Andrea Nádasdy Nikolits

* 1933  

  • Mélyen szántott terepre értünk, amiben járni nagyon nehéz, minden lépés nyomán mázsásnak tűnő koloncot cipeltünk magunkkal. Gyanítottam, hogy ez senki földje, vagyis a határsáv. Szürkült ugyan, de még nem tudtuk megkülönböztetni a színeket. A sáv másik oldalán körülbelül 50 méternyire zászlót véltünk látni. De előbb át kellett érni ezen a sáros, göröngyös tengeren, s itt megláthatnak minket. Csak most ne fényszórózzanak, mert akkor végünk van. Szegény Júlia már alig tudott járni. Az ereje elhagyta, egyre csak le akart ülni. „Nem érdekel semmi, az sem, ha itt halok meg!” – nyögte. A férfiak persze igyekeztek továbbjutni, rám maradt a feladat, hogy Júliát tovább vonszoljam. Minden lélegzetvétel fájt, ziháltunk mind a ketten. Most nem szabad megállni, már ott vagyunk! Húztam-vontam, és bíztattam.

  • Elindultam hát a ház irányába. Kopogtam. „Guten Morgen!” – hebegtem, amint kinyitották az ajtót. „Jó reggelt!” – felelte az ember széles mosollyal. Az elkeseredés és a fáradtság leríhatott rólam, mert gyorsan németre váltott. „Bocsánat – mondta –, csak tréfáltam, jó helyen van, ez már Ausztria. Tudja, a határ mellett mindenki beszél magyarul is.” Majdnem a nyakába borultam. Ekkor a többiek is előmerészkedtek. Nagyon kedvesek voltak velünk, azonnal megmoshattuk a kezünket és arcunkat, majd kaptunk friss vajas kenyeret és tejeskávét, amihez fogható finomat azóta sem ettem. Végre felmelegedhettünk. „Szabadok vagyunk!” – kurjantottuk boldogan.

  • Egyszerre csak egy aszfaltozott úthoz értünk. Ott vonult előttünk keresztben egy valóságos műút! Talán ez a Bécsbe vezető autóút lenne? Ezen át kellene kelni, legalább a másik oldalára, hol fák és bokrok védtek bennünket az esetleges ruszki járőr szeme elől. De hol a fény, amit oly hűségesen követtünk? Még messzebbre, ugyanis akkor döbbentünk rá, hogy a Holdat láttuk mindvégig. Átrohantunk tehát az úttesten, mintha tudtuk volna, hogy ezzel közelebb jutunk a célunkhoz. Bandukoltunk a bozótosban. Én egy térképet képzeltem magam elé, Magyarország nyugati határát, ami csipkés és kanyargós, tehát még az is előfordulhat, hogy oda-vissza bolyongunk ott, ahonnan minél hamarabb el kellene kotródnunk. Egy teremtett lélekkel nem találkoztunk eddig. Szinte kísérteties volt a csend körülöttünk. Hogy lehetséges, hogy sehol egy emberi település? Akár a Holdon is sétálhattunk volna.

  • Full recordings
  • 1

    Budapest, 02.07.2013

    (audio)
    duration: 02:15:35
    media recorded in project Iron Curtain Stories
Full recordings are available only for logged users.

Huszonhárom év múltját is magam mögött hagytam

Nikolits Andrea 18 évesen
Nikolits Andrea 18 évesen
photo: családi fotó

Nádasdy Nikolits Andrea 1933-ban tehetős polgárcsaládban született Budapesten. Apját (Nikolits Mihály) 1938-ban Baranya vármegye főispánjává nevezték ki, a család Pécsre költözött. 1947-től visszaköltöztek a fővárosba. Andrea 1948-tól az ipar- és képzőművészeti középiskolában tanult, de két év után - politikai okokból - otthagyta az iskolát. 1950-ben apját B-listázták, a család több tagját kitelepítették. Andrea selyemfestőként, majd bárénekesnőként dolgozott. 1952-ben férjhez ment, 1953-ban megszületett a lánya. 1956. november 29-én Ausztriába menekült a zöldhatáron át. Három hónapig Bécsben lakott. 1957-1961 között Franciaországban élt, házvezetőnő volt. 1961-ben az USA-ba települt át. A textiliparban dolgozott, komoly karriert futott be, előbb designer, majd stylist volt. Közben Magyarországon maradt férje elvált tőle, és lányát csak 1966-ban sikerült magához vennie. 1982-ben gróf Nádasdy Ferenc felesége lett, Ottawában éltek. 1995-ben nyugdíjba ment. 1996-ban települt haza. Férjével közösen megalapították a Nádasdy Alapítványt.