Gusztáv Nagy

Azért volt nagyon érdekes az én gyerekkorom – összehasonlítva a mai gyerekével, természetesen – mert a klasszikus cigány életmódban éltünk. Mit jelentett ez? A vándorlást. Tehát én az iskola kezdetéig a nagybácsikámmal mentem faluról falura. Akkor még, 1956–57 táján tanyavilág volt Békés megyében, rengeteg tanya volt, és ezeket jártuk, egyiket a másik után. Úgyhogy én szinte ismertem minden nagy fát, bokrot, és minden olyan helyet, ahol mi le tudtunk táborozni. Tehát lovas kocsival mentünk, és ahol meg tudtunk állni… Nagyon érdekes, hogy olyan emlékek jönnek föl, hogy akkor minket mindenhol jó szívvel fogadtak. És nem csak fogadtak, hanem vártak! Vártak a paraszt bácsik. Mert édesapám és a nagybácsikám fúró készítő mesterek voltak. A kézi fúrónak nagyon nagy szerepe volt abban az időben. A cigány fúró kézzel készített fúró volt. Az acél szerkezetét úgy edzették meg (előttem is titok maradt, a mai napig is), hogy később, 1958 után, a vasút szerződtette apámat, mert a talpfák, amin a sínek helyezkednek el, azok kemény akácfából készültek, és egyedül a cigány fúró nem hajlott el ebben az akácfában. Minden formában tudtak ilyen fúrót csinálni. Hatalmas nagy fúrót is, és egész vékony fúrót is. Így jártuk tehát a tanyákat, és találkoztunk az utakon különböző cigány bandákkal, és közöttük nagyon sok mindent hallottam és tapasztaltam.

Az volt a szerencsénk, hogy utcában nőttünk fel, nem cigánytelepen. Soha sem laktam cigánytelepen. A magyarok között voltunk. És óriási jó kapcsolatunk volt a magyarokkal az utcában, de nem csak az utcában, hanem a faluban is. Az akkori időszak, az ötvenes évek, illetve a hatvanas évek eleje – azt mondhatnám – sokkal szolidárisabb volt, mint most. Egyébként az egész rendszer is. […] Együtt tudtunk az utcában lévő emberekkel dolgozni, nevetni, mosolyogni. Nyáron az idősebbek kint ültek az árok partján, és ott nem volt olyan, hogy te ide nem jöhetsz, mert mindenki ott ülhetett éjfélig, éjjel egy óráig, és beszélgettek. Meg a munka. A hatvanas évek elején a téeszekben, a gyárakban tudtak az emberek együtt dolgozni. Ez óriási dolog volt.

A Kalyi Jag Iskola egy fantasztikus iskola. Ez nem egy szegregált iskola. Aki jelentkezik, mehet oda tanulni. És nemcsak cigányok járnak ebbe az iskolába. Most is van nyolc-tíz nem cigány gyerek. Ők nagyon hasonló környezetből jönnek, mint a romák. Vagy barátság révén kerülnek az iskolába. És sokan leérettségiznek. Van sok sikerélmény. Vannak diplomások, nagyon sokan leérettségiznek, és természetesen vannak olyanok is, akikkel nem tudunk mit kezdeni. […] Nekem van az a lehetőségem ott az iskolában, hogy adjam a cigány identitás erősítést is és adjam a magyarságban is az erősítést. Tőlem mindkettőt elhiszik. Ez nagy szerencse, hogy így alakult. És észrevette az iskola is, hogy erre nagy szükség van. Sok esetbe sokkal többet jelent az, ha az órán 10-15 percet olyan dolgokról beszélgetünk, ami a gyereket elindítja, és nem fontos rögtön a táblát telefirkálni, és vége az órának, viszlát. Abból nem biztos, hogy sok mindent megtanul.