Tibor Pákh

* 1924

  • "1971 áprilisában nemzetközi megmozdulások hatására, amiről persze én nem tudtam, félbeszakították a büntetésemet, kivittek civil intézetbe, és ott tartottak 1971 novemberéig. 1971 novemberében onnan is szabadon bocsátottak. De itt is halmozódnak tovább a törvénytelenségek – egyrészt ugye azzal, hogy feltételesen szabadlábra helyeztek, másrészt pedig, hogy megfigyelés alá helyeztek. Tehát két egymást kizáró megfigyelés alatt tartottak. Egyrészt a rendőrségi megfigyelést hivatalosan elrendelték azzal, hogy nem hagyhatom el Budapest területét, havonta kétszer jelentkeznem kell a kerületi rendőrkapitányságon. Másrészt pedig az elmemegfigyelő is megfigyelés alatt tartott. Ez a kettő egymást kizárja, mert vagy-vagy, a kettő együtt nem megy. De ez a kettő folytatódott. 1976-ban szűnt meg a jelentkezési kötelezettségem, ami persze nem jelenti azt, hogy megszűnt a szaglászás meg az utánam való leskelődés. Előfordult valamikor 1977–1978-ban, hogy egy vasárnap megjelent egy rendőr, és ellenőrizni akart engem. Ami ellen a legfőbb ügyésznek írtam egy panaszt, hogy milyen alapon zaklatnak. Mindezek könnyen a személyiségem torzulásához vezethettek volna. – És hogy tudta kiiktatni? – Hát úgy iktattam ki, hogy nem vettem tudomást róluk egyszerűen, mert végül is az igazság legyőzhetetlen. És hogyha valaki az igazságért harcol, vagy az igazság szellemében nőtt föl, és az igazság szellemében akar élni, akkor tulajdonképpen bosszantja őt az, hogyha az igazságtalanságot alkalmazó hatóságok, az igazságtalanságot alkalmazó közegek kellemetlenkednek. De ha valóban jól értékelem az Úristen kegyelmét, és azt, hogy ő az abszolút igazság védelmezője, akkor ezek a kellemetlenségek tulajdonképpen olyanok, mintha egy kutyát a bolhák csipkednek. És a kutya lerázza magáról a bolhákat."

  • " 1980-ban a lengyeleknél már meglehetősen intenzíven volt tapasztalható az ellenállás a moszkvai leninizmus túlkapásai ellen. Különböző szervezetek alakultak ott. Voltak az egyháznak az ellenálló szervezetei, meg voltak a különböző politikai beállítottságú társadalmi szervezetek, a Független Lengyelország Konföderációja, a KOR, ami a munkásoknak a védelmére alakult. Ezek közösen rendeztek egy éhségsztrájkot a Podkowa Lesna-i templomban. Erről a tömegtájékoztatási eszközök beszámoltak. Már nem a hazaiak, hanem a külföldiek. – S miért rendezték ezt az éhségsztrájkot? – Nekik volt egy Nowa nevű szamizdat kiadójuk. És ennek a szerkesztőjét, Mirek Chojeckit letartóztatták, és eredetileg ez az éhségsztrájk az ő kiszabadítása érdekében történt. De amikor ez eredményes volt,és néhány nap után kiengedték Chojeckit, utána is folytatták az éhségsztrájkjukat a közép-európai jogsérelmek orvoslása végett. Én ebben a stádiumban utaztam el Varsón keresztül Podkowa Lesnába. – Hol van pontosan Podkowa Lesna földrajzilag? – Ez Varsó mellett van. Olyan Varsóhoz képest, mint Dunaharaszti Budapesthez képest. Kis vasút megy oda ki, azzal mentem én is. Az állomásról kerestem a templomtornyot, úgyhogy meg is találtam a templomot. Bementem a plébánoshoz, jelentkeztem nála és mondtam, hogy szeretnék csatlakozni hozzájuk, mégpedig Szent Adalbert szellemében, mert Szent Adalbert volt az, aki az első évezred végén a kereszténység szellemében térített. Prága püspöke volt, Szent István királyunk bérmálásában vett részt, és utána Lengyelországba ment és Poroszországban halt vértanúhalált. Esztergom és Gniezno védőszentje. Úgyhogy én és rajtam kívül még elég sokan Közép-Európa védőszentjének tartják. Így én az ő szellemében csatlakozom hozzájuk, a második évezred vége fele, mégpedig a moszkvai birodalom embertelen leninizmusa elleni tiltakozásul, önrendelkezésünk visszaszerzése végett. Tehát mindazok ellen a jogsérelmek ellen, amelyek ellen a lengyelek is tiltakoznak. A plébános megengedte, hogy csatlakozzam hozzájuk. Velük voltam, nagyon jól éreztem ott magam, mert látható volt, hogy az összes irányzat mind közös házra talált abban a templomban. Minden este volt közös szentmise, ahova a város apraja-nagyja még a templom kertjébe is betolongott. Alig fértek ott el. Podkowa Lesna tulajdonképpen a lengyel ellenállás és a közös lengyel-magyar ellenállás fészke. Úgyhogy én amikor ott voltam, értesültem a lengyelektől, hogy ők mennyire nagyra becsülnek bennünket, ők mennyire 56 szellemében akarnak eljárni, és hihetetlen érdeklődéssel volt mindegyik irányzat 56 és a magyarországi események iránt."

  • "1966 júniusában értesültem arról, hogy Magyarországon az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága kéthetes szemináriumot tart. Na, hát én erre az alkalomra megírtam a panaszomat újra a legfőbb ügyésznek az emberi jog sérelmére elkövetett sorozatos durva túlkapások címén. Változatlanul megismételtem, hogy Kádár letagadott bennünket, azt állítva, hogy nincsenek már politikai foglyok a börtönben. Követeltem az operatív osztály eltávolítását, követeltem nyilvános, rendes bírósági tárgyalást, hogy az igazamat bizonyíthassam. Kifogásoltam az elkülönítéseket, a visszaéléseket és mindezeket az atrocitásokat. És bejelentettem, hogy éhségsztrájkba kezdek. Ilyenkor mindjárt elkülönítik az embert, mindjárt fegyelmi fenyítést is kap. 48 óráig várnak, és minden adandó alkalommal megkínálják étellel-itallal. Én mindig elutasítottam, mondván, tiltakozom változatlanul. Nem is ittam. És 48 óra után az embert elviszik megtömni. Ezt úgy hívják, hogy mesterséges táplálás. Úgy zajlik le, hogy 960 kalória tartalmú folyadékot kevernek a tejbe. A gyengélkedőre viszik az embert, és ott kevernek ki egy ilyet; egy liter tejbe tesznek cukrot, valami vajat meg tojást. Az ember orra előtt keverik össze. A börtönorvos fölkínálja, és mondja, hogy „ha megissza, akkor is úgy vesszük, hogy folytatja az éhségsztrájkot”. Először megpróbálja lebeszélni. Akkor azt mondja, hogy igya meg legalább. Én mondtam, hogy nem iszom, mert az is tiltakozás. És akkor az emberen lenyomnak egy tölcsérben végződő gumicsövet, és abba beleöntik ezt a folyadékot. Ezt megcsinálták velem kétszer vagy háromszor, és miután láttam, hogy így tömnek, hát abbahagytam 1964-ben az éhségsztrájkot. Ez egy nagyon kellemetlen beavatkozás... Na, hát szóval nekem elég volt. 1966-ban viszont nem hagytam abba, körülbelül öt hétig folytattam így. Persze volt, amikor négy-öt napig nem tömtek, mert gondolták, hátha abbahagyom. És akkor öt hét múlva, mikor vittek tömésre, akkor átjött a megfigyelőből egy orvos, aki mondta, hogy vannak nekünk keményebb módszereink is. Meghalt ez az illető, úgyhogy elmondhatom, Baloghnak hívták, akit áthoztak. És mondta, hogy vannak nekünk keményebb módszereink is. Átvisszük magát a megfigyelőbe. Én nem is tudtam még addig, hogy a megfigyelő közvetlenül a börtönben van. Tudtam, hogy van kényszergyógykezelés és megfigyelés, de nem tudtam, hogy az pont ott van, és hogy oda át lehet menni. Még egy hétig tömtek, és utána már vittek is a megfigyelőbe. […] Bevittek ott a főorvosnak a szobájába, és a főorvos kérdezte: „Eszik?” Mondtam, hogy én a leghatározottabban tiltakozom, és ne avatkozzanak ebbe bele, pláne orvosok ne avatkozzanak bele, mert hisz a legelemibb emberi jogaimnak a legdurvább megsértése miatt folytatom ezt az éhségsztrájkot. Erre fölfektettek egy kezelőasztalra, fölpeckelték a számat, lekötöztek, lefogtak és hát két oldalról az ember halántékához tették az elektródát, és rákapcsolták a villamos áramot. Hát ez volt az első sokkolásom. Persze rögtön elájultam. Az ember sokkoláskor elveszíti az eszméletét. Ezt közvetlenül csinálják. Elvileg sokkolni csak úgy szabad, ha előtte egy injekciót adnak, kikapcsolják az ember tudatát. De nekem mindig közvetlenül csinálták a sokkolást. És amikor az ember magához tér, akkor fekszik, és olyan, mint a lét és a nemlét közötti állapot. Nem tudja, hogy mi van. És akkor először a közelebbi emlékképek térnek vissza, és később a távoliak. Hogy másoknál hogy van, nem tudom, nálam így volt. De az Úristen megkímélt, mert nagyon sokat sokkoltak, és az emlékezetem mindig visszatért."

  • Full recordings
  • 1

    Budapest, 23.06.2014

    (audio)
    duration: 05:22:22
    media recorded in project Oral history archívum - Budapest
Full recordings are available only for logged users.

Ha velem van az Úr, nincs kitől tartanom

Tibor Pákh
Tibor Pákh
photo: Piroska Nagy

Pákh Tibor 1924. augusztus 11-én Komáromban született, középosztálybeli családban. Édesapja ügyvéd és mezőgazdász, illetve a Független Kisgazdapárt megyei elnöke, többször képviselőjelöltje volt, édesanyja zongoraművész. 1942-ben, szülővárosában érettségizett, majd beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karára. 1944-ben egyetemi tanulmányait meg kellett szakítania, mert behívták katonának. 1945-ben Ausztriában szovjet fogságba esett, a Szovjetunióba hurcolták, és csak 1948 őszén térhetett vissza Magyarországra. 1949-ben jogi doktori oklevelet szerzett, nemzetközi jogi pályára készült, de csak műszaki fordítóként tudott elhelyezkedni (orosz, angol és francia nyelvből fordított). 1950-től a Csepel Autógyár könyvtárában fordító volt. 1954-ben megnősült. 1956. október 25-én a Kossuth téri sortűzben megsebesült, november közepéig kórházban ápolták. 1957-ben munkahelyén megtagadta a magyar kérdés ENSZ-beli tárgyalása ellen a Kádár-kormány által szervezett tiltakozó nyilatkozat aláírását, emiatt elbocsátották. Ezt követően az Erőmű Tervező Vállalatnál, majd a Műszaki Fordító Irodában tudott elhelyezkedni, szintén fordítóként dolgozott. 1960-ban letartóztatták. 1961-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd büntetését tizenöt évre mérsékelték. A börtönben 1966-tól több alkalommal éhségsztrájkot folytatott, részint, hogy ügyét polgári bíróság tárgyalja újra, részint tiltakozásul az elítélteket sújtó jogsérelmek ellen. A börtönkórházban elektro- és inzulinsokkal, továbbá gyógyszeres kezeléssel próbálták elérni, hogy a sztrájkot abbahagyja. 1971-ben polgári elmegyógyintézetben elmebeteggé nyilvánították, szabadlábra, de ugyanakkor rendőri felügyelet alá helyezték. Munkavállalását mindvégig akadályozták, megbízásos fordítómunkákból élt. A nyolcvanas években rendszeresen részt vett ellenzéki megmozdulásokon, és hirdette meggyőződését - emiatt többször letartóztatták. Nyilvánosan követelte Mindszenty József hercegprímás rehabilitációját, a szovjet csapatok távozását az országból, és mindvégig küzdött a jogtalanságok ellen. Éhségsztrájkolt 1980 tavaszán a Podkowa Lesna-i templomban, a lengyel polgárjogi aktivistákhoz csatlakozva. 1981 októberében útlevelének jogtalan elkobzása ellen tiltakozott éhségsztrájkkal; ekkor beszállították az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe. A kórházban kényszergyógykezelésben részesítették. Számos magyar értelmiségi és több nemzetközi szervezet tiltakozott az embertelen és életveszélyes „kezelés” ellen, így végül kiengedték az elmegyógyintézetből. A Kádár-rendszerben az ellenzék legendás alakja volt, bár egyik tömörüléshez sem csatlakozott. 1993-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság kezdeményezésére a Magyar Pszichiátriai Intézet által létrehozott ad hoc bizottság rehabilitálta: hivatalosan is megállapították, hogy nem elmebeteg. 1992-ben New York állam Nassau megyei jogászkamarája tiszteletbeli taggá választotta, 1994-ben Podkowa Lesna városa díszpolgári címmel tüntette ki. 2013-ban a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki.