott Prágába, mint bűvész, és aznap kellett volna neki visszaérni szabály szerint Prágából, amikor kitört a forradalom. És én nem tudtam, hogy ő most hazaért, vagy nem ért haza, vagy valahol elakadt? Szóval semmit se tudtam. Aztán pár nap múlva egyszer csak megjelent a bátyám a Nemessányi Marikánál, mert ő meg kikövetkeztette: hát nyilván nem tudtam hazamenni, és akkor hol lennék? Másutt nem lehetek, mint ott, mert nem lett volna alkalmam meghúzni magam. És akkor megérkezett, és azt mondta: „Gyere, menjünk haza együtt!” És akkor gyalog indultunk, mert akkor nem lehetett közlekedni. És lőttek mindenfelé, úgyhogy a házfal mellett ahol kijöttünk, rohantunk, akkor megint a házfal… Hát egy elég hosszú út volt mondjuk, a Széna tértől a Varsó utcáig! Viszont a Bátyám már megtette az utat a Baross tértől a Keleti Károly utcáig! De hát megúsztam, és haza érkeztem. És akkor észrevettem, hogy a férjem megjött, de nem volt otthon, . Most mit tegyünk?

Ja, közben a kislányom meg fönn volt a Svábhegyen egy ilyen nappali óvodaszerűségben, ahol egy házaspár őt befogadta még másik két kisgyerekkel, és hát oda időnként fölmentem és meglátogattam, de hát nem lehetett otthon nálam, miután egész éjjel dolgoztam, és a férjemre se lehetett számítani. Hát akkor azt mondtuk, hogy na, ez most így nem jó, hogy így külön vagyunk, ilyen bizonytalan helyzetben, hát jobb lenne őt lehozni onnan valahogy. Mondta a férjem, hogy lopott egy biciklit, amire ugye kijelentette, hogy az gazdátlan volt, de hát… oda volt támasztva valahová, és azt ő eltulajdonította. És akkor azzal elment a Svábhegyre, és lehozta a gyereket. Az ágy ott maradt, mert ugye volt neki ágya, de hát azt nem lehetett a biciklin hazahozni, úgyhogy az antik komódnak az egyik fiókját este kihúztuk, kibéleltük, abban aludt, nappal betoltuk. Kicsi lakás volt, pici. És hát ez így ment egy darabig.

Nem is tudom, hogy ez hanyadikán volt, de 4-e után volt, amikor én is nagyon sokat mászkáltam a városban, és láttam, hogy milyen szörnyű pusztítás, gyilkolás ment végbe, szóval szörnyű volt, na! Lógtak a fán az ÁVO-sok meg a halottak szerte széjjel hevertek stb. Kerestek, valami lyukat találtak a Köztársaság téren, és ott mikrofonokat lógattak be, mert hangok jöttek, és az volt a teória, hogy ott biztos rabok vannak – ami lehet, hogy úgyis volt. Szóval és a hullák itt, és hullák ott! Mert akkor már nagyon mozgolódott a fejemben, hogy innen el kéne menni, és gondoltam magamban, hogyha ezt lefényképezem – már úgy a lelki szemeimmel –, akkor ez jó lesz nekem honvágy ellen majd később! És ez be is vált. Akkor mondtam a férjemnek, hogy hát el kéne menni satöbbi, ő meg kekeckedett, hogy őneki nincs rokona kinn, hát mondom: „De nekem van! Ugyan ki fogja firtatni, hogy kinek ki a rokona?” És mindig valami kifogást talált. Valahányszor valamit megszerveztem, akkor ez azért nem volt jó, az meg azért nem volt jó. A végén azt mondtam, hogy „idefigyelj! Én nem akarok itt maradni! Kész!” És akkor azt mondta, hogy jó, hát akkor leviszi a gyereket Jászfényszarura, ahol az ő szülei laktak, ott egy ilyen parasztházban, nem kitelepítésben tulajdonképpen, ők…

K.: Maguktól mentek oda.

V.: Maguktól mentek oda, és ügyvéd volt az ő apja, aki hát ilyen feketevágásos… és a parasztokat védte ott, mert nem volt szabad nekik a saját állatukat levágni. És hát mondom, ott legalább a gyerek biztonságban van, mert ott nem lőnek, és ott semmi nem történik, hát nyugalom van és koszt is. Mondom: „Majd hogyha jó alkalom adódik, akkor mégiscsak valahogy fel kell őt hozni. És akkor gyere vissza, és akkor majd eldöntjük, hogy mit cselekszünk. De hát már nagyon fogyott az idő, mert akkor már rengeteg ember kiment, és hallottuk a híreket, hogy nem olyan egyszerű kimenni, merthogy a határt újra őrzik, aknák vannak, stb.. És akkor nem jött haza. Ő azt mondta, hogyha három napon belül nem ér vissza, akkor én csak menjek el, majd ő utánam jön. Hát jó! És majd akkor a gyereket együtt később kihozatjuk. Az biztonságosabb. Hát biztos, hogy én nem mertem volna egyedül elindulni vele, mert egy három és féléves gyerek, az se nem tud annyit gyalogolni, se nem érti, hogy mikor kell csöndben lenni, szóval nem. És hogyha ketten vittük volna, akkor azt mondtam volna, hogy jó, vállalom. De egyedül erre nem vállalkoztam. És hát nem jött, nem jött, nem jött, és akkor ez a hölgy, aki ott lakott ugyanabban a házban, ahol én, és az is, nem tudom, hogy a férje hol volt, mindenesetre egyedül volt, úgy hívták, hogy Júlia, és ő sokat volt lent nálunk, szerette a kislányt is, és elhatároztuk, hogy mi most elindulunk.

Peti nem jött vissza. Júliának eszébe jutott, hogy Mosonmagyaróváron laknak rokonai. Megbeszéltük, hogy a legésszerűbb az lenne, ha a vonaton firtatják, hogy miért utazunk, azt mondjuk, hogy rokonokat megyünk látogatni. Semmiféle, a határsávra érvényes papírunk nem volt. Magyaróvártól nyugatra már nem mehettünk e nélkül. Összepakoltunk egy kicsi cókmókot. Egy ruhát, egy-egy üveg pálinkát és egy karton cigarettát, nálam volt 100 forint, a „vagyonom” roncsai. Minden maradt, lakás, bútor stb. De ez eltörpült amellett, hogy huszonhárom év múltját is magam mögött hagytam. A cselekvés kényszerében az ember olyannyira beleesik a részletekbe, hogy nem érzi olyan elemi erővel a várható következményeket. Ilyenkor nincs idő elmélyült mérlegelésre.

Manapság sok szó esik arról, hogy az emberek teli vannak szorongással a jövőjüket illetőleg… Persze a bizonytalanság és a jövőtől való félelem egyenes függvénye annak, hogy mit rúg fel az ember, és mi lenne, ha nem így cselekedne. Akkor olyan erős kényszer volt bennem a szabadulásra, és olyan kutyaszorítóban voltam, hogy józan gondolkodásra sem voltam képes. Menekültem attól, amivé változott hazám sorsa, illetve attól a gonosz rendszertől, amely megtagadta tőlem és családomtól a létjogosultságot, megnyomorított, kisemmizett és kidobott, mint egy haszontalan kacatot. Nem, ezt nem tűrhettem tovább, és ez az érzés adott bátorságot és elszántságot a távozásra, a nagy ismeretlen felé. Hála a szüleimnek és a tőlük örökölt tartásnak, bíztam a magam erejében és tudtam, hogy a jég hátán is meg tudok élni, ha nem gátolnak benne. A munkától nem riadtam vissza, lett légyen az akármi, dolgozni tudtam.

Caplattunk a Déli pályaudvar felé. Ott döbbenetes kép tárult elénk. Tülekedés, tömeg, izgatott emberek szaladgáltak, gyerekekkel és hatalmas hátizsákokkal, a vak is látta, hogy hová készülnek. Többen hangosan búcsúzkodtak, egyesek zokogtak stb. szóval egyáltalán nem is próbálták álcázni, hogy menekültek. Ehhez képest Júlia meg én egész normális utasoknak tűntünk a kis szatyrunkkal, mint aki csak hétvégi kirándulásra készül. Emlékszem, hogy az egyetlen pár cipőm egy bordó, krepptalpú félcipő volt, amit nagy áldozatok árán csináltattam, mert apám mindig azt vallotta, hogy ő nem elég gazdag ahhoz, hogy olcsó cipőt vegyen, mert az kidobott pénz. Egyébként egy szürke flanel nadrág, egy pulóver, meg egy teveszőrkabát volt rajtam.

Szótlanul cihelődtünk fel a kupéba, rengetegen voltak, egy ülőhelyet szorítottak nekünk, amire felváltva ültünk le. Mikor a vonat elindult és lassan kihúzott a pályaudvarról, az ismerős, elsuhanó tájból nem sokat láttam, a szememet elhomályosította valami… Akár a szitáló novemberi eső is lehetett. Rám telepedett a kétségbeesés és reménytelenség fájdalma, de az adrenalin és a lebukástól való félelem hamar ellensúlyozta azt. Körültekintve az utasokon, sorstársakat véltem felfedezni. Nem hiszem, hogy volt olyan közöttünk, aki ne Ausztriába készült volna. Bár az ember nem tudhatta, hogy nincs-e spicli közöttünk. Egyszer felszállt egy-két egyenruhás, akik igazoltatták az utasokat, de olyan tömeg volt, hogy nem jutottak el hozzánk. Közeledtünk Magyaróvárhoz. „Leszálljunk, vagy merészkedjünk el Hegyeshalomig?” – súgtam oda Júliának. De választ nem vártam, inkább a biztonságosabbat választottam, a határig majd csak eljutunk valahogy (körülbelül 26 kilométer távolság). Azt terveztük, hogy itt keresünk egy vezetőt, aki majd átvisz a határon.

Sötét volt és ködös. Miután megállt a vonat, az utasok tömegesen szálltak ki, és szaporán igyekeztek az egyetlen kijárat felé. Ezzel egy időben észleltem, hogy a vasútállomást teherautók és katonai gépkocsik vették körül. Úgy kapkodták össze az embereket, mint az egérfogóba az egereket. Nem volt más kiút, csak a ruszki csapda, amibe egyenesen belerohantak. Szánalmas volt. Mi Júliával leguggoltunk egy mellékvágányon vesztegelő vonat lépcsője árnyékában, és onnan nem mozdultunk. Csak azt reméltük, hogy a sötétség leple alatt nem vesznek észre bennünket. Lélegzetvisszafojtva kuksoltunk. Az ordítozás, kocsiajtó-csapkodás, motorzúgás elhalt, utána fülsiketítő csend keletkezett. A leheletünk nyomán kis párafelhők keletkeztek, legfeljebb ez árulhatott volna el minket. A kijárat felé kémleltünk, csak egyetlen villanykörte égett az állomáson, annak az elmosódó fényköre vonzotta a szemünket, amikor benne megjelent egy egyenruhás alak körvonala. A jelenséget a kavicsos úton járó csizma zaja egészítette ki. Lassan közeledett, és nekem megfagyott a vér az ereimben. „Most már előjöhetnek!” – mondta az alak, miközben tovább közeledett lassú léptekkel. Felemelkedtünk és elindultunk az irányába. Akkor állapítottuk meg, hogy ő egy „kék” rendőr, egyszerű városi szolgálatot végző, aki nyilván valóban jóindulatú, és nem adott fel bennünket. „Hová akarnak menni?” – kérdezte. Júlia elrebegte a címet. „Jöjjenek, majd elvezetem magukat, mert ebben a sötétben soha meg nem találják.” Így indultunk el szinte libasorban, követve a csizmákat. Amíg élek, hálás leszek ennek az embernek. Nélküle elvesztünk volna. Be is csöngetett a kapun, végig őrzött bennünket. (Őrangyal?)

A család kedvesen fogadott bennünket, bár nem tudtak bíztató hírekkel szolgálni. Azt mondták, hogy az utóbbi időben már nem ment olyan simán az emberek átmenekítése, nem egy vezető lebukott a csoportjával együtt. Nehéz lesz vállalkozó szellemű vezetőt találni. De majd másnap megkíséreljük. Addig pedig a kicsi fűtetlen cselédszobában egy szimpla ágyon elalhatunk, mondták. Ruhástul dőltünk le, de még így is fáztunk. Egyszerre kellett megfordulni, ha nem akartunk leesni a heverőről. Egy szemhunyást sem aludtunk, izgalommal vártuk a reggelt, mialatt Márti, Peti, Péter járt a gondolataimban. Nem volt mód arra, hogy tájékozódjunk a hollétükről.

Reggel a házigazdánk által ismert embercsempészeket végigvettük, de egyik sem volt hajlandó a feladatra. Végül az utolsó lehetőség egy részeges alakra maradt. Ő az alkoholisták vakmerőségével mindenre hajlandó volt. Elmentünk hozzá. Már ott ült két férfi. Az egyik talán tizennyolc-húsz éves lehetett, a cipője orrát kémlelte, nem volt hajlandó ránk nézni. Egyedüli utazó. Semmit sem tudtunk meg, semmit róla. A másik harminc év körüli, 160 centiméter magas (jobban mondva alacsony) kis emberke, aki csak annyit mondott meg, hogy ő civilben cipész. Halálosan meg volt rémülve, nagyon idegesen viselkedett, néha keresztet vetett. Vártunk ott néhány órát, hátha jön még más jelentkező, de este hatig is csak mi négyen gyűltünk össze. A vezetőnk indulást vezényelt. Előbb ugyan jót röhögött azon, hogy én a szép könnyű félcipőmben akarok nekivágni az útnak. „Nincs más” – mondtam vállat vonva. Levetette velem, és adott egy ócska gumicsizmát helyette, mert mint mondta, az első sárbuckában elveszteném a cipőt. Ahogy az amerikaiak jellemzik a részeg embert: He is not feeling any pain (nem érez semmi fájdalmat), ráillett erre az emberre. Elindultunk életünk egyik legkritikusabb útjára, élünkön egy ittas emberrel. Körülbelül húsz percig vezetett bennünket, aztán egy kis folyócska töltéséhez értünk. Ott megállt és elmondta, hogy csak maradjunk a töltés mellett, és menjünk az orrunk után, ne térjünk le az irányról. Így elérjük a határt. Aztán hátat fordított, és faképnél hagyott minket. A pálinka már előzőleg az én szatyromból az övébe vándorolt, és a pénz is, nem beszélve a cipőről. Vagyis bátran elmondhatom, hogy ott álltam minden nélkül, csak a gúnyával, amit a hátamon hordtam, és a puszta életemmel, csakis a józan paraszti eszemre és a leleményességemre hagyatkozva.

Mit tehettünk? Megfogadtuk a tanácsát, és meneteltünk libasorban, mivel a töltés mellett csak egy kis keskeny ösvény húzódott. Legelöl a szótlan fiatalember, mögötte Júlia. Aztán én következtem, majd a vézna suszter, aki, valahányszor hátranéztem, hogy lássam, megvan-e még, kereszteket hányt magára. Az utat nem láttuk, inkább csak érzékeltük, sötét volt, csak a távolban láttunk valami pislákoló fényt. Meneteltünk egymás sarkában, nagy volt a csend, csak a saját lélegzetünket hallottuk. Egy idő múlva egy alattomos kis neszre lettünk figyelmesek. Dermedten álltunk meg, és mozdulatlanul füleltünk, mert nem tartottuk kizártnak, hogy valami járőrbe botlunk, és elkapnak minket. Kiderült, hogy csak az eső eredt el, és a vízcseppek hangját hallottuk, amint a földet érték. Minden idegszálammal a környezetemre összpontosítottam, más gondolat nem fért el a fejemben. Nem tudom, hány órát gyalogoltunk, amikor fénycsóvák kezdtek átívelni egyik pontról a másikra. Világító rakéták lehettek. Először hasra vetettük magunkat a sárban, de aztán már nem törődtünk velük, közvetlen közelünkben kihaltnak tűnt a terep. A távoli fény egy kicsit erősebb lett, de nem közeledett. Vajon hol vagyunk? Azon vettük észre magunkat, hogy a töltés és a folyócska eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Nem tudtuk megállapítani, hogy mikor távolodtunk el tőle, illetve hová kanyarodott a víz, az egyetlen iránymutatónk, a lényeg az, hogy most már sűrűbb terepre értünk, erdős környezetbe. Nem tudtuk, hogy hol vagyunk, és merre kellene mennünk. Ilyen sötétben nehéz tájékozódni. Megálltunk tanácskozni. Mondanom sem kell, hogy ahányan voltunk, annyi vélekedés született (nem magyar szokás-e ez?). Senkinek nem volt konkrét érve arra, hogy hogyan tovább. Én kifejtettem, hogy az ösztönöm azt súgja, hogy menjünk tovább a fény felé, mert az csak egy őrtorony lehet, és majd ha a közelébe érünk, elkerüljük, de annak a határon kell lennie, tehát az irányt megszabja. Szótlanul caplattunk tovább, ám a folyóval többé nem találkoztunk. Részeg disznó, hogy tudott így cserbenhagyni minket?! Most már szerencsére is szükségünk volt. És mi tagadás, nagyon fáradtak voltunk. Az első elállt, de csontig hatoló nyirkos hideg volt. Egyszerre csak egy aszfaltozott úthoz értünk. Ott vonult előttünk keresztben egy valóságos műút! Talán ez a Bécsbe vezető autóút lenne? Ezen át kellene kelni, legalább a másik oldalára, hol fák és bokrok védtek bennünket az esetleges ruszki járőr szeme elől. De hol a fény, amit oly hűségesen követtünk? Még messzebbre, ugyanis akkor döbbentünk rá, hogy a Holdat láttuk mindvégig. (Na, sokáig tartott volna utolérni, kuncogtam magamban.) Átrohantunk tehát az úttesten, mintha ugyan tudtuk volna, hogy ezzel közelebb jutunk a célunkhoz. Bandukoltunk a bozótosban, és én egy térképet képzeltem magam elé, Magyarország nyugati határát, ami csipkés és kanyargós, tehát még az is előfordulhat, hogy oda-vissza bolyongunk ott, ahonnan minél hamarabb el kellene kotródnunk. Egy teremtett lélekkel nem találkoztunk eddig. Szinte kísérteties volt a csend körülöttünk, hogy lehetséges, hogy sehol egy emberi település? Akár a Holdon is sétálhattunk volna. Valaki azzal állt elő, hogy már nem bírja tovább, el kellene szívni egy cigarettát. Na, még az hiányzik! Hogy gyufát gyújtson, ezzel elárulhatja a jelenlétünket. Ugyanis azzal tisztában voltunk, hogy attól, hogy mi nem látunk senkit, még lehetnek olyanok, akik minket láthatnak. Mentünk hát tovább, de erőnk fogytán volt. Hirtelen vége lett az erdőnek. Ekkor amilyen hirtelen jött az erdő, olyan élesen szűnt meg. Mélyszántott terepre értünk, amiben járni nagyon nehéz, minden lépés nyomán mázsásnak tűnő koloncot cipeltünk magunkkal. Gyanítottam, hogy ez senki földje, vagyis a határsáv. Szürkült ugyan, de még nem tudtuk megkülönböztetni a színeket. A sáv másik oldalán körülbelül 50 méternyire zászlót véltünk látni. De előbb át kellett érni ezen a sáros, göröngyös tengeren, s itt megláthatnak minket. Csak most ne fényszórózzanak, mert akkor végünk van. Szegény Júlia már alig tudott járni. Az ereje elhagyta, egyre csak le akart ülni. „Nem érdekel semmi, az sem, ha itt halok meg!” – nyögte. A férfiak persze igyekeztek továbbjutni, rám maradt a feladat, hogy Júliát tovább vonszoljam. Minden lélegzetvétel fájt, ziháltunk mind a ketten. Most nem szabad megállni, már ott vagyunk! Húztam-vontam, és bíztattam. Én sem voltam nagy erőben a huszonhárom évemmel. Átvillant az agyamon, hogy Mártival nem tudtam volna ezt véghezvinni.

A zászlón csak azt vettem ki, hogy sötét, fehér, sötét szín váltotta egymást, de hogy magyar vagy osztrák színek voltak-e, az nem derült ki. Elmentünk mellette, be a sűrűbe.

A fáradtságtól szinte öntudatlanul egy nagy fa tövében legömbölyödtem a földre, nem törődve semmivel, azzal sem, hogy akár Magyarországon is lehetünk, és elaludtam. Tudtam, hogy egy röpke pihenés nélkül képtelen lennék továbbmenni. Eszeveszett csapkodásra riadtam fel. Nem tudtam elképzeli, hogy mi történt. Halálra rémültem, pedig csak egy ártatlan fácán lehetett, aminek a nyugalmát megzavarhattuk. Reggel van! Most már látunk, de mi is láthatóak vagyunk. Néhány lépés után rábukkantunk egy békésen csörgedező folyócskára. Talán ez az, amit útközben elvesztettünk? A folyása irányát megállapítottuk, de ezzel nem mentünk semmire, mert a folyók nem törődnek az emberi logikával. Akár dél felől északnak is folyhatnak. A partján egy kupac üres lövedéket találtam, amit egy vadász valamikor kilőhetett, s bár halványan német feliratú márkát láttam rajta, ez sem bizonyította, hogy milyen országban vagyunk, hiszen bárki használhatott német márkájú lövedéket.

Szánalmasan néztünk ki, koszosan, fáradtan, sárosan, a külsőnk igencsak elárulhatta bárkinek, hogy mi járatban vagyunk. Semmi esetre sem hihette senki rólunk, hogy csak a reggeli sétánkat végezzük. Megláttunk egy házat az alattunk lévő kis tisztáson. Hívogatóan nézett ki, füstölgő kéménnyel. Mindenki rám nézett. „Maga tud németül, magának kell bekopogni” – mondták szinte egyszerre. „Ki mondta, hogy tudok németül? Legfeljebb köszönni tudok, a többi már régen elszállt. És ha magyarok laknak ott? Teszem azt, rosszindulatúak, és feljelentenek?”

De hát ezt a kockázatot vállalni kellett. Dohogtam magamban, hogy ez a két férfi gyáva nyúl! Elindultam hát a ház irányába. Kopogtam. „Guten Morgen!” – hebegtem, amint kinyitották az ajtót. „Jó reggelt!” – felelte az ember széles mosollyal. Erre úgy emlékszem. Az elkeseredés és a fáradtság leírhatott rólam, mert gyorsan németre váltott. „Bocsánat – mondta –, csak tréfáltam, jó helyen van, ez már Ausztria. Tudja, a határ mellett mindenki beszél magyarul is.” Majdnem a nyakába borultam. Ekkor a többiek is előmerészkedtek. Nagyon kedvesek voltak velünk, azonnal megmoshattuk a kezünket és arcunkat, majd kaptunk friss vajas kenyeret és tejeskávét, amihez fogható finomat azóta sem ettem. Végre felmelegedhettünk. „Szabadok vagyunk!” – kurjantottuk boldogan.

Az osztrák gazda előhozott egy traktort, s miután megköszöntük feleségének a vendéglátást, sorban felültünk rá, és elindultunk a legközelebbi faluba. Leszállított bennünket a helyi iskolába, amelynek a tornatermét átalakították menekültfogadó teremmé. A fal mellett végig szalmazsákok húzódtak szorosan egymás mellett. Ahogy érkeztek az ágrólszakadt, kimerült magyarok, úgy feküdtek le a megüresedett zsákokra. Folyamatosan jöttek és távoztak a menekültek. Én csak arra emlékeztem, hogy a csizmámat levettem, de azt hiszem, mielőtt földet értem, már aludtam is. Valamikor felocsúdtam egy percre, mert valaki rosszul lett, és mellettem feküdt le, de újból elnyomott az álom, és csak másnap hajnalban tértem magamhoz. November 27-én indultunk el Budapestről, és 29-én értük el a szabad világot.

Közölték velünk, hogy autóbuszok viszik a népet Bécsbe, a vonatállomásra, ahol majd regisztrálnak bennünket, és valami lágerba elhelyeznek minket. Már nagyon elkelt volna egy alapos mosakodás! Azon morfondíroztam, hogy Bécsben lakik egy távoli unokanővérem, de hogy nem tudom a címét. Gondoltam, majd csak megtalálom a telefonkönyvben. Elterveztem, hogy azonnal nekiállok megkeresni Pétert, mert legalább azt akartam tudni, hogy egyáltalán megérkezett-e, vagy – ne adj Isten – elkapták, és valahol egy börtönben sínylődik? Néztem a tájat a busz ablakából, elragadóan tiszta kis településeken át vezetett az utunk. Érezhető volt a jólét és a nyugalom. Ettől már elszoktunk a népi demokráciában! Csak most kezdett tudatosulni bennem a helyzetem komolysága. Na, hát ezután már Bécs.

K.: Andrea, van még arra ereje, hogy hát ugye ez után kezdődött egy egészen más élet, és az se volt kevésbé kalandos. Hogy azt röviden elmesélné, hogy Bécs, utána ugye volt Franciaország.

V.: Igen, de nem tudom, hogy érthetően és röviden elmondani… hát megpróbálom.

K.: Tehát Bécsbe megérkezett, ugye?

V.: Igen megérkeztem Bécsbe, de kiderült, hogy egyetlenegy lágerben nincs férőhely sehol, tehát mindenütt be volt töltve az összes hely. Akkor vonat elindultak velünk a következő állomásig, ott se volt hely. Én már nem emlékszem, milyen városokon mentünk keresztül, csak azt tudom, hogy egy Ried nevezetű városban, ami Németország határán van, végre leszállhattunk. Én nem is tudom, egy napot utaztunk, vagy talán többet is, akkor végre ott meg tudtunk állapodni, mert az egy hatalmas, nagy menekülttábor volt, és ott még volt hely. Ott befogadtak minket. Olyan, mintha mondjuk egy kaszárnya lett volna vagy akármi, szóval ilyen emeletes ágyak voltak.

K.: De az nem lehet, hogy orosz laktanya volt korábban, és amit elhagytak, amikor kivonultak?

V.: De, lehet.

K.: Sok ilyen volt akkor ott, ugye.

V.: Én nem tudom. Talán nyolcan, vagy tízen voltunk egy szobában, persze a nők, férfiak külön. És akkor mindennap volt egy ügyeletes, aki ment sorba állni a kajáért. Mert ilyen volt, hogy el kellett menni, és akkor osztottak ilyen tömbsajtot, aminek az ízére még most is emlékszem, meg mindenféle…

K.: Olyan rémes volt?

V.: Hát kicsit olyan volt, mint a szappan valahogy! De amúgy jó volt, hát azért ehető volt, hát ez volt, hát Istenem! Mindenféle más dolgot is, azt hiszem, még meleg kaja is volt időnként. És akkor volt egy olyan központi irodaszerűség, vagy micsoda, ahol ilyen mikrofonokba bemondták a különböző üzeneteket, és akkor Ausztráliába lehetett volna menni, mert ott szükség volt munkaerőre, és aki akart, arra jelentkezhetett, meg amoda, más helyeket is hirdettek.

De aztán volt egy Vörös Keresztes iroda, és én ott rögtön bementem, és kértem, hogy a bátyámat keressék! Merthogy azt mondták, hogy a belügyminisztériumnál igenis mindenki, aki átlépte a határt, és aki egyáltalán ott átutazott, mint menekült, az valahol regisztrálva van. De gondoltam, hogy talán megtudom, hogy hol van. De sajnos nem volt nyoma. Mert ugye én azt elfelejtettem mondani, hogy a bátyám előbb elment, mint én. Mert tulajdonképpen akkor határoztam végleg el magam, mikor rájöttem, hogy ő elment. Habár azt mondta, hogy otthon marad, és én is azt mondtam, hogy nem fogok elmenni, mert nem akartunk egymásnak az útjában lenni. Ez tipikus dolog. Egyelőre nem találtuk. És akkor az egyik sorba állásnál az ételér, egy ismerős hangot hallottam a hátam mögött, és fölnézek, és az egyik unokatestvérem volt, aki ott volt a feleségével és a kisgyerekével. És ez volt a szerencsém – megint csak a szerencse! Merthogy én Riedből hogy kerültem volna akárhova is, egy vasam nem volt, címeket nem tudtam, szóval tényleg ő mentette az életemet. Mondta, hogy ő már felvette a kapcsolatot, mit tudom én, kikkel Bécsben, és hogy ő már tudja, hogy hova megy a családjával, én is menjek velük. És akkor úgy is volt. Azt nem tudom, hogy miből. Mert pénzem nem volt, és hát arra egyszerűen nem emlékszem, hogy hogyan, de eljutottunk Bécsbe, és ott a Lichtenstein-palotának a cseléd lakosztálya, egy-két szoba, konyhás lakás és oda beköltöztünk, volt elég hely.

De bocsánat, ez először a bécsi erdőbe, Wienerwaldban, ott volt egy üdülő. A Schwechat Sörgyárnak a munkásüdülője, egy gyönyörű szép helyen, isteni, tiszta, szép kis szálloda.. Meg hogy közeledett a karácsony, és úgy gondolta az Ádám, az unokabátyám, hogy karácsonykor mégse legyünk teljesen árván, menjünk egy ilyen helyre, és ezt ő kijárta valahogy, neki voltak összeköttetései. Tehát azt nekünk átadták, nem tudom, egy hétre, vagy így. Mert hát télen a kutya se ment szabadságra, úgyhogy az üresen állt ott. Jaj Istenem! De jó volt oda bemenni! Fűtött volt, meleg volt, kényelmes volt! Isteni koszt volt! Kedvesek voltak! Szóval teljesen megértették a helyzetünket. Ott voltunk egy hétig, és akkor közben föl lehetett hívni különböző rokonokat, akiknek nem tudtam a címét, de az Ádi tudta, és utána költöztünk be ebbe a lichtensteini apartmanba. Ami nagyon közel volt ott… milyen park volt ott? A Rathaus volt a másik oldalán. Azt hiszem, a Rathaus, az a tanácsháza, vagy valami ilyesmi lehet. Szóval egy szép helyen volt a belvárosban, és ott volt az a szép nagy park közte, és ottan lehetett sétálni. Nem ettem mást, mint szardíniát, hetekig. Azóta se szeretem a szardíniát! Mert az volt a legolcsóbb, azt fillérekért lehetett megvenni, és ha az ember megevett egy doboz szardíniát, az nagyon egészséges volt, kenyérrel. Mindegy, ezek olyan lényegtelen dolgok voltak akkor, tehát annak örültünk, hogy túléltük az egészet.

És közben persze aggódtam, hogy akkor most mi van a kislányommal, és mi van a férjemmel, és hogy a bátyám hol a fenében van? Azt meg kerestem reggeltől estig ott Bécsben, ugye ott az ember csavargott, más dolga nem volt, mint sétáltunk a belvárosban, és ott rengeteg magyar menekülttel találkoztunk. Olyanokkal, akiket tíz nappal azelőtt még Budapesten láttam, és mindenkitől kérdeztem, hogy nem látták-e a bátyámat, és mindenki mondta, hogy „dehogynem, még tegnapelőtt itt volt, itt kávézott”.. De nem, egyszerűen nem találtam, viszont tudtam, hogy biztonságban van. És aztán az anyám unokatestvérének a címét megtudtam, és ő azt mondta, hogy a bátyám elment Amerikába egy nappal előbb, mielőtt én megérkeztem volna Bécsbe. Ugye, mert ott Riedben elgatyáztam az időt, azt hiszem, két vagy három hétig voltunk ott fönn, északon. Na jó, hát szóval tudtam, hogy ő révben van, és legalább ettől megnyugodtam.

A férjem pedig nem jött, pedig arról volt szó, hogy majd ő követ engem. Igen ám, de jött tőle egy levél… azt nem tudom, hogy honnan tudta… vagy hogy kaptam én meg azt a levelet, arra nem emlékszem. De három hónapig voltam Bécsben. Hogy én vessem be a befolyásomat, és szerezzek neki valami jó kis szerződést, és akkor ő arra majd kijön. Gondoltam magamban, azt a mindenit neki! Hát van bőr a képén! Hát mit képzel, hogy milyen befolyásom van nekem, hát a fenekem kilógott a nadrágból! Ha nincs az unokanővérem, aki vett nekem egy pár cipőt, meg egy szoknyát, szóval egyáltalán, hát még mindig gumicsizmában bandukoltam ott! Borzalmas! És hogy képzeli, hogy én legálisan őt ki tudom hozni? Ha lehetett volna legálisan kimenni, akkor én is úgy mentem volna, és gyerekestől, ugye. Na mindegy, hát ez volt.

És akkor rögtön jelentkeztem az Amerikai Követségen, amint megérkeztem, mert ott regisztrálni kellett, meg hogy az igényemet, hogy mennék Amerikába, habár nem nagyon akarózott menni, de hát hova menjek? Ott van a bátyám, nyilván ott van, ott volt a keresztapám, ott volt a nagybátyám, tehát voltak ott rokonaim. És az egy folyamat, ugye, az ember regisztrál, és akkor behívják káderezésre. Ugye amikor megkérdezik az embertől, hogy volt-e prostituált, vagy a KISZ tagja, például. És aztán, akkor meghívólevelet kértem, a bátyámék küldtek 25 dollárt, úgyhogy több szardíniát tudtam venni belőle. Hát aztán egy idő múlva kiderült, hogy lezárták az amerikai kvótát, és hát sajnos nem mehetek, és én megkönnyebbültem, hogy jaj de jó, nem kell elmennem Amerikába.

K.: De miért nem akart menni?

V.: Féltem tőle! Azt mondtam, hogy ez nagyon messze van, és ez valami idegen világ. Pedig a bátyám azt írta, hogy „gyere, mert itt sokkal egyszerűbb, és könnyebb, és nem lesz probléma”. Hát nem tudtam angolul… Igaz, hogy más nyelven se tudtam, mert mindent elfelejtettem ugye, amit gyerekkoromban megtanultam. De valahogy… Bécs túl közel volt a szovjet csapatokhoz, Amerika meg túl messze volt.

És akkor jött az egyik nagynéném, aki Franciaországban élt – egy amerikainak volt a felesége akkor, az ő férje, az én nagybátyám, már nagyon fiatalon meghalt –, és találkoztam vele. És ő: „jaj de jó!” Így meg úgy, „gyere hozzám, majd én gondoskodom rólad, majd megtanulsz franciául, az Amerikai Követséghez meg van összeköttetésem, és majd ott tudni fogjuk, hogy mikor és hogy mehetnél ki.” Hát szóval azt mondtam, „jó! Elmegyek.” Hát Istenem! Nem olyan nagy büntetés, hogy én mehetek Párizsba, ugye! Teljesen magamon kívül voltam ettől a lehetőségtől!

K.: Már hogy örült neki.

V.: Örültem, igen, igen. Mert az mégis Európa, és hát persze, ki nem vágyna Párizst látni, satöbbi? És mit veszítek vele? Hát úgyis várnom kell, mert az amerikai dolog, az most nem megy. És Bécsben nem akartam maradni, hát nem tudom, mit tettem volna ott. Szóval nem volt olyan egyszerű. Először is a bécsi társadalom olyan sznob, hogy borzasztó! És a kákán is csomót kerestek, szóval valahogy nem volt kedvem ott maradni, nem volt nekem szimpatikus.

És akkor elmentem Franciaországba. Hát aztán ott is lágerba kerültem, mert ez a tökkelütött nagynéném nem mozdult… Valahogy mindent megígért, de semmit se tett. És hát az volt az ő érvelése, hogy hivatalos úton kell menni, merthogy akkor a papírok legyenek rendben, ez-az, amaz, hát ez érthető volt, én mondtam, hogy jó. És sodródtam a többi menekülttel, aki szintén Franciaországba kérte magát. És akkor ott először egy Roschefort nevezetű tengerparti kisvárosba kerültünk, ott volt egy ilyen átmeneti tábor a, ahova gyűjtötték össze a magyar menekülteket, és nem is tudom, meddig voltam ott, nem olyan nagyon sokáig, talán három hétig.

Aztán amikor őszerintük eljött az ideje, akkor elutaztunk Nancyba. Nancy, az egy katonai központ, amerikai katonák. Egy szép kis város volt, de hát ott voltak idegenlégiósok is, és az idegenlégiós laktanyába… kiürítettek két laktanyát, és minket oda beraktak. Hát az valami állati volt, mondhatom! Mert ugyanolyan ellátásban részesültünk, mint a légiósok. Nem luxusszálló. Tehát mindennap kaptunk főtt birkahúst – ami természetesen mire hozzánk került, addigra jéghideg volt, hát az a faggyús, büdös főtt hús ilyen vízben főtt krumplival. És cigarettát osztottak, ami csak őnekik volt, az ő márkájuk, Truop, úgy hívták, hát olyan volt, mint egy lórúgás, és abból napi öt darabot kapott az ember, és valami ecetes vörösbort hozzá. És hát ott is külön voltak a férfiszobák, külön voltak a női szobák, és akkor külön volt olyan, hogy házasok, családosok. Hát azok közül nagyon sokan útközben lettek családosok, mert azelőtt sose látták egymást. Szóval én bekerültem a női szobába – azt hiszem, hogy tizenketten voltunk –, ilyen szalmazsákszerű ágyak voltak úgy a fal mellett. És volt egy lavór és egy rezsó. Úgyhogy a tizenkét nő naponta úgy tudott megmosakodni melegvízben, a szoba közepén, mindenki szeme láttára természetesen, hogy melegítettük a vizet, és akkor a lavórban. És akkor egy héten egyszer volt befűtve a zuhanyozó. Ott meg teli volt lukakkal a fal, a katonák ott próbáltak leselkedni a lyukakon. Szóval kalandos volt, na! De azért sokat röhögtünk ott, mert olyan szedett-vetett népség volt, összevissza, és mindegyik egy egyéniség volt. Ezt azért kellett megélni, mert ez nem volt akármilyen dolog. Voltak ott öreg nők, fiatal nők. És naponta voltak verekedések és botrányok, mert az idegenlégiósok között voltak magyarok is, meg angyalföldi strigók, akik odakerültek, meg mit tudom én, késelés, minden volt. Hát mi nem mentünk oda, de tudtunk róla. És persze takarodó volt tizenegykor, úgyhogy ha kinn voltunk a kocsmában, és asztali- fociztunk, vagy biliárdoztunk – mit csináljunk, hát más dolgunk nem volt –, és kint rekedtünk, akkor be kellett mászni a magas kőfalon, és fönn, a fal tetején ilyen szögesdrót volt, azt át kellett vágni. Az öreg részeges Jucikát – aki legalább… hatvan év körül lehetett, (ezt én mondom, aki 79 vagyok)… mindig részeg volt –, azt úgy feltoltuk a falra, aztán átlöktük, és talpra esett.! A részeg embert a Jóisten is védi! Hát ilyen dolgok voltak. Aztán a fiatal lányok ott fölvették a kapcsolatot valami amerikai tisztekkel, és odajártak, mert ott volt csokoládé, meg mit tudom én, szóval ott jólét volt ahhoz képest, ami emitt volt.

K.: Na de innen aztán elkerült, ugye?

V.: Igen. És akkor írtam a nagynénémnek, hogy „az Isten szerelmére, vigyen el innen, hát meddig maradjak itt? Azért ez nem egy leányálom!” De nem is válaszolt! Akkor gondoltam magamban, jó, hát akkor valami munkát kell vállalni, és akkor majd valahogy elvetődöm oda – az ő címe megvolt. És először elmentem az André Cipőgyárba ilyen szalagmunkára, mert ott nem kellett tudni… na, hát egy kicsit megtanultam franciául, de nem eleget. De ott nem volt szükség arra, hogy beszéljünk. Ez aztán nem sokáig tartott, mert valami hasmenést kaptam, és a szalagmunkát úgy nem lehet elvégezni, úgyhogy onnan kirúgtak. És akkor utána egy ilyen nápolyi, meg süteménycsomagoló kis üzembe, kerültem, de olyan… még most is rosszul vagyok, az émelyítő szagtól! Egész nap! És meleg volt! És nem lehetett leülni! Ugyan miért nem lehet ülve csomagolni? Az Isten szerelmére! Nem egy üzlet volt, ahol kliensek vannak. Hát cipóra dagadt a lábam minden estére! Ott is bírtam vagy három, vagy négy hétig, aztán nem. És akkor azt mondtam, hogy na, ebből nekem elég volt, és egy szép napon leléptem.

És felültem a vonatra, Párizs felé. Azt tudtam, hogy odáig el kell menni, és akkor ott majd át kell szállni, de nem volt elég pénzem. Szóval az átszállás utánra már nem. Hát Párizsig volt elég pénzem. Emlékszem, hogy ott leszálltam, és azt mondtam: „Párizsban vagyok!” Kimentem az utcára az állomásról körülnézni. Az igazán nem a legszebb része az a pályaudvar körül, de hát én akkor is el voltam bűvölve! Aztán fölkapaszkodtam egy vicinálisra, ez a kis munkásokat szállító vonat, egy Dreux nevezetű városba kellett eljutnom. ezen a vonaton, tehát naponta ingáztak rajta az emberek. Úgy valahogyan odáig eljutottam jegy nélkül. Gondoltam magamban, hát mi történik? Ha lerúgnak, akkor megvárom a másik vonatot, most már mindegy. De hát nem rúgtak le. De onnan nem tudtam, hogyan tovább.. Mert a cím, ez a kis kastélyszerű ház, ahol az én nagynéném lakott, egy pici kis falunak, annak is a külső részén volt valahol egy nagy park közepén. Senki sem tudta, hogy hol van, vagy milyen jármű megy oda, de nem is volt pénzem, tehát ha lett volna busz, akkor se tudtam volna… És akkor egy munkásember ott megszólított, hogy mit keresek, és mutattam a címet, hogy ide kellene mennem. És tudta, hogy nem beszélek, csak egy pár szót franciául, és hát mondta, hogy nem tudja, hogy hol van, de majd megkérdezi, és ő engem szívesen elvisz. És akkor beültem az autóba – de be voltam gazolva egy kicsit. De hát nem bántott ő engem, csak kérdezősködött, hogy én ki fia, borja vagyok, és mit keresek ott, és akkor mondtam, hogy magyar, és hogy a kommunizmus elől jöttem el. Ez nagyon vicces volt! „Á!” – mondta. És többször megállt, és kérdezte, hogy ez hol van, meg minden, aztán a végén – de akkor már tök sötét volt –, behajtott ebbe a parkba, és megállt a ház előtt. Éppen csak a körvonalait láttam a háznak, tök sötét, semmi, egy lámpa nem égett ott. És hát azt mondja: „Itt megérkeztünk.” Jaj, és mondtam, hogy „köszönöm szépen!”, így meg úgy, és aztán szépen udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, és mondta, hogy „mellesleg én egy kommunista vagyok!” – miután elmagyaráztam neki. Mondtam: „A francia kommunizmus kicsit más, mint szovjet!” Na hát aztán lehet, hogy ezt megértette. Mindenesetre neki is hálás vagyok, mert különben ott Dreux-ben egy padon alhattam volna, vagy hasonló..

És akkor ott zörögtem, meg csöngettem, míg végre kigyúlt egy fény, és kiszólt valaki úgy mogorván, hogy ki vagyok, mondtam, hogy én vagyok, Andrea. Na, akkor aztán nagy ováció! Persze a nagynéném nem volt otthon, mert ő állandóan utazott, hol Németországba, hol itt, hol ott, hol amott. Tehát akkor még ott volt egy házaspár, egy házvezetőnő és egy szakács, és ők aztán beengedtek. Hát hogy ők már vártak, így meg úgy. A gyerekek ott voltak, a két fiatalabb gyereke a nagynénémnek. És hát aztán másnap megérkezett, és akkor ott elkezdődött az ottani élet. Mit is mondjak, takarítottam, főztem, mindent csináltam, ami csak belefér, mert a nagynénémék kezdtek tönkremenni anyagilag. Na, hát, nem tudtam, de a szakács meg a házvezetőnő elmentek, és ott volt az a nagy ház meg a két gyerek, és…

K.: És magára maradt minden.

V.: Hát úgy eleinte még azt mondtam, hogy jó, hát nem baj. Aztán ugye kezdtem rájönni arra, hogy azonkívül, hogy időnként, amikor a Virgi néni bemegy Párizsba, és bevisz engem, akkor ott bámészkodhatok, meg nézelődhetek, hát nagy kaland volt ez nekem, mert gyönyörű Párizs, nagyon szép! És hangulatos és minden, de ezen kívül a világon semmit nem tett értem, szóval esze ágában se volt. Teli volt problémával, bajjal, azzal volt elfoglalva. Mindegy, hát ott voltam egy darabig. És aztán akkor… hát még mindig az amerikaiaktól semmi, és az olyan kilátástalan volt. Hát – mondom – most itt üljek, egy… pápai parasztember volt szintén magyar menekült, az volt a kertész, annak és feleségének a társaságában így nem tudok megtanulni franciául. Aztán a gyerekei jöttek haza az első házasságából… tehát nekem unokatestvéreim jöttek haza a különböző iskolákból. De azok nagyon aranyosak voltak, és nagyon szerettem őket, meg minden, de hát azok csak vakációra jöttek haza, aztán mentek vissza. Mert Júlia, aki egyetemre járt Németországba, és Endre, az unokaöcsém, az meg Londonban volt valami privát gimnáziumban bentlakó.

Aztán nagyon szerencsém volt – megint egyszer –, mert akkor jött egy telefon, és a nagynénémtől kérdezte egy magyar barátnője, hogy az ő fia Kanadában van, és hogy most Párizsba visszajön egyhónapos szabadságra, és hogy keresne egy kis partnert, akivel hát mehet színházba, moziba, táncolni, ez meg az, és hogy Júliára gondolt, a Virginia lányára. És akkor a Virginia mondta, hogy „ a Júlia nincs itt, hanem Németországban van egyetemen, de itt van az unokahúgom – mondja –, aki Magyarországról érkezett, és ő biztos szívesen menne”. Hát gondolták magukban, hát jó, ha nincs ló, szamár is jó! És akkor kijöttek látogatóba. Hát az egy külön szám volt! És akkor őrajtuk keresztül tulajdonképpen előbb-utóbb bekerültem Párizsba, mert ez az asszony… hát én panaszkodtam, hogy itt vagyok elásva, és semmire se megyek, azt mondta, hogy őneki, ahol lakik, ott van egy ilyen cselédszoba, és hogy szívesen befogadna, és akkor majd valami állásfélét… – azt mondja – valószínűleg csak takarítást, vagy főzést, vagy valami ilyesmire van lehetőség, de azért legalább fizetnének. Neki vannak ismerősei, hogyha történik valami, akkor szól.

És úgy is történt: egy örmény származású dúsgazdag fickó, de francia állampolgár volt már, övé volt ott az összes ház, amiben laktak ott az emberek. Az Icának, tehát ennek az asszonynak a lakása is az övé volt, bérbe adott lakás. És annak a házvezetőnője megbetegedett, azt hiszem, operálni kellett, és kórházba került, és keresett valaki helyettest. És azt mondja, Ica, „hát ez van. Hogyha gondolod, biztosan nem lesz könnyű, de ha gondolod, akkor ezt megpróbálhatod.” És akkor ott kezdtem el dolgozni. Istenem! Én, mint szakácsnő! Hát itthon nem volt miből főzni! Mit tudtam én főzni? Gyúrt tésztát. Meg franciául se nagyon tudtam. Ugye tényleg isteni csoda, hogy ott megmaradtam. Sőt, szeretett is! El is akart vinni, szabadságra mindig lement Canne-ba. Ott volt neki egy nagy háza, és kérte, hogy menjek oda is le vele. De hát közben a házvezetőnője kikerült a kórházból, és az időnként jött segíteni nekem, már kezdett lábadozni. Mondtam neki, hogy ezt ajánlotta nekem a pasas. Nem emlékszem a nevére. Azt mondja: „Hát ha úgy találod, hogy ez itt nehéz, akkor ott kétszer olyan nehéz! Mert képzeld el, ott van egy fiatal barátnője, akinek van egy kis csecsemő gyereke, és éjjel-nappal vendégekkel van teli a ház! Hát ott meg fogsz őrülni! Azt egyedül nem lehet bírni.” (Ó a vén kujonját)! Úgyhogy mondtam, hogy „köszönöm, nem vállalom”. És hát ezzel véget ért ez a kaland. Három hónapig dolgoztam nála, sokat tanultam.

Aztán még próbálkoztam mással is. Akkor elkerültem Genfbe, ahol rengeteg sok barátom volt, menekültek. Ott meg nem tartózkodtam három hónapnál hosszabban legálisan, mert a genfiek mondták, hogy menjek Franciaországba, én odavaló vagyok. Nem voltam már magyar menekült, tehát nem kaptam letelepedést. Szóval nagyon viszontagságos volt, hol itt, hol ott, hol amott.

Hát öt évig tartott ez a hercehurca, és akkor öt év múlva kaptam az értesítést, hogy megint kinyitották a kvótát, és az egyenes rokonsági viszony alapján kimehetek, mert a bátyám ott van. És akkor még mondjuk hat hónapra kaptam időpontot, augusztus 3-ig tartott az engedélyem, és én augusztus 1-jén nagyon furcsa érzésekkel, de valahogy megérkeztem New Yorkba. És hát akkor kezdődött az újabb verkli, ugye. De semmit sem sajnálok! Szóval szerintem én nagyon szerencsés voltam, és attól, hogy valakinek könnyű a dolga, attól még nem lesz jobb ember.

K.: Azért New Yorkról még mondjon, vagyis hát Amerikáról is pár mondatot, mert Amerikát is bejárta, aztán Kanadát, és úgy került vissza.

V.: Úgy kerültem vissza, igen. Hát New York… tulajdonképpen először borzasztóan el voltam keseredve, mert koszosnak találtam és rondának Párizs után, de aztán megnyugodtam, mert másnap kiderült, hogy ahol a bátyám lakott, és ahova engem várt, rengeteg magyar élt, és csupa olyan magyar, akiknek a családját Magyarországról ismertem. Ugye ezek mind emigránsok voltak, szóval hasonszőrűek. Tehát ott aztán nem volt egy percig probléma az, hogy az ember egyedül van, vagy elhagyatott, vagy mi, és azon kívül a bátyám is ott volt. De hát egy kicsit idegesített, hogy én nem akarok az ő nyakán lenni, ő sem végezte még el a főiskolát. Egy ilyen nagyon exkluzív egyetemszerű grafikai főiskola volt, ami… nem tudom én, hány ezer ember közül pár százat évente, ösztöndíjjal felvettek és ő abban benne volt. Az oktatás tehát az ingyenes volt, ez egy nagyon jó iskola volt. De hát azért élnie is kellett valamiből, úgyhogy amellett még dolgozott is, meg készült is meg minden. Mondom: „Most mihez fogok én itt kezdeni?” Azt mondja: „Textiltervező leszel!” Mondom: „Hát valamikor arra készültem, de soha egy tollvonást nem tanultam belőle, hát nem tudom. – Nem baj! Vannak itt emberek, én már ismerek egy hölgyet, aki szintén otthon tanárnő volt, vagy tanítónő, és amikor megérkezett, ő se tudott angolul, és hát valahogy elhelyezkedett, mint textiles… először csak színezésre, szóval tehát a létra alján. És hát ő most már öt éve itt van, és ő neked mindent meg fog magyarázni, meg segíteni fog, hogy mit kell tenned, hogy és mint.”

És akkor elmentem ehhez a hölgyhöz – a mai napig is jó barátnőm, de hát ő már azt hiszem, kilencven éves, és Washingtonban lakik. És hát ott ez volt csodálatos! A Szolidaritás. Tehát ha megérkezett egy magyar valahonnan, akkor még ha nem is ismerte az illetőt, felhívhatta telefonon: „Itt vagyok, tudnál-e segíteni?” Mindenki segített egymáson. Itt mindenki utálja egymást ugye, meg bizalmatlan, de ott ez nem volt probléma. Tehát akkor ő adott nekem egy rakás rajzpapírt, egy-két ecsetet, egy-két tubus festéket, és odaadott egy körülbelül tizenkét festett textilmintát, amit ő maga festett volt, de valahogyan nála maradt, arra neki nem volt szüksége, mert ugye egy cégnél dolgozott, egy stúdióban. És azt mondja: „Én nem magyarázok semmit”! Te ezeket hazaviszed, nézegetheted, és megpróbálhatod lemásolni. És mialatt lemásolod, azalatt megtanulod, hogy hogyan kell csinálni.” Hát azt könnyebb volt mondani, mint végbevinni.. Akkor a bátyámat kérdeztem, mert ugye ő is grafikus, stb. Ő ehhez nem ért! Ő a színekhez nem ért, ő csak rajzolni tud, ezt magamnak kell megoldani. Aztán rájöttem, hogy tényleg nem értett hozzá, de azért segített volna, ha nem tudta volna azt, hogyha én ezt magamtól végigizzadom, akkor az én javamat fogja szolgálni. Tehát ottan siránkoztam, meg izzadtam fölötte jó pár hétig. Egyet nem is tudtam elkészíteni, mert az nagyon finom, ecsettel körvonalazott, törökös minta volt, és arra nem állt a kezem valahogy. De egyáltalán, hogy most a színeket kikeverni, meg hogy ugyanolyan legyen, és hogyan kerül a fehér papírra a séma ugye, hogy kerül oda? Szóval ezt mind nekem kellett valahogyan kiötölni.

És amikor meglettek, akkor valaki mondta, hogy most menjek el egy munkaközvetítőhöz, megadták a címét. Akkor az is, hát ugye most igazodjak el New York Cityben, hogy itt, kapok egy címet, hogy hogyan kell oda eljutni? Meg egyáltalán, amikor főzni kellett, megkérdeztem, hogy hol van a legközelebbi élelmiszerüzlet, akkor azt mondta, hogy 3ik. Avenue. És erre elmentem három Avenue-vel följebb, és ott nem volt ilyen. Hát úgy hívták, Third Avenue, ugye, hát… És az, hogy a buszon hogy kell jegyet venni, meg… szóval, na, minden komplikált volt a számomra…

K.: De hát megtanulta.

V.: Meg, meg, de hát a bátyám ebben nem segített. Emlékszem, az egyik barátnőm azt mondta, hogy „menj el a Woolworts-ba – az egy ilyen kis olcsó mindenes áruház, mindent lehet ott kapni, melltartótól elkezdve kávéig, vagy aspirinig.–, és vegyél harisnyát, mert NewYorkban muszáj harisnyát hordani nyáron”. Száz fok meleg volt! Hát Fahrenheit ugye, de hát a borzalmas meleg, és nedves.

K.: Párás, igen.

V.: És akkor arról nem beszélve, hogy ugye megérkeztem egy teljesen üres kofferral. Hát nem volt nekem semmim! Volt egy-két hanglemezem, mert a zenét, azt nagyon szerettem, és gyűjtöttem. De egy pár szandálom volt! Egy olyan kis szexi, tudod, olyan, párizsi tűsarkú hátsó pánt nélküli. Hát abban aztán ott caplatni a hosszú tömbökön, az utcán, hát azt nem lehetett. És rengeteg volt a csótány, mert ott ez a párás hőség, és nem messze tőlünk volt egy sörgyár. Na, hát ott imádtak lenni, ugye. De ilyen nagyok! És így a meztelen szandálban sétáltam este, és akkor ott egy olyan levelet odébb akartam rúgni, és az elmozdult! Rengeteg volt nálunk is, a lakásban.! És a bátyám röhögött rajtam, mert próbáltam harcolni ellenük, és nem lehet! Hát akármit csinál az ember, nem lehet. Az a város rajtuk épült föl. És ez sok ezer éves fajta, ami mindent kibír! Borzasztó! Na jó, hát ezt is megtanultam..

K.: Na de végül is textiltervező lett!

V.: Az lettem, igen. A létra aljáról. Akkor kaptam, elküldtek ezekkel a mintákkal egy helyre, aztán rájöttem, hogy ez egy férfitextilt gyártó cég, tehát ingek, meg ilyesmik, tehát aprólékos kis minták meg minden. De hát oda is fölvettek. Én nem tudom… azt hiszem, azért, mert mondtam, hogy Párizsból jöttem. Az, hogy én ott cseléd voltam, arról nem beszéltem. De nem is beszéltem angolul, hát… úgyhogy minden tévedésem, ez a hülyeségem, amit elkövettem, azt annak tudták be, hogy én nem értem, hogy miről van szó. És az amerikaiak jóindulatúak. Ha látják azt, hogy az ember igyekszik, meg dolgozik, meg szorgalmas, meg pontos, és megbízható, az nekik elég. És beletanultam. Hát többet tanultam így, a kis létrán fölfele kapaszkodva, mint azok, akik főiskolát végeztek. Mert aztán később, amikor én már vezető állásban voltam, akkor sokszor kellett fölvennem fiatal dolgozókat, és rájöttem, hogy abszolút semmit nem tudnak, pedig egyetemnek a névlistáján jöttek, de gyakorlatlanok voltak, nem tudtak semmit. Nekem kellett őket megtanítanom. Szóval én megspóroltam az egyetemet! Mert az ugye rengetegbe kerül ott. Ingyen nem lehet. Nem úgy, mint itt, hogy „nekem az jár, az ingyen tanulás!” Amit ezek itten sugallnak. Nem is sugallnak, hanem követelnek, az itteni diákok. Sokat kellene tanulni nekik. El vannak kényeztetve.

És akkor aztán hát sokszor cseréltem állást. Biztonság Amerikában sem volt. Tehát ott aztán tényleg az ember magára van utalva. És nem is egyszer vesztettem el állást, mert tönkrement a cég. Peched van, kész! Találd föl magad! És így kerültem Kaliforniába egyszer, mert hát most a munkanélküli segélyből nem lehet megélni, és az is csak egy pár hónapig tart. És az éppen talán a lakbérre volt elég, de különben semmi másra. És akkor egyszer mikor így elvesztettem egy állást, akkor mondtam magamban, most itt van… nekem üres időm van, és most meg kell tanulnom autót vezetni. Mert ki tudja, hogy hova visz a sors, vagy hol kapok munkát, és hogyha nem tudok autót vezetni, akkor meg vagyok lőve. És New Yorkban nem volt autóra szükség, hát bolond lett volna bárki ott autót tartani.

És akkor lementem Pennsylvaniába a gyerekkori barátnőmhöz, Lilihez, akik akkor már ott voltak – mert amikor Svájcban voltak, akkor nem tudtunk találkozni, mert annyi pénzünk se volt, hogy egymást meglátogassuk. De itt mindjárt az első hat hónap munka után kivettem egy hét szabadságot, felültem a repülőre, és elmentem hozzájuk. Szóval ez az óriási különbség az országok és a körülmények között. Szóval akkor elmentem a Lilihez Pennsylvaniába, a férjének volt egy szolgálati autója, dolgozott, minden este hazajött, és azt mondja: „Hát megtanítalak én téged!” Úgyhogy még az se került pénzembe ugye, és akkor két hét alatt megtanított. De aztán közölték velem, hogy attól még így nem lehet levizsgázni, hanem muszáj egy iskolában egy pár leckét venni. Tehát akkor New Yorkban vettem egy-két leckét, annyi pénzt rászántam.

És közben jött ez a lehetőség, hogy Kaliforniába kerestek valakit, és hát nagyon bajban voltam. Szóval nem volt kihez fordulni, nem tudtam, mi mást tehetnék? Hát jött egy álláslehetőség… Mintha fejest ugrottam volna a sötétbe. És elvállaltam, és olyan nagyon rossz tapasztalat volt, de hát így adódott,, van ilyen . Ott voltam kilenc hónapot Los Angelesben. Rémes volt! Énnekem… ha utánam dobnák, se kellene az biztos! Egy egyedülálló embernek az nem való. Mert az nem egy város, mint Budapest, hanem óriási nagy területen, nagy autópályák, amik összekötnek kis településeket. Santa Monica, Hollywood, San Pedro, stb., mindegyik valahol másutt, és közben ül az ember az autóban, és nincs kontaktusa emberekkel. És hát ez a főnök csúnyán ki is tolt velem: Jellemző, hogy ez az ember, aki engem oda fölvett, egy pozsonyi zsidó ember volt, tehát szlovák… vagy csehszlovák, vagy mit tudom én, minek nevezte magát, de tudott magyarul. És hát nekem ez volt a vonzás benne, azon kívül, hogy tényleg nem volt más lehetőségem, nagyon nem jól ment a textilüzlet. Mert ugye keletről jöttek be a nagyon olcsó áruk, és előállítani sokkal többe került Amerikában, tehát akkor egymás után mentek tönkre a cégek. Sajnos ráfizettem csúnyán. És amikor annak vége lett.(9 hónap után) visszakerültem valahogyan, NewYorkba. Akkor meg már egy autóm is volt – mert hát Kaliforniában nem lehet autó nélkül létezni –, és milyen jó, hogy megtanultam, mert ott nem tudom, mit csináltam volna, hogy mentem volna dolgozni? És hát most autóval New Yorkba, akkor meg pláne, akkor még több pénz kellene, meg garázs is kell, meg minden. Akkor kiköltöztem New Yorkon kívülre, és akkor kerültem össze a Nádasdy Ferenccel később, szintén a Liliéknél, és nagyon jóban voltam a Ferencnek a nővérével, Katával New Yorkban nagyon jó barátnőm volt, és az összekutyult minket valahogyan.

K.: De házasság lett belőle!

V.: Hát házasság lett belőle, de hát az se sikerült. Mindegy, hát ezért aztán a végén az lett, hogy Kanadába kellett mennem, mert ő nem volt hajlandó Amerikában élni, és én követtem, mert nem kötött oda a munka NewYork államhoz. Ő viszont Ottawában dolgozott. És hát tizennégy évig voltam Kanadában az ő felesége. Aránylag voltak jó periódusok is, de szóval nem volt egy boldog időszak. És akkor ott kiötlöttük ezt a Nádasdy Alapítvány-dolgot. De azt is én találtam ki, mert már az idegeimre ment, hogy annyira nem volt se életkedve, se célja, se semmi, csak úgy lődörgött. Egy alulfizetett kis állásban, akkor azzal nem volt megelégedve, de viszont nem tett semmit, hogy változtasson. És akkor gondoltam magamban, hogy ezzel talán… ez egy csali volt, mert a művészet és a környezetvédelem érdekelte. Magyarországon közben jött ugye a rendszerváltás, és… habár addig egyáltalán nem törődött azzal, hogy ő magyar, ő világpolgár, tehát tagadta a múltját, nem akart róla tudni, magyarul rosszul beszélt, mert, állandóan kanadaiak közt volt, egy kanadai lánnyal élt tizenkét évig, aki nem tudott magyarul. Levelezni nem levelezett, a családjával nem sokat törődött, nem volt kontaktusa. Bátran mondhatom, hogy azt nekem köszönheti, hogy újra visszanyerte az érdeklődését. Én meg aztán viszont egy percig se felejtettem el, hogy ki vagyok, meg honnan jöttem. Úgyhogy hát erre rákapott, tetszett neki ez az idea, mert ilyen nagy világrengető álmai voltak neki, hogy majd ő megmenti, a környezet és a természet, és a kreatívitás a vérében volt. Szóval csupa nem praktikus dolog, de szép, és ez érdekelte. És aztán mikor belejött – hát én két évvel előbb jöttem haza, mint ő, de mikor megérkezett ide…

K.: Mikor jött haza, Andrea?

V.: ’96-ban.

K.: De még kint hozták létre az alapítványt?

V.: Ott kezdtük el, egy kanadait és egy amerikait is. És ott mondjuk egy kicsit más a dolog, mert egy nonprofit, jótékony célú alapítványból, adókedvezményre tehetett szert.

K.: Igen. Hogyha támogatják.

V.: Hogyha támogatják. Persze azt is csak egy ideig támogatják, merthogy szép, szép, de hát ők azért mégse Magyarországon vannak, tehát ők ott akarták volna hasznosítani ezt a dolgot. De hát egy darabig elevickéltünk benne, csereprogramok segítségével. De tiszta röhej volt az is, (mert én írtam a magyar leveleket ide művészeknek meg mindenkinek), hogy támogassák, legalább szellemileg, az ötletet satöbbi. És akkor érkeztek a válaszok, így címezték meg, hogy „The Headquarters of the Nádasdy Foundation”. Mulatságos, akkor röhögtünk, mert egy akkora, mint az én kis cselédszobám, ott volt egy kis kimustrált öreg számítógép, amit uraságtól levetett örökségként kaptunk, aminek még memóriája se volt! Nem is tudtuk, hogy kell kezelni! Hát szóval Headquarters, egy kis túlzás ugye! Na mindegy, hát szóval felépítettük azért.

És amikor ide hazaértem, hát Jézus Mária! Itt volt aztán igazán nehéz! Mert ez egy merőben más világ, volt, szóval azért itt nagyon élt még a kommunista gondolkozásmód meg minden. És hát nem voltam tisztában az itteni körülményekkel. Itt valamit megszervezni, és pláne olyan dolgokat, amihez nem értettem. Hát nem értettem soha semmihez! Csak úgy megtanultam a magam kárán a dolgokat.

És éppen most ért egy nagy szomorúság, mert a Katona Tamás, aki most halt meg, és nagyon jó barátom volt, ő rengeteget segített. Mert amikor én ide megérkeztem, még nem is éltem itt, csak átjöttem elkezdeni szervezni Operagála-koncertet, ezt-azt, amazt, akkor ő még a Miniszterelnöki Hivatalban volt államtitkár, aztán később külügyi államtitkár lett. Tehát a parlamentben dolgozott, és pontosan tudta, hogy milyen ügy kire tartozik, kihez kell fordulni. Rengeteget segített! És aztán ő lett az egyik kuratóriumi tag.

Akkor én még nem is voltam kuratóriumi tag, ő beszélte rá a Ferencet, hogy én is legyek az „hát hogy képzeled, hogy a feleséged ezt meg azt, meg amazt tesz, és töri magát, és még csak nem is kuratóriumi tag?”

K.: Hát ez tényleg furcsa.

V.: És nem akarta! Nem akarta! Hát aztán a Tamás lebaltázta, és azt mondta, „hülye vagy, ez így nem korrekt!” És nagyon sokat segített, és valahányszor kértük, hogy jöjjön ilyen olyan ünnepségre, tartson beszédet, ezt meg azt, mindig hajlandó volt rá..

K.: Ez az alapítvány azért hosszú évekig működött.

V.: Hosszú évekig működött, de nem úgy, ahogy akartuk. Mert az volt az eredeti idea, hogy a kastélyt… nem az volt a lényeg számunkra, hogy a kastélyt szakszerűen, mert műemlék, tegyék rendbe,, a könyv szerint ugyanúgy legyen fölújítva, hanem a házat használni lehessen praktikusan. Tehát egy olyan intézményt létrehozni, ami állandóan működik, mint egy művészeti központ. És akkor ott lehetett volna mesterkurzusokat tartani, konferenciákat, még olyat is, amiért fizettek volna. Na de hát ahhoz infrastruktúra kell! Hát a fecskefészek benn volt a szalonban! És azt rendbe kellett volna hozni, és kellett volna zeneszobákat, műtermet, akkor hálórészeket, akkor konyhát, tehát egy teljesen önmagát fenntartó intézményt akartunk. Ezzel szemben a műemlékesek a homlokzatot… most gyönyörű a homlokzat, de belül romos. Egy-két termet felújítottak, és slussz! És nem szólhattunk bele, mert ők a tulajdonosok. És folyton azt követelték tőlünk, hogy mi fektessünk bele pénzt. Én meg… a Ferenc, nyuszi volt, ő nem akart politizálni, és ő nem akart ellenkezni, mert azt mondta, hogy neki ez túl fontos. De én azt mondtam, hogy „hát álljon meg a menet! Ki építtette ezt az épületet? Kinek az otthonául szolgált, És kitől vették el? És kit dobta ki a parkból, ahol eltemették a hősi halott apját? És ki az, aki hagyta tönkre menni, ilyen romhalmazzá! És akkor mi, a családja jöjjön ide vissza, és a nyugdíjából újítsa fel? Amikor sose lesz az övé! Csak használhatja.” Hát ez óriási, ugye? Na de én aztán annyira haragudtam rájuk, hogy szóba se álltam a műemlékesekkel egy idő múlva. Eleinte még azért megtettem, de a végén azt mondtam, hogy nem, nekem ebből elég volt!

És hát akkor ugye csak az volt, amennyit lehetett használni, annyit használtunk ilyen egynapos szimpóziumokra, hát meg kell hagyni, hogy a különböző egyetemi tanárok és különböző művészek, és tényleg színvonalas emberek ingyen jöttek, és előadtak. Mert szerettek ott a műsorban résztvenni. Beleértve a Hámori József professzort, az agykutatót, és szóval ilyen emberek tényleg, akik… a Makovecz, hát ő nagyon nagy segítőnk volt nekünk. Hát egyre-másra halnak meg ezek az emberek, úgyhogy ez szomorú.

Ez így ment, szóval minden nyáron volt négy vagy öt szimpózium, akkor koncertek minden ősszel. Vonósnégyes párbeszéd a természetben volt a címe az egyik sorozatnak. Mert kihangosították, és a kertben, a parkban is lehetett hallgatni ezeket, vonósnégyeseket, Bár Chamber music, (kamarazene) vagyis szobai hangverseny, kis helységbe való, de aki akart, kimehetett és a madárfüttyel együtt hallgathatta. Ferenc nagyon jól motiválta a művészeket, és a társ szervezeteket, Sikeresek voltak a szimpóziumok. Most nagyon hiányzik. De aztán beteg lett, Parkinson-kórt kapott, és elég későn állapították meg. Tehát már jól benne volt, nem tudom én, hányadik fokozatban, amikor rájött arra, hogy az a baja.

K.: És most mi van az alapítvánnyal? Van még?

V.: Hát úgy egy darabig teljesen háttérbe került, és szünetelt, amikor ő teljesen tehetetlen lett. Úgyhogy a telefont és iroda is bezárt, mert nem volt ott senkit. Mégiscsak kell egy titkár vagy valaki, aki a telefont felveszi, meg ügyeket intéz, meg számítógép, mert magától nem megy. És a kuratóriumból rengetegen kiléptek. Én is kiléptem, és azt mondtam, hogy „köszönöm szépen, több mint húsz évet bele tettem, erősen dolgoztam, én most már öreg vagyok, aki fiatal, az vigye tovább, én nem! Egy szakasz az életemből lezárult!” És érdekes, az egész életem másból nem állt, mint ilyen élesen elhatárolt szakaszokról.. Hát ez van. Pont. És akkor meghalt, és akkor volt néhány kurátor, aki gondolkodni kezdett, hogy hogyan tovább.

K.: Mikor halt meg? (mutatja a partecédulát) 2013. január 15. Igen, akkor év elején.

V.: Igen. És ő is egy művész volt ugye, hát… És ezt, az egyik rajzát tették rá a parté kártyára..

Akkor az unokatestvére, a Borbála, aki írta azt a sok könyvet, azt mondták, hogy miért nem veszi ő át? Hát ő nálam nem tudom én, hat vagy nyolc évvel fiatalabb, de ő viszont Párizsban él! Ugyan mit várnak tőle? Hát egy ember, aki Párizsban él, az itt nem létezik! Tényleg nem értem hogyan gondolkoznak. Csak azért, mert őt is Nádasdynak hívják? És akkor végül, hát hogy én nem vagyok hajlandó, mert én már kiöregedtem belőle, most, miután meghalt, az egyik barátnőm, az Ujfalussy Magda, aki elejétől kezdve kuratóriumi tag volt, azért őt bántott a dolog, hogy ez így csak szétmegy, neki lett egy briliáns ötlete, és az Ertsey Attilát felhívta – nem tudom, hogy ismeri-e.

K.: Ki? Nem ismerem, bocsánat!

V.: Ő egy remek építész, aki a Kós Károly Egyesülés és a Makovecz Imre, iskolájához tartozik, (organikus építészet.) Ő csak ötven éves, és egy nagyon rendes, kedves és okos úriember, és a Magda fölhívta őt, és mondta, hogy most éppen azon vacakol itt a maradék kuratórium, hogy folytassuk, vagy ne folytassuk. Meg az is, hogy az Ertsey Attila írt egy nagyon szép nekrológot a Feriről, mert ő sokat adott elő nálunk, Nádasdladányban, és rengeteg embert ismer, akikkel együtt részt vettek dolgokban. Többek között az Élőlánc egyesülettel együttműködve. Azt mondta, hogy ő hajlandó belépni a kuratóriumba, és esetleg egy kicsit fölfrissíteni a dolgot. És akkor rögtön elő is jött egy ideával, és meg is volt az első szimpózium most, 28-án azt hiszem, és állítólag jól ment. Én mondtam, hogy „én nagyon sajnálom, de én nem megyek, mert én éveken keresztül minden szimpóziumon ott voltam, ráadásul belépőt is vettem, arról nem beszélve, hogy én sokat dolgoztam az egész dolgon meg minden, meg ott háziasszonykodtam,és hercigeskedtem, és engem egy egész napos program fáraszt. Nem lévén autóm, oda vagyok kötve, ameddig valaki haza nem hoz.

K.: Vége.

V.: Vége. És amiért én az egészet kitaláltam, az most már nem volt aktuális.. Mert ő boldog volt ezzel a dologgal, de most meghalt. Engem nem érdekel a kastélynak a sorsa. De hát állítólag egész jól sikerült. Ja, és közben az történt, hogy jó pár évvel ezelőtt, akkor még a Ferenc nagyjából tudta, hogy mit csinál, írt egy végrendeletet, hogyha meghalt, akkor az ő Kanadában lévő befektetése…( nem nagy összeg szerintem), majd a kuratórium megítélése szerint legyen felhasználva. Már ami megmardt belőle.. De ugyanabba a cégbe volt befektetve, mint az én kicsi kis pénzem, mikor eljöttem onnan. Csakhogy én mindjárt kivettem azt a pénzt, mert miből vettem volna itt lakást? Úgyhogy megszakadt azzal a céggel a kapcsolatom – ez egy ilyen befektetési alap volt. Úgyhogy nem tudtam, hogy ott mi történik, meg minden, szóval a Ferenc azt mondja, hogyha ő meghalt, akkor rám bízza, hogy a kuratóriumnak a fennhatósága alá az ő pénzéből juttassak… Én nem herdálom el. Az biztos, hogy ő bennem megbízott, és okkal, szóval hogy én biztos nem fogom elszórni a pénzt. Csak arra, amit ő is helyeselt volna. Amikor ugye fel kellett számolni az ő kanadai ügyeit, emlékeztem az embernek a nevére, aki kezelte ezt a számlát és hát őt értesítettük a haláláról. És akkor egyszer csak kapom a levelet ettől az embertől, és kiderül, hogy én maradtam a kedvezményezett. Fogalmam se volt erről! Úgyhogy hirtelen ugye… Nem egy egetverő nagy összeg, mert ő már a felét fölélte, meg ráköltötte az alapítványra ez idáig, de azért mégis egy kis összeg, és hát most az itt ül az én bankomban. És gondoltam magamban, jó, hát megvárom, hogy egy nem létező, és nem jól működő alapítvány, ha képes összeszedni magát és megújulni, akkor utalom a pénzt a számlájukra. Ő Semmi esetre sem szerette volna,a téglákba fektetni pénzt, mivel állami tulajdonban van.

K.: Hogyha elfolyik.

V.: Ha elfolyik, vagy pedig hogy az épületre, építkezésre. Nem arra, hanem a szellemi értékre áldozott volna.

K.: Akkor most keresi a helyét a pénznek? Vagy már tudja?

V.: Nem, hát most ugye miután az Ertsey Attila ezt az egy dolgot megszervezte… És akkor írtam neki egy levelet, ő volt az egyetlen, aki valamit cselekedett, és megírtam neki, hogyha kell pénz ilyen dolgokra, akkor én utalom. És gondoltam magamban, hát a Ferenc minden évben azt hiszem, olyan három-négyezer kanadai dollárt áthozatott ide, mert őneki az adójából kicsit le tudott vonni, merthogy ez egy nonprofit organizáció, és ő azzal gazdálkodott. Hát kicsit ráköltött az alapítványra is, meg a saját… hát neki olyan rossz kis vacak nyugdíja volt, hogy azt ki kellett egészíteni, tehát ő azt szép lassan…

K.: Felélte.

V.: Éldegélt belőle. Az ápolása is sokba került. Tehát ami megmaradt, gondoltam magamban, ha ő három-négyezer dollárt ide átutalt évente, akkor én – hajlandó vagyok ötezer kanadai dollár értékű forintot átutalni az ő számlájukra. Meg is tettem, most, hogy a szimpóziumot lebonyolították. Kitart, amíg kitart. Aztán engem nem érdekel, hogy hogyan költik el, vagy mire, ők a kuratórium. Ez volt a kívánsága, hát most így van, többet ebbe én nem akarok tenni. Amíg élt, boldog volt a projektjével, és ez a lényeg.

 

© Všechna práva vycházejí z práv projektu: Iron Curtain Stories