The following text is not a historical study. It is a retelling of the witness’s life story based on the memories recorded in the interview. The story was processed by external collaborators of the Memory of Nations. In some cases, the short biography draws on documents made available by the Security Forces Archives, State District Archives, National Archives, or other institutions. These are used merely to complement the witness’s testimony. The referenced pages of such files are saved in the Documents section.

If you have objections or additions to the text, please contact the chief editor of the Memory of Nations. (michal.smid@ustrcr.cz)

Tamás Lukách (* 1923  †︎ 2000)

• 1923. augusztus 4-én Bécsben született,

• 1927-től Budapesten élt,

• aktívan részt vett a leventemozgalomban,

• gimnáziumi tanulmányait a gazdasági világválság miatt kényszerült abbahagyni,

• 1942-ben mint géplakatos végzett,

• 1944-ben önként jelentkezett katonai szolgálatra, hadifogságba esett,

• befejezte tanulmányait, a Ganzd Vagon- és Gépgyárban középvezetőként dolgozott,

• 1956-ban beválasztották a gyár munkástanácsának elnökségébe,

• 1957-ben letartóztatták, majd 8 év börtönbüntetésre ítélték,

• 1962 szeptemberében szabadult,

• az Óbudai Hajógyárban dolgozott,

• gépipari főiskolát végzett,

• környezetvédelmi szakemberként ment nyugdíjba.

Lukách Tamás: “Nem barikádhangulatban mentem oda: megválasztottak, teljesítettem a kötelességemet”

 

A Lukách név édesanyám családi neve. Őseink valószínűleg Bulcsú vezér nemzetségéhez tartoztak. Soha nem vezető beosztásban, de szürke eminenciásként, familiárisként mindig a dolgok középpontjában voltak. A családi szájhagyomány szerint egyik ősünk 1526-ban részt vett a mohácsi csatában, szerencsésen megmenekült, és meg se állt a Felvidékig. Mivel nem tudta bizonyítani nemesi származását, hiszen mindene a Délvidéken maradt, valószínűleg honoráciornak tekintették. A család 1630-ban kapott újra nemességet. Ez a nemesi levél már megvan. A címerpajzs felső részén zöld mezőben három búzakalász, alatta vörös mezőben egy farkas ül karddal. A tetején egy sisak, azon egy korona. Ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy gazdasági és hadi tevékenységgel foglalkoztak.

Anyámék négyen voltak testvérek. A család az első világháború idején Lőcsén élt. A családban mindenki anyanyelvi szinten beszélt magyarul, németül és szlovákul. A nagybátyám, Lukách Lajos a tengerészgyalogságnál szolgált. Az első világháborúban a Stromfeld Aurél-féle felvidéki csetepatéban vett részt. Amikor a cseh hadosztály parancsnoksága bekvártélyozta magát a házunkba, Piroska nagynénémnek egy titkos ajtón át sikerült lejegyeznie a megbeszéléseiket, és ezeket a nagybátyám mindig elvitte Stromfeldéknek. Egy volt katonatársa feljelentette, hogy kém, ezért a csehek elfogták, és halálra ítélték. Theresienstadtban ült harminchat hónapot, amikor is a magyar állam tíz cseh kémért kicserélte.

Édesanyám, Lukách Irén alsókubini születésű. Óvónő lett, és az első világháború alatt önkéntes vöröskeresztes ápolónőként kórházban szolgált. Abban az időben az úrilányok hadikórházakba jelentkeztek, máskülönben a társaság kigolyózta volna őket. Igyekeztek tiszti osztályra kerülni, mert ott kellemesebb volt a légkör, és még férjet is lehetett fogni. Édesanyám tudatosan legénységi osztályra kérte magát, és ott ismerkedett meg egy huszárkapitánnyal, Deák Jenővel. Együtt éltek, de sajnálatos módon nem tudtak házasságot kötni, mert a huszárkapitány felesége elmebajos lett, és az akkori törvények nem tették lehetővé, hogy elváljon.

Amikor a cseh uralom véglegessé vált, családunknak egy éjszaka alatt el kellett menekülnie. Így mindent, amit csak tudtak: bútort, ruhát, edényeket, miegymást beraktak egy vagonba. A nagybátyám akkor még a cseh börtönben raboskodott. A nagyapámék Budapesten, a Mária Valéria-telep déli részén, az úgynevezett Újtelepen kaptak lakást, amit már a felvidéki és főleg erdélyi menekültek számára építettek.

A szüleim nem Budapestre, hanem Bécsbe menekültek. Ebből az együttélésből két gyermek született: jómagam, Lukách Tamás 1923. augusztus 4-én Bécsben, és a húgom, Lukách Mária 1925. március 31-én Laxenburgban. Ez egy Bécs melletti királyi nyaralóhely volt. Apám, Deák Jenő ott lett a múzeum, illetve a védett kastély igazgatója. Ez számomra olyasmit jelentett, hogy Habsburg Ottó ágyában aludtam, az ő szobájában játszottam. Apámat az első világháború alatt géppuskasorozat érte, nyolc-tíz lövés ment keresztül a mellkasán. Ettől eléggé legyöngült a szervezete. 1926-ban egy vadászaton megfázott, tüdőgyulladást kapott, majd meghalt.

Ezt követően a nagypapa, hogy a Lukách név fennmaradjon - mivel senki nem számított arra, hogy a nagybátyámat nem végzik ki a csehek - a húgomat és engem örökbe fogadott. Ehhez az örökbefogadáshoz hozzájárult az is, hogy apám családja, amely unokatestvéri ágon a nagy Deák-famíliához tartozott, rossz szemmel nézett anyámra kisnemesi származása miatt, ezért soha nem is támogattak bennünket.

1927-ben - amikor az örökbefogadás és a visszahonosítás megtörtént - anyámmal és a húgommal Budapestre költöztünk a Lukách nagyszülőkhöz. A nagypapát, amikor menekülniük kellett a Felvidékről, az állam nyugdíjazta, mert itt, Csonka-Magyarországon nem tudtak megfelelő beosztást biztosítani neki. Háromszáz pengő volt a nyugdíja. Döbbenetes jó nyugdíj volt ez akkor, ebből élt a nagypapa, a nagymama, mi gyerekek, édesanyám és Piroska nővére. A nagy gazdasági válságig nem is volt semmi gondunk.

A nagybátyám, aki szerencsésen kiszabadult a cseh börtönből, banktisztviselő lett, de azt a kevés pénzt, amit keresett, mind el is költötte, még a háztartáshoz se járult hozzá. Édesanyám nem keresett, ő a háztartást látta el, mert a nagymama beteges volt. A nagynéném akkor még szintén nem dolgozott. Később elkerült a Rókus Kórházban alakult Márta nővérek ápolórendbe, a szülészeten lett főműtősnő, de csak 40-60 pengőnyi zsebpénzt kapott. Amikor a gazdasági válság ideért, a nagyapa nyugdíját leszállították 180 pengőre. Komoly anyagi gondokkal küszködött a család. Az is problémát jelentett, hogy cipőm legyen, de ezt Lukáchék meg a hasonló családok nem mutathatták. Volt olyan nyár, hogy az iskolaév végére kinőttem a cipőmet, és nem tudtunk újat venni. Mezítláb azonban nem mehettem a templomba, ezért vasárnap becsuktunk minden ablakot, senki nem mehetett ki a lakásból. Az érdeklődőknek pedig azt mondtuk, vidékre utaztunk rokonlátogatóba.

A közelben nem volt iskola. Kezdetben az Ecseri út és Gyáli út sarkán lévő régi iskolába jártunk, ahová minden nap kétszer fél órát kellett gyalogolni. Ha jól emlékszem, 1930-ban elkészült az Üllői úton az új iskola, csodálatos tornateremmel, és csodálatos tanítókkal. Második osztálytól itt tanultam. Gyerekként egy barátommal a legvadabb disznóságokat követtük el, mert egyikünkbe se fért bele a nyugalom. Sokszor meg is rakott anyám, mert nálunk divatban volt a fakanál.

Igen jó eredménnyel végeztem az elemi iskolát. Nem voltam soha magolós típus, de mindig figyeltem. Bekerültem a Széchenyi István Reálgimnáziumba. Ez abban az időben két helyen működött: az Elnök utca és a Rezső tér sarkán egy polgári iskolának a földszintjén volt hat osztály, és kettő a Hungária körúton. És aztán lassan ment a szomorú iskolai morzsolás. Abban az időben is drága volt a közlekedés, a cipőtalp meg elég sokáig tartott, úgyhogy mindennap gyalog fél óra oda, fél óra vissza. Ez télen is így ment. Akkor még aktatáska volt a divat, majd lefagyott az ember keze, mire beért az iskolába.

Elérkezett 1938, amikor előtérbe kerültek a revíziós törekvések. A Budapesten élő felvidékiek erőteljesen szervezkedtek. Megalakították a maguk szabad csapatát, az úgynevezett Gyopár lövésztársaságot. Ennek minden szepességi és felvidéki menekült tagja lett, különben a közösség megvetése sújtotta volna. Én ugyan hozzátoldottam az éveim számához kettőt, de az igazságot így sem lehetett eltitkolni. Akkor is ilyen lányos, gyerekképű voltam. Hamar fölfigyeltek rám, kiderült, hogy még 16 éves sem vagyok. A Háros szigeti katonai táborban minden hétvégén volt fegyveres kiképzés, de mert nagyon fiatal voltam, kilöktek onnan, és többedmagammal rádiós kiképzést kaptam.

Ez az időszak teljesen megzavarta az életemet, és egy kicsit elszemtelenedtem. Az a tanár, aki az orrára tolta a szemüvegét, és csak a német igeragozást tudta, számomra nem is volt ember. Az volt az igazi férfi, aki a kezébe fogta a puskát, és lőtt. Így a negyedik gimnáziumban három tárgyból is megbuktattak. Ez már osztályismétlést jelentett volna, és elvesztettem minden tandíjkedvezményt is, így kénytelen voltam a gimnáziumi tanulmányaimat abbahagyni. A család anyagi gondjai miatt a nagybátyám, aki a bank után a város szociálpolitikai ügyosztályon dolgozott, árvaházban helyezett el bennünket. A húgom a Villányi útra, az Erzsébet Árvaházba, én az Üllői útra, a József Fiúárvaházba kerültem. De a kiképzések miatt nagyon renitens voltam, folyton megszöktem. Megőrültem a rádiózásért. Úgyhogy az árvaházból is kilöktek. Közben meghalt a nagymama, majd a nagypapa, és anyámnak nem volt állása. Hiába volt korábban óvónő, Budapesten csak úgy lehetett valakit óvónőként alkalmazni, ha elvégezte a kétéves Budapesti Óvónőképző szemináriumot, amihez ő már idős volt. Voltak némi gazdasági próbálkozásai, ma úgy mondanánk, vállalkozott, de a válság miatt ez már nem sikerülhetett. Végül elment egy évre Besztercebányára a másik testvéréhez, Lukách Arankához, mert teljesen kimerült. A húgom az árvaházban maradt, ő rendes gyerek volt. Én meg elkerültem Piroska nagynénémhez, dr. Csók Vilmosékhoz. Ők szívesen láttak engem, de az addig tanúsított iskolai előmenetelem miatt az iskolai költségeket nem vállalták.

Így kerültem a Ganz Vagon- és Gépgyárba ipari tanulónak 1939 szeptemberében. Géplakatos szakra vettek fel. Nem volt túl nagy kézügyességem, de elég jó eredményeket értem el. Főként az elméleti tárgyakban, hiszen a négy gimnázium azt jelentette, hogy könnyedén, csuklóból ráztam ki a dolgokat.

1942-ben volt Olaszországban a Marcia su Roma, a Római Menetelés húszéves évfordulója. Meghívták a bolgárok, a spanyolok, a románok, a németek és a magyarok ifjúsági küldöttségét. Magyarországról egy századnyi fickó ment el, egy szakasznyit a Ganz Vagongyári fiúk adtak. A levente-foglalkozásokon kitűnő minősítést szereztem, így én is elmehettem. Indulás előtt egy kéthetes összegyúró kiképzésen vettünk részt a Bolyai Akadémián. Páduában volt a nagy szemle. Mussolini előtt haladt el a díszmenet. Az olasz fiatalok 500 kilométert gyalogoltak odáig, ezzel bizonyítva fizikai állóképességüket. Ezt követően meghívtak bennünket Rómába. Csodálatos élmény volt, teljesen lenyűgözött.

Akkor már újságolvasó fiatalember voltam. A “Magyarság” című újság[lj. 1920-44 között megjelent budapesti jobboldali napilap.] járt hozzánk, azt rendszeresen olvastam. Ez a lap tárgyilagosan taglalta az eseményeket, az osztrákok és a németek nácizmusát. Az iskolai neveltetésből következően a náci mentalitás megfelelt az akkori ifjúság igényének. Volt ifjúsági szervezetük: a leventemozgalom. A katonás nevelés, a céllövészet, a kirándulások, a vízi sport egy fiúnak az álmai netovábbját jelentette. Főleg akkor, amikor a családokban még elevenen élt az első világháború emléke. Nekem a nagybátyám mesélt nagyon sokat a háborúról, a katonaságról. A nagypapa mérhetetlenül utálta a nácikat, s miután uralomra kerültek, otthon sokszor ki is nyilvánította ezt a véleményét. Számomra nem voltak ennyire ellenszenvesek. Soha nem voltam a fasizmus híve, de a fasizmus által adott lehetőségek élvezője voltam. A családunkban senki nem volt szocialista beállítottságú, kivéve édesanyámat. Őt még kommunistának is csúfolták, pedig nem ideológiai, hanem humanista, emberbaráti alapon volt ő ilyen. A kommunizmussal már akkor sem értettem egyet, már csak azért se, mert a családtól sokat hallottam arról, hogy mi volt 1919-ben, amikor is ők elég sokat szenvedtek. De mindig is egyetértettem azzal, hogy a hátrányos helyzetbe került embereket segíteni kell.

1942-ben megkaptam a segédlevelet. Géplakatos és motorszerelő lettem. A Ganz-Jendrassik-féle dízelmotorok gyártásában és a harckocsimotorok javításában vettem részt. A próbateremben dolgoztam. Ez egy magasabb beosztás volt, hiszen elvárták, hogy az ember logarléccel tudjon számolni. Szerettek. Volt ott egy rendkívül komisz művezető, akinek egyszer egy komoly feladatot megoldottam, amin napokig kínlódott az egész műhely. Ő akkor azt mondta: “úgy látszik, mégis lesz belőled valaki”.

Elérkezett a légoltalmi szolgálat. Én a parancsnoki óvóhelyen szolgáltam rádiósként, ami azt jelentette, hogy minden második-harmadik éjjel bent maradtunk. Közben voltam sorozáson, és a hegyivadászokhoz kértem magam, mivel szenvedélyes turista és síelő voltam. A budapesti levente egyesületi bajnokságokon második-harmadik helyezéseket értem el. Elsőt csak azért nem, mert a szemüvegem zavart a síelésben, mindig bepárásodott. 44 elején megjött a behívóm a perecsenyi első hegyivadász zászlóaljba. Jelentkeztem a parancsnokságon, de fölmentettek, mert a munkám fontosabb volt annál, mint hogy fel-le rohangáljak a hegyoldalban. Ősz elején ismét jött behívó, de a parancsnok azt mondta: “Nem fog odaérni, belökik valami szedett-vedett gyalogos alakulatba. Ha van valami lehetősége, menjen el egy épkézláb alakulathoz.” A gyárból az egyik ismerősöm a ceglédi páncélosoknál szolgált mint zászlós. Elmentem hozzá, és önkéntesnek jelentkeztem. Örömmel fogadtak, és végig ott szolgáltam. A háború végén Ausztriába vezényelték a hadosztályunkat. Az Enns folyó innenső partján szállásolták el bennünket, a Steier Művek egyik gyárában. Május 5-én a gyárban megjelentek az oroszok, és az alezredesük a következőt mondta: “Emberek vége a háborúnak! Ne harcoljanak tovább, menjenek haza. Mi mindenben segítünk. Az ország erősen lepusztult állapotban van, segíteniük kell a helyreállításában. Minden dolgozó, erős férfikarra szükség van.” Megszoktuk, hogy ha egy ezredes vagy egy alezredes kijelent valamit, az szentírás és sohasem hazugság. Adtak mellénk egy hadnagyot és vagy négy legényt kísérőnek, és boldogan elindultunk. Sankt Pöltenbe egy téglagyár gödrébe tereltek bennünket. Egyszer csak megláttuk a felállított géppuskákat a gödör peremén. Másnap reggel kivittek egy tisztásra, mindenkit átkutattak, mindenünket elvették. A következő állomás Sopronkőhida, majd Sárvár mellett Alsópaty volt. Júliusban onnan vittek bennünket vasúton - 21 nap alatt - a romániai Iasiba. Ez egy átmeneti tábor volt, onnan vitték ki az embereket a Szovjetunióba. Szerencsére engem nem vittek el, hamar hazakerültem. 1945. november elején volt a választás. Emlékszem egy akkori plakátra. Egy anyát ábrázolt, karján gyermekkel, és a szögesdrót mögött egy hadifogoly honvédet. A szöveg alatta a következő volt: “Férjedet, fiadat hazahozza a Kommunista Párt!” Úgy gondolom, kizárólag a kommunista párt választási kampányának köszönhetően engedtek el bennünket.De ez is csak a budapestieknek adatott meg, a vidékiekre ez már nem vonatkozott.

Visszamentem a Ganz Vagon- és Gépgyárba dolgozni. Amikor egy kicsit megnyugodtam, hozzáláttam, hogy befejezzem a tanulmányaimat. Jelentkeztem esti gimnáziumba, és leérettségiztem.

1949. december 26-án volt az esküvőm. A feleségem, Szűcs Éva zenetanár, akkor a rádió komolyzenei osztálynál dolgozott. 1952-ben átkerült az Országos Filharmóniához, és ott a komolyzenei osztály vezetője lett. Az első pillanattól kezdve nagyon szerettünk volna gyereket, de csak 56. augusztus 24-én született meg a kislányunk, Lukách Krisztina.

Egy orosz származású férfi, aki a gyár délkelet-európai piacán volt üzletkötő, nagyon hitt abban, hogy a tervgazdálkodásé a jövő. Velem is el tudta hitetni, hogy érdemes ezzel foglalkozni. Hívott, menjek hozzájuk, a tervgazdasági főosztályra dolgozni. Ez 48 májusában volt. Ehhez a munkához közgazdasági képesítés kellett. Abban az időben a Közgazdasági Egyetemet maximálisan lenézték, az úgynevezett tervgazdasági felsőfokú tanfolyam volt az elfogadott, ezért oda iskoláztak be. Két év alatt el is végeztem, és a tervgazdaság minden csínját-bínját kitanultam. Sajnos, a rendszeren én se tudtam javítani, segíteni. Először csoportvezető, majd osztályvezető, a végén főosztályvezető-helyettes lettem. A főnököm, a főosztályvezetőm Held Gusztáv egy nagyon rátermett ember volt. Ő tulajdonképpen a pártvonalat képviselte, hiszen az ötvenes években a szakember csak helyettes lehetett, a döntő szót mindig a párt embere mondta ki, mégis nagyon jó barátok lettünk, mindig sikerült együttműködnünk. Idealista kommunista volt, de később rádöbbent, hogy nagy bajok vannak az országban. Számtalan dolgot nem hajtottunk végre a gyárban, amit a rendeletek előírtak, de az embereknek káros lett volna. Ezért 55 elején egy nagyon szigorú és komoly ügyészségi vizsgálatot indítottak ellenünk, ami majdnem egy évig tartott. Tervcsalással vádoltak bennünket, mert állítólag több motorvonat elkészülését jelentettük az államnak, mint amennyit ténylegesen gyártottunk. Persze ez nem így volt. Hol nekünk kellett bemenni az ügyészségre kihallgatásra, hol ők jöttek ki hozzánk a gyárba. Kegyetlen lelki terror folyt, míg végül december elején elejtették a vádat. Én nagy lelki megnyugvással fogadtam ezt, de Held Gusztáv annyira megrendült addigi kommunista hitében, hogy fölakasztotta magát. Egy nagyon értékes embert veszítettünk el vele. Ez az eljárás komoly nyomást gyakorolt rám, így föl se merülhetett, hogy például a Petőfi Kör vitáira eljárjak, tehát a forradalomhoz vezető eseményeket csak kívülállóként figyeltem.

Október 23-án éppen a Gerő-beszédre értem haza, amely nagyon fölháborított. A rádió akkor még nem közölte, hogy lőnek. A Bem téri tüntetésről tudtam, és este hazafelé láttam a Kálvin téren a nagy tömeget, de nem hittem, hogy ebből lesz valami, el sem tudtam képzelni, hogy az ÁVH ne avatkozzon be. Azt gondoltam, hogy csak a kommunisták játszanak maguk között, hogy csupán a két kommunista tábor pártharcáról van szó. Másnap, 24-én reggel elindultam a gyárba, de nem jutottam sokáig, nem volt közlekedés. Úgyhogy hazamentem, és ültem a fenekemen, azzal az érzéssel, hogy ez nem az én ügyem.

25-én újból elindultam a munkahelyemre. Az utcán szörnyű állapot fogadott. Megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy mi van a városban: az Astoria szálloda földszintjét és az utcán a villamosokat rommá lőtték. Nem volt közlekedés, jó néhány kilométert kellett gyalogolnom. A gyárban kiderült, hogy az üzem nem működik, hiszen az emberek nagy része nem tudott bejönni. Akik mégis ott voltak, azokat az úgynevezett ideiglenes munkástanács - amelyről később kiderült, hogy a pártbizottságból és a gyárőrségből alakult - nem engedte be a gyárba. Fegyverrel akadályozták meg, hogy a dolgozók bejussanak. Így én is kénytelen voltam hazamenni. Egy-két napig nem is mentem a gyár felé, hiszen Farkasrétről Kőbányára, a Népliget mellé két órás gyalogtúrával lehetett csak eljutni. Talán 27-e volt, amikor úgy éreztem, hogy kötelességszerűen meg kell jelennem, hogy ne én legyek az, aki megtagadom a munkát. Vagy beengednek, vagy nem. Amikor megérkeztem, a gyár előtt már két-háromezres tömeg állt. A gyárnak abban az időben 5900 fizikai és körülbelül 1700 adminisztratív és műszaki állományú dolgozója volt, tehát olyan hét és fél ezer ember tartozott a gyárhoz. Abban az időben a VIII. kerületnek a Ganz Vagon- és Gépgyár volt a legnagyobb üzeme. Ez a két-három ezer ember ott állt a Könyves Kálmán körúti bejárat előtt, de még akkor sem engedtek be senkit. A hangulat igen forró volt, követelték, hogy jelenjen meg az ideiglenes munkástanács vezetősége. Amikor végre kijöttek az első emeleti ablakokba, mindenki látta, hogy a pártbizottság, a szakszervezet és a fegyveres őrség emberei alkotják ezt a tanácsot. Szörnyű fölháborodás tört ki, mindenki ordítozott, üvöltözött. A tömeg követelte, hogy ott azonnal válasszuk meg az új ideiglenes munkástanácsot. A kommunista munkástanács - hiába volt fegyver a kezében - kénytelen volt ennek a követelésnek engedni, így megtartottuk a választást. Ez úgy történt, hogy ők bent maradtak az épületben, a tömeg meg kint állt az épület előtt. Az emberek körülnéztek, hogy kik vannak itt, és bekiabálták, hogy őt meg őt meg őt kell beválasztani a munkástanácsba. És vagy igent, vagy nemet mondott rá a tömeg. Mivel több mint tíz éve dolgoztam ott, a gyár nagy része ismert, én is azok közé tartoztam, akiknek a nevét bemondták. Tehát én is bekerültem az ideiglenes munkástanácsba. Ez teljesen új garnitúra volt, hiszen az előző munkástanácsból senkit sem választottak meg. A bentiek kénytelenek voltak elfogadni ezt, mert olyan félelmetes volt a tömeg felzaklatott hangulata, hogy azt már nem lehetett géppisztollyal elintézni. Rögtön bementünk a gyárba, és közöltük velük, hogy legyenek szívesek, tegyék le a fegyvereket, és menjenek szépen haza. Ezt ők meg is tették, nem volt semmi gond.

Az ideiglenes munkástanács elnökségéből a következőkre emlékszem: dr. Takács László jogász, Botka Imre és Trenka Ernő osztályvezetők, Müller József és Kovács Béla művezetők, Lendvai György esztergályos és Oszfolk Sándor előrajzoló. És engem választottak meg titkárnak. Kötelességtudó ember lévén akkor is igyekeztem maximálisan teljesíteni a feladatomat.

November 4-éig csak gyakorlati és érdekképviseleti dolgokkal foglalkozott az ideiglenes munkástanács. A legfontosabb feladatunk az volt, hogy a dolgozókat ellássuk élelmiszerrel, ruházati cikkekkel. Ez automatikusan alakult így. Olyan rövid idő volt az a néhány nap - hiszen lelkileg és testileg is helyre kellett rázódni -, hogy éppen csak azt tudtuk felmérni, hogy kik állnak mellettünk, és mit lehet csinálni. A “mit lehet csinálni”-ba tartozott az érdekvédelem is, ami az akkori időkben a munkástanácsok szerepének egy nem túl helyes fölfogása volt, hiszen a későbbi munkástanácstörvény szerint a munkástanács a tulajdonosi jogok gyakorlójává vált, és nem csak érdekvédelmi szervezetté. Nem akarta a munkástanács átvenni a szakszervezet szerepét, de jobb híján ezzel is foglalkoznia kellett ez alatt a hat-nyolc nap alatt.

A november 4-i szovjet katonai bevonulás, megszállás teljesen megzavarta a tevékenységünket, és azt csak a budapesti harcok lecsillapodása után tudtuk folytatni. Tehát november 4-től körülbelül 10-12-ig a munkástanács nem működött. Amikor a harcok elültek, a kormányzat érezte, hogy a munkástanácsok a legnagyobb ellenfelei, így a legfontosabb velük törődni, tehát megalkotta a munkástanácstörvényt.

Még ez előtt, november 14-én megalakult a Nagy-budapesti Központi Munkástanács. Ezt nagy örömmel fogadtuk, mert úgy éreztük, hogy az egyes gyárak, üzemek munkástanácsai külön-külön nem elég erősek a kormányzattal szembeni igények, követelések érvényesítésére. Kis megütközéssel vettük észre, hogy zömmel a Standardból alakult meg, de ez nem okozott különösebb zavart. Megkerestük őket, és közöltük velük, hogy mi mindenben igyekszünk velük együttműködni. Tehát elfogadjuk a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsot, és az elképzeléseik mellé állunk, amennyiben az nem ütközik szögesen a mi elképzeléseinkkel. Így rendszeres és közvetlen kapcsolatunk volt, amit részben Lendvai György, a munkástanács elnöke, egy esztergályos, részben én mint a végleges munkástanács titkára építettünk ki.

A november 16-án kiadott munkástanácstörvény szerint megválasztottuk a végleges munkástanácsot. Késhegyig menő harc folyt, ugyanis a szakszervezet és a pártbizottság, amelyik még működött, azt akarta, hogy egységes választás legyen, tehát bárkit lehessen jelölni erre a feladatra. Ez azt jelentette volna, hogy ha a párton belül elhatározzák, hogy az ő emberük kerüljön be, akkor őt többséggel meg is választották volna, hiszen a párton kívüliek nem voltak úgy összehangolva, mint a párttagok. Mi azt javasoltuk, és ezt sikerült is elérnünk, hogy a gyárban az egyes munkaterületek válasszanak küldötteket, hiszen ott ismerik legjobban egymást az emberek. Tudják, hogy ki az, akire lehet számítani, ki az, akire nem. Mind a hetvenegy munkaterületről jelöltek egy-egy embert, és ők választották meg az elnökséget. Az elnök ismét Lendvai György lett. Az elnökség tagja volt: dr. Takács László jogtanácsos; Oszfolk Sándor előrajzoló, régi szociáldemokrata; Botka Imre tervezőmérnök; Trenka Ernő, a vízgépgyártási tervezési osztály vezetője, aki egyetemen is tanított; Farkas művezető a kovácsüzemből; Müller, szintén művezető a csőszerelő-üzemből (a keresztnevükre már nem emlékszem), és én lettem a munkástanács titkára.

Ez a munkástanács már nem érdekvédelmi szervezet volt, hanem a gazdasági felügyeletet látta el. Tehát beleszólást akartunk az igazgatóválasztásba, ki akartuk ebrudalni a gyárból a pártszervezetet, és a szakszervezetet is a megfelelő keretek közé akartuk szorítani. Az volt az elvünk, hogy a gyáron belül a párt nem működhet. Volt a gyárnak egy kultúrháza, azt mondtuk, hogy ott megfelelő helyiséget biztosítunk a párt számára, de csakis a munkaidő után működhetnek.

Mivel a Ganz Vagon- és Gépgyár szinte 90%-ig külföldre dolgozott - ennek körülbelül 60-70%-át a szovjet export jelentette -, tudtuk, hogy az exporttevékenységet továbbra is fenn kell tartani. De helytelenítettük, hogy a gyár és a megrendelő között még egy közvetítő külkereskedelmi szerv legyen, amely földuzzasztott apparátusával irdatlan mennyiségű rezsiköltséget emésztett föl. Azt javasoltuk - és ezzel egy kicsit a jugoszláv példára hagyatkoztunk, mert akkor ez ott már megvalósult -, hogy a vállalat kapja meg az önálló exportjogot. Ez nagyon fontos kérdés volt, mert úgy gondoltuk, hogy ezáltal a gyártmányaink ára lényegesen alacsonyabb lesz.

A bérezéssel kapcsolatban a normális teljesítménybérezést tartottuk megfelelőnek. Azt akartuk elérni, hogy ne csökkentsék minden évben 15-20%-kal a teljesítményidőket. Mindig normakarbantartás címén tették ezt. Néhány helyen az a lehetetlen állapot is bekövetkezett, hogy volt olyan tevékenység, ahol a normaidő nulla volt. Egy norma lehet kevesebb, mint az előző évi, de nulla soha nem lehet. A gyárban kétféle teljesítménybérezés volt. A vagongyártásban a hagyományos, külföldről átvett, úgynevezett Bedaux-rendszer működött. Tanulóként én is dolgoztam a vagongyártásban, és tudom, hogy a Bedaux-rendszer nem volt annyira kizsákmányoló, hogy abból ne lehetett volna normális keresetet produkálni. Nekem mint tanulónak mindig volt 15-20 000 bedaux-m tartalékban. Ez tulajdonképpen másodperceket jelentett. A gyár másik részében, a gépgyártásban és a kohászatban az úgynevezett normarendszer volt érvényben, ahol megállapított időértékek voltak. Talán ez egy kicsit feszesebb volt a hagyományos Bedaux-rendszernél, de ez se volt elviselhetetlen. Mi voltaképpen nem a rendszeren, hanem annak megvalósításán akartunk változtatni.

A fegyveres gyárőrség megmaradt, de új vezetőre volt szükség, mivel féltünk, hogy a régi, kommunista befolyás fog érvényesülni. Sokáig együtt dolgoztam Schlenker Endre barátommal, aki a háború alatt katonaként hajózó távírász volt, majd az ötvenes évek elején katonai szolgálatra, tiszti tanfolyamra jelentkezett. Főhadnagyként szolgált, de rövid idő múltán saját kérésére leszerelték, és visszajött a gyárba. Őt kértem meg, hogy legyen a gyárőrség parancsnoka. Később kapott is érte négy évet, amiből kettőt le is ült. A gyárőrség kizárólag vagyonvédelemmel foglalkozott, de más akcióra nem is volt szükség.

A munkástanács törvénytelennek, jogtalannak tartotta Nagy Imréék elhurcolását, a Nagy Imre-kormány eltávolítását és a Nagy-budapesti Központi Munkástanács néhány vezetőjének december 9-i letartóztatását. Azt követeltük, hogy a Kádár-kormány vonja vissza ezeket az intézkedéseit. Ezeket igyekeztünk a kormányzat tudomására hozni, részben levélben, részben küldöttségek útján a Parlamentben. Sajnos nem jártunk eredménnyel. December folyamán a kormány nyomása mind erőteljesebb lett, és már nem ragaszkodott az általa kiadott munkástanácstörvény paragrafusainak, előírásainak a betartásához. Éreztük, hogy visszafordult az idő kereke, és az 53-as, 54-es esztendők politikai hangulata következik ismét, ezért nagyon vigyáztunk, hogy a munkástanácstörvény előírásait ne lépjük túl. Ez a törvény sokat jelentett nekünk. A munkástanácsülésekre Botka Imre mindig úgy jött el, hogy ott volt a kezében a munkástanácstörvény. Amint felmerült valami probléma vagy javaslat, ő már rögtön nézte is, hogy belefér-e a törvény adta keretekbe vagy sem. Ha annak ellentmondott, elvetettük. Ő volt az élő lelkiismeretünk. Higgadt, felnőtt férfiak voltunk, nem akartunk törvénysértő dolgokat tenni. Nem is tettünk, mégis elítéltek és lecsuktak bennünket.

December 4-én vagy 5-én éjszaka a lakásomon megjelentek a rendőrség civil ruhás nyomozói, és elvittek. A Gyorskocsi utcába kerültem, ahol két éjszakát és egy napot voltam. A második éjszakámon egyszer csak nyílt az ajtó, és Szalma alezredes elé vittek, aki közölte velem, hogy a gyárban sztrájk tört ki azért, mert engem letartóztattak, és hogy ezt a sztrájkot föloldják, engem méltányosan fognak kezelni, de előbb a fővárosi főkapitány óhajt velem beszélni. Beültettek egy kocsiba, átvittek a Deák térre, a Budapesti Rendőr-főkapitányságra, ahol Sós György Budapest rendőrfőkapitánya azzal fogadott, hogy “Uram, ön miatt hatalmas sztrájk tört ki a gyárban, és az a kérésem, hogy most innen telefonáljon nekik, hogy szabadlábra került, és rövidesen ott lesz. A sztrájkot szüntessék meg, mert az az országnak óriási gazdasági károkat okoz.” Én maximálisan egyetértettem azzal, hogy a sztrájk az országnak csak károkat okozhat. Így fölhívtam a gyárat, hogy szabadlábra helyeztek, rövidesen indulok vissza. Egy rendőrségi kocsi vitt ki a gyárba, s mire megérkeztem, összegyűlt vagy négyezer ember. Felálltam egy ládára, és amikor a nagy zaj és nyüzsgés elcsitult, levettem a kalapomat, és erre olyan néma csönd lett, hogy a légy zümmögését is lehetett hallani. Életem egyik legcsodálatosabb élménye volt az, hogy ilyen nagy szeretettel fogadtak. És akkor elmondtam, hogy: “Emberek, elvittek két napja. Ott voltam két éjszakát, egy napot. Most itt vagyok. Örüljenek neki, hogy kiszabadultam.” És én még akkor azt hittem, és azt mondtam, hogy úgy látszik, ez a kormányzatnak a megértését, jóindulatát jelzi. Akkor még senki nem hitte, hogy Kádár azok után, amiket ígért, ilyen nagy pálforduláson megy át. Az emberek megnyugodtak, elmentek, és megindult a munka.

A december 11-12-i 48 órás sztrájkot mi is meghirdettük, leállt a gyár. Úgy döntöttünk, hogy egyedül Lendvai, az elnök lesz bent a gyárban és a többiek otthon maradnak, de mindenki biztosítja, hogy szükség esetén könnyen elérjék. 10 vagy 11 óra körül telefonáltak a gyárból, hogy menjünk be, mert egy szovjet katonai küldöttség akar a munkástanáccsal tárgyalni. Takács Lászlóval, aki kb. 15 percre lakott tőlem, telefonon beszéltünk, és elindultunk gyalog, hiszen közlekedés ismét nem volt, és másfél-két órás út után megérkeztünk a gyárba. A bejárat előtt három szovjet harckocsi, két páncélkocsi és egy legényekkel teli csapatszállító teherautó állt. Fölmentünk. Három szovjet katonatiszt, két alezredes meg egy őrnagy, és legnagyobb csodálkozásunkra a MÁVAG munkástanácsának három képviselője várt, akik közül kettőt ismertünk, a harmadik ismeretlen volt. Nevekre sajnos már nem tudok visszaemlékezni. Az oroszok tolmács útján megkérdezték, hogy miért nem dolgozunk, miért tartunk sztrájkot, amikor már a harcoknak vége van, béke van. Mi elmondtuk a magunk ellenvéleményét, tiltakoztunk a letartóztatások ellen, ők meg hosszan győzködtek bennünket. Majd megszólaltak a MÁVAG képviselői is, akik azt mondták, hogy ők bizony nem sztrájkolnak, és igazán nem értik, hogy mi miért tesszük ezt. Hagyjuk abba, mert micsoda kár ez az országnak, és csak mondták és mondták a sablonos szöveget. Igazán meglepő volt számunkra a magatartásuk. A végén odáig jutottak, miközben állandóan az utcára, a harckocsikra mutogattak, hogy küldjünk a rádiónak egy felhívást, hogy a sztrájkot befejezzük. Azt akarták, hogy már másnap kezdjük el a munkát. Erre mi millió kifogást hoztunk föl. Végül is nem ment el a rádiónak a közlemény, semmi nem történt. Mindannyian rendkívül mérges és paprikás hangulatban távoztak. Tehát a Ganz Vagon- és Gépgyárban a sztrájk mindkét napon keresztül tartott.

Ezen sztrájk időszaka alatt történt a Nagy-budapesti Központi Munkástanács tagjainak a letartóztatása. Így már nem volt olyan központ, ahol a közös elképzeléseket össze lehetett volna hozni. A nagyvállalatok lettek a munkástanácsok helyi központjai, így például mi, a Ganz Vagon- és Gépgyár, a VIII. és X. kerületi gyárak központja. Ha bármelyik gyárban felmerült valami probléma, rögtön telefonáltak, és kérdezték tőlünk: “és ti hogy, miként csináljátok?” Igyekeztünk minél jobb tanácsokat adni.

Ekkor már a levegőben lógott a letartóztatásunk. Összeszedtem a munkástanács értékesebb iratait, és azt összefűzve átadtam a húgomnak, hogy őrizze meg. Ebben volt többek között annak a gyári fölhívásnak is a fogalmazványa, amelyet a sztrájkkal kapcsolatban fölolvastunk, és a gyárban több helyen is kitűztünk. A kihallgatások során, még a Tolnai Lajos utcában olyan döbbenetes szöveget tettek elém, hogy ezt meg ezt olvastuk föl, és ezt, meg ezt mondtuk, ami - ha elvállaltuk volna - öngól lett volna számunkra, évekkel többet jelentett volna. Úgyhogy kénytelen voltam a kihallgató jelenlétében a húgomnak telefonálni, hogy hozza be az anyagot. Ezzel a Ganz Vagon- és Gépgyár munkástanácsáról minden iratanyag elveszett. De a fogalmazvány bebizonyította, hogy mindazok valótlanságok voltak, amelyeket az ellenünk tanúskodók állítottak, hiszen ott voltak az elnökség által aláírt dokumentumok, amit már elvállalhattunk. Benne volt a sztrájkfölhívás, de egyben a rendre, a nyugalomra intés is, hogy lehetőleg még az utcára se menjenek, nehogy valamilyen atrocitásnak vagy provokációnak legyenek kitéve.

Menon, indiai politikus - azt hiszem, az ENSZ képviseletében volt Magyarországon - meglátogatta a gyárat. Az időpontra nem emlékszem. Dolgozott nálunk egy mérnök, aki a harmincas évek végén - akkor Indiának is szállítottunk motorkocsikat és -vonatokat - az ottani helyi szerviz vezetője volt, két szerelővel. Anglia hadba lépésével India is ellenségünk lett, és ezt a három embert Indiában internálták. Elég sanyarú körülményekről meséltek, de tisztességgel megtanulták a hindi nyelvet. Menont a munkástanács elnöksége, az igazgató meg még mások fogadták, és az előbb említett mérnök ékes hindi nyelven üdvözölte őt. Menon majd hanyatt esett. Végigmentünk a gyáron, meg-megálltunk, és ő beszélgetett az emberekkel. Két nappal később a városparancsnokságtól egy orosz ezredes is meglátogatta a gyárat. Őt is végigvezettük. Körülbelül ugyanazokon a helyeken állt meg ő is, ugyanazokat kérdezte, és az emberek is ugyanazt mondták neki, mint Menonnak. Ez az orosz ezredes elég tárgyilagos és intelligens, értelmes ember volt. Rá két napra megjelent a rendőrség két embere, és jelentést kértek arról, hogy miket mondtunk Menonnak. Azzal vádoltak bennünket, hogy mindenféle valótlansággal árasztottuk el őt. Erre mi azt válaszoltuk, hogy kérdezzék meg a szovjet ezredest, és mondja el ő, hogy mit mondtak neki az emberek, hiszen ugyanaz került Menon tudtára is.

1957 januárjában Marosán György is ellátogatott a gyárba. Gyűlést tartott, amihez a munkástanács részvételét is kérték. Az első sorban helyezkedett el a munkástanács vezetősége, és utána a munkástanácstagok. Itt Marosán Buci Gyuri szinten mondta el a dolgait. Ennek a beszédének egy kimagasló mondata ragadt meg bennem. Azt mondta: “...és itt áll Önök előtt az az ember, aki nem kérte, hanem követelte a szovjet csapatok beavatkozását”. No, ez még akkor igen nagy nemtetszést váltott ki az emberekből.

Ugyanennek a hónapnak a végén egy délelőtt Biszku Béla is felkereste a gyárat, és kérésére összehívtak egy kibővített munkásgyűlést. Megfelelő biztonsági intézkedések megtétele után, mert akkor már ez ment, megjelent Biszku Béla, és egy rendkívül fölháborító beszédet tartott. Olyanokat mondott, hogy fogja be mindenki a száját, mert senkinek semmi joga nincs lázadozni, itt minden a dolgozók érdekében történt, és aki ez ellen szól, az fasiszta meg imperialista bérenc meg ilyesmik. Ezt szélsőségesen taglalta. Végül a hangulat úgy alakult, hogy nem tudta befejezni a beszédét. Szinte fizikai erőszakot kellett alkalmaznunk a munkásokkal szemben, hogy megakadályozzuk, hogy a kezük közé kaparintsák Biszkut, mert vagy agyonverték volna, vagy kidobták volna a XI. emeleti ablakon. Úgyhogy jó lenne, ha Biszku Béla emlékezne arra, hogy egyszer egy munkástanács megmentette az életét.

A munkástanács végül is április 19-ig működött, dacára annak, hogy már korábban is szinte nap mint nap támadások indultak ellenünk. A szakszervezet vezetője maximálisan teljesítette a párt minden igényét. Nem volt olyan nap, hogy ne találtak volna ki valamit, hogy ne velünk kelljen tárgyalni. Igyekeztek távol tartani bennünket a komoly munkától, nehogy ellenük szóló gondolatok ébredhessenek bennünk. Minden áldott nap meg kellett küzdeni a különböző hatóságokkal, a bírósággal, az ügyészséggel, bizonyítanunk kellett, hogy nem tértünk el a munkástanácstörvénytől. A támadások az igazgató leváltásával, a bérügyekkel, a külkereskedelmi jog megszervezésével kapcsolatos követeléseinkre vonatkoztak. Észvesztő volt! Olyan volt, mint a homokba ásás, vagy mint a mókus állandó taposása a rácsos kerékben, amelyiket hajtja, hajtja, de semmire nem megy vele. Nem lehetett kitérni előle, foglalkozni kellett vele. Ez persze azt jelentette, hogy szinte teljesen lecsapolták a munkaképességünket.

Érdekes volt, hogy míg a munkástanács és az elnökség általában a munkaidő végén hazament, főképpen azért, hogy a téli sötétben ne kelljen az utcán mászkálni, addig a gyár pártszervezetének vezető emberei éjjel-nappal bent voltak a gyárban, nyílván mert ott érezték magukat viszonylagos biztonságban.

Egyre erőteljesebb és erőteljesebb lett a párt és a szakszervezet, amíg elérkeztünk 1957. április 19-hez. Azon a napon volt egy munkástanácsülés, ahol nemcsak a vezetőség, hanem az egész munkástanács jelen volt. Nagyon feszült volt a hangulat. Zajlott az ülés, beszámolók hangzottak el, vita volt, amikor egyszer csak kipattant az ajtó, és bejött a gyári munkásőrség egyenruhába öltözött 25-30 tagja. Közölték, hogy felfüggesztik az ülést, és a munkástanács vezetőségének néhány tagját, mivel azok nem megfelelőek, kizárják a munkástanácsból. Így négyünket, Lendvai Györgyöt, az elnököt, dr. Takács Lászlót, a jogtanácsost, Oszfolk Sándort és engem fegyveres kísérettel kivezettek. Két napra rá, 19-én megkaptuk a felmondólevelünket. Ezt követően megpróbáltam körülnézni, újból elhelyezkedni, de - természetesen - nem kapkodtak értem.

1957. május 13-án a letartóztatásom napján, ünnepeltük a feleségem születésnapját. Ott volt a húgom a férjével, és a feleségem egy gyerekkori barátnője. Este fél tíz körül szólt a csengő. Két egyenruhás rendőr, és két civil ruhás ember állt az ajtóban. Bejöttek, és mindent átkutattak. A pincébe is lementek, még a szenet is áttúrták. Fegyvert kerestek, de én annyira vigyáztam a forradalom alatt, hogy ha véletlen mégis az utamban került egy fegyver, azt vagy kikerültem, vagy nagy ívben átléptem, nehogy azt lehessen mondani, hogy fegyver volt a kezemben. Én tudtam, hogy a rendszer, amelyik legyőzött bennünket, olyan embereket fog keresni, akiknél fegyver volt, még ha nem is lőttek vele. Aztán szépen írtak egy elismervényt a feleségemnek, hogy átvettek. Ez már egy tisztességesebb dolog volt, mert nem névtelenül tűntem el.

Érdekes epizód, hogy egy nagy verést hogyan úsztam meg ekkor. Hogy érthető legyen, időben egy kicsit vissza kell mennem. Az ötvenes évek közepén egy reggel jött a házmester, hogy hagyjuk nála a kulcsot, mert jönnek ellenőrizni a központi fűtést. Otthagytuk a kulcsot. Délután arra értünk haza, hogy a fürdőszobából, a konyhából leszerelték a radiátort, nincs melegvíz, nincs fűtőtest. Valakinek építettek ott a káderdűlőben valami csoda villát, és elvitték az összes radiátort és a kazánt. Emiatt, ha fürödni akartunk, akkor a konyhában egy mosófazékban vizet melegítettünk, azt beöntöttük a kádba, és akkor, ha hasra feküdtem vagy hanyatt fordultam, akkor az oldalamon maradt egy 10 cm széles száraz csík. Ilyen körülmények között éltünk... Amikor feljöttek a rendőrök a pincéből, mondtam a feleségemnek, hogy mivel beleturkáltak a szénbe és holt koszos lett a mancsuk, melegítsen már egy fazék forró vizet, és adja oda az uraknak, hogy meg tudják mosni a kezüket. Ettől szemük-szájuk tátva maradt. Megmosták a kezüket, és bevittek a Tolnai Lajos utcába. Volt ott egy nagyon szűk lépcsőház az elején, ahol föl lehetett menni az első meg a második emeletre, ott verték meg az embereket. Mikor megérkeztünk, az egyik kísérőm azt mondta az ottani őröknek, hogy “ezt az embert hagyjátok békén”. Így följutottam a második emeletig úgy, hogy nem intéztek el. Pedig szörnyű verések-ordítások hallatszottak ki éjszakánként ebből a lépcsőházból, de engem akkor éjjel nem vertek meg. Hát néha jó egy ilyen fazéknyi melegvíz is...

Elkezdődtek a kihallgatások, jegyzőkönyvfelvételek. Körülbelül két hónap elteltével átvittek a Markó utcába. Ott kaptunk először törzsszámot. A tárgyalás a Fővárosi Bíróságon Fekete László bíróval az élen valamikor 1957. július végén, augusztus elején kezdődött el, és december közepén született meg az ítélet. Lendvai György és Oszfolk Sándor négy-négy évet kapott, dr. Takács László és én nyolc-nyolc évet kaptunk. Az ítélet súlya, a nyolc esztendő egy kicsit fejbevágott. Én voltam az első rendű vádlott. Amikor a bíró a sok szöveg után kimondta az ítéletemet, nem mondom, hogy összeestem, de egy pillanat alatt belém nyilallt, hogy hány éves is leszek, amikor kikerülök. Csak a negyedrendű vádlott ítélethirdetésénél tértem magamhoz, és a másod- és a harmadrendűé csak később jutott tudomásomra.

Még karácsony előtt átszállítottak a Gyűjtőfogházba. 1958 januárjától a házi lakatos műhelybe kerültem, ahol egy kasszafúró betörő által föltalált zárat gyártottunk a börtönajtókra. 58 őszén a nagyidősöket átvitték Vácra, így én is odakerültem. Késő este szállítottak át bennünket, így nem tudtuk, hogy merre, hova visznek. Talán úgy tíz óra körül érkezhettünk meg. Kellemes élmény volt, hogy a sötétben, ahogy vezettek bennünket, valami üdítő virágillat csapta meg az orrunkat. Nem láttunk semmit, mert koromsötét volt, de éreztük, hogy valahol nagyon sok virág van, és az esti harmatképződés után ezek illatoznak! Másnap a sétán láttuk meg, hogy az udvar zsúfolásig tele van virágokkal. Később, amikor megint visszakerültem a Gyűjtőbe, jöttem rá, hogy minden bizonnyal tudatosan festenek a börtönben mindent szürkére, nyilván nem véletlen, hogy nincs szín. Borzasztó színéhségem volt! A szürkeség ráült az ember lelkére. 59 januártól az újonnan jött embereknek irtózatos mennyiségű postai bélyeget kellett valamilyen rendszer szerint szétválogatni. Rettenetes sziszifuszi munka volt. Tavasztól átkerültem a gombgyárba szerszámkészítőnek, majd az üzemfenntartási műhely helyettes vezetője lettem. Itt például kitaláltam, hogy bizonyos technológiákhoz repceolaj kell. Étolajat már nem mertem kitalálni, de így is korlátlan sütési-főzési lehetőségünk volt. Azután persze ecet is kellett bizonyos technológiákhoz, azt is hoztak. A spájzolásból lehetett hagymát venni, azt olajban megdinszteltük, és rákentük a kenyérre. Jó kapcsolat alakult ki a konyhásokkal is, mert hozzánk jártak javíttatni.

Elérkezett 59 karácsonya. Gyönyörű szép karácsonyfát csináltunk drótból. Valahonnan került zöld papír, azt ráragasztottuk, még apró ajándékokat is készítettünk egymásnak, és zengett a “Mennyből az angyal” az egész folyosón. Azt tudom mondani, hogy Vácott viszonylag békében és jól éltünk. Abban az időben az enyhülésnek komoly jelei mutatkoztak. Mindenki abban reménykedett, hogy 1960. április 4-én valamilyen nagyobb lélegzetű amnesztia lesz. Kiderült, hogy csak néhány ember szabadul. Egy reggel, amikor a két házi munkás hozta a nagy fazekat, amiben a kávé volt, besúgták a zárkába, hogy eddig még sehol nem vették föl a reggelit. Mi sem vettük föl, de azért levittek bennünket dolgozni. A javító üzemrészben olyan hangulat terjedt el, hogy ne dolgozzunk. Erre közöltük a polgári művezetővel, hogy az emberek megtagadták a munkát. A börtönparancsnokságról lejött néhány tiszt, és követelték, hogy dolgozzunk, különben kemény megtorlás lesz. Nagyon zaklatottá vált a hangulat. Én azt éreztem, hogy ha ez fokozódik, és a börtönvezetés nem ad valamilyen magyarázatot, akkor itt nagyon szélsőséges, kemény dolgok következhetnek. Nagy Elek is itt dolgozott, vele jó baráti viszonyban voltam. Bár ő is egy kicsit a hőbörgősök oldalán állt, de aztán beszéltem vele, és megértette, hogy vigyáznunk kell. Ha ellenszegülünk, biztos, hogy keményen lépnek föl, hiszen egyetlen egy jól fizetett büntetés-végrehajtási tiszt sem fogja az állását kockára tenni, és nem akar majd mellénk beülni csíkosba. Ketten szóltunk a polgári művezetőnek, hogy telefonáljon föl a börtönparancsnokságra, és mondja meg, hogy két ember szeretne fölmenni elmondani a véleményét, és meghallgatni az övékét. Öt perc múlva fölvezetett bennünket a börtönparancsnokságra. Ott elmondtuk, hogy a sztrájk azért tört ki, mert mindenki nagyon várta az amnesztiát, sokan azt hitték, hogy most ítéletfelezéssel szabadulhatnak. Azt szerettük volna elérni, hogy értékeljék és érzékeljék a jó szándékunkat, azt hogy mi a helyzetet nyugodtan akarjuk megoldani, hogy vegyék tudomásul, a feszültség nagy, ezt valahogy le kell vezetni. De ennek nem az a módja, hogy visszafelé borzolják a szőrünket. Mondtuk, hogy nyugtatóan hatna az emberekre, ha a hivatalos álláspontot nyíltan, őszintén közölnék. Erre az volt a válasz, hogy ők semmiféle közlési joggal nincsenek fölruházva, körülbelül annyit tudnak, mint mi. Visszavittek, majd fél óra után jött a rendelkezés, hogy sorakozó. Szépen kivonultunk az udvarra, és azt láttuk, hogy 34 őr állt fönn a másfél méter magas teraszszerűségen, töltött géppisztollyal a kézben, plusz egy-egy tartalék tárral. Akkor átvillant az agyamon: Atyaisten, egyben van 72, 34 x 72 még sok is. Fölsorakoztunk, és egy ismeretlen tiszt közölte velünk, ha a legkisebb rendbontás történik, lövet, az őrség mindenre elszánt. Amint fölértünk a zárkába, borzasztó nagy fölzúdulás tört ki. Hozták az ebédet, senki nem mozdult, mindenki maradt a fenekén, ki az ágyon, ki a padon - “köszönöm nem kérek”. Akkor délután végigjött a folyosón a nevelőtiszt, hogy “persze, könnyen éhségsztrájkolnak, hiszen még tele vannak kajával”. Tudniillik mindig hónap végén volt spájzolás. Erre - összebeszélés nélkül - mindenki összepakolta a kajáját, és amikor vacsoraosztásnál újból nyílt az ajtó, kitettük a folyosóra. Másnap sem vettünk fel ételt, de a harmadik nap már néhányan elfogadták a vacsorát, és így szép lassan lecsillapodott az egész.

Nem telt el egy hét se, elkezdődött a munka, ment minden a maga útján. Egyik nap jöttek értem, és átvittek a Lordok házába, a kiscellás épületbe. Nem szóltak semmit, csak ott voltam pár napig. Innen a Gyorskocsi utcába vittek, és ott magánzárkába kerültem. Száznyolcvan napig a kutya sem nézett rám. Nem győztem a kanál végével a vonalakat huzigálni a falra. Később tudtam meg, hogy többeket el is ítéletek.

Valamikor 1960 őszén átvittek a Gyűjtőbe, ahol 61 januárjától az asztalos üzemben dolgoztam. Ezt néhány hónap múlva megszüntették, helyette roncsbontást kaptunk. A szétszedett autóalkatrészek között ép darabok is voltak, azokat odaadtuk a gépkocsivezetőknek, akik kicsempészték, és cserébe tranzisztorokat hoztak be. Mivel volt vékony drót, elkezdődött a rádiógyártás. Hét darab rádió készült. A bugylibicska nyelébe voltak beépítve. Ez nagyszerű volt! Valahogy azonban lebuktunk, de a kihallgatásokon mindent tagadtam, úgyhogy egy idő után békén hagytak. Ez alatt az idő alatt megint magánzárkában voltam, aztán egyszer csak levittek a Kisfogházba, a halálos részbe. Levetkőzettek, hoztak sarkatlan bakancsot, bő nadrágot, szíj nélkül, és belöktek egy zárkába, ahol már csak szalmazsák volt a földön. Tudtam, éreztem, ez csak valami ijesztgetés lehet, hiszen nem hoztak ellenem semmiféle ítéletet sem - mégis rettenetes volt. Aztán három nap múlva visszavittek az egyszemélyes zárkába, és ott ültem még összesen 50 napot.

Később visszakerültem a régi helyemre, és ott dolgoztam a szabadulásomig. 61-ben elindult egy folyamat, hogy akinek lehet, harmadot, negyedet kell adni. Véleményünk szerint el akarták kerülni azt, hogy mindenki a közelgő nagy amnesztiával szabaduljon. Így én is harmadot kaptam. Amikor már tudtam, hogy mikor szabadulok, kértem a feleségemet, hozza be a kislányomat az utolsó beszélőre, hogy lássam is, meg neki is fölvillanjon valami később. Akkor hatéves volt - héthónapos kora óta nem láttam. 1962. szeptember 13-án szabadultam. A feleségem kint várt a kapu előtt, amikor meglátott szegény, elájult.

A feleségemet még a letartóztatásom előtt kirúgták a Filharmóniától. Azt mondták neki, amikor munkát keresett, hogy az építőiparban korlátlanul van munkalehetőség. A feleségem elég gyönge fizikumú volt, tehát nem lehetett belőle malteros lány. Így két-két és fél évig állás nélkül volt, alkalmi gépelésből, ebből-abból szedett össze valamit, és az édesanyja támogatta. Én is igyekeztem segíteni őket, amit lehetett, a börtönkeresetemből hazaküldtem. És még valakiről meg kell itt emlékeznem, ha az időben előre is szaladok. Gombás Imre - a motorszerkesztési osztályunknak volt helyettes vezetője - a börtönidőm alatt havonta jelentős pénzösszeget gyűjtött össze a gyárban, és postán föladta Tódor bácsi álnéven. Szegény az óta meghalt, de amikor kiszabadultam, és a feleségemtől ezt megtudtam, tiszteletünket téve megjelentünk nála, és megköszöntük. Azt mondta, hogy életének ez az egyetlen cselekedete, amire haláláig büszke lesz. Végül is sikerült a feleségemnek elhelyezkednie a XII. kerületi Közért zöldségraktárában, ahol a szállítójegyeket körmölte éveken át.

Elkezdődött az otthonlét. Minden héten jelentkeznem kellett a XII. kerületi kapitányságon. Azt hittem, ha az ember már kiszabadult, a szakmájában kap és talál munkát. Egy kis támogatással föl is vettek a KOGÉPTERV-be. Tíz nap múlva hívattak az igazgatóhoz, aki közölte velem, hogy menjek át a személyzeti osztályra, vegyem át a felmondólevelemet s adjam le a felszerelést. Ezt követően érdeklődtem itt is, ott is, amott is, de mindenhol elutasítottak. Végül elmentem a Csepeli Hajójavítóba. Az ottani telepvezető egy régi Ganz gyári ismerősöm volt, föl tudott venni motorszerelőnek. Itt nagyon kellemes, rendes fiúk voltak. Kis protekcióval felvettek a Bánki Donát Gépipari Főiskolára, amit munka mellett, estin 4 év alatt el is végeztem.

1963. december 3-án átkerültem az Óbudai Hajógyárba, ahol továbbra is fizikai állományban kaptam beosztást. Megelégedést vívtam ki, így 1969-ben végre megtört a jég, és átvettek műszaki állományba. Ekkor a gyár emelőgép-ügyintézője lettem, az anyagmozgató berendezések felügyelete lett a feladatom.

1973-ban a feleségem, aki addig csodálatos segítője és helytállója volt családunknak, és minden zokszó nélkül megvárt engem, megbetegedett. Kiderült, hogy súlyos rákbeteg. Folyamatosan romlott az állapota, de igazán nagy emberi méltósággal vészelte át a biztosan tudott halál közeledtét. Csak a legnagyobb csodálattal tudok emlékezni rá. 1975. február 15-én, vasárnap délben fejezte be földi pályafutását, és soha el nem múló emléket hagyott maga után. Ettől kezdve egyedül kellett neveljem az érettségi előtt álló kislányunkat, Krisztinát. Az ismert körülmények között ez nadrágszíjmeghúzós időt jelentett. A kislányom a szentendrei ferenceseknél végezte a gimnáziumot, kitűnő eredménnyel. A Vendéglátó-ipari Főiskolára került, ahol vörös diplomával végzett. Az idegenforgalomban helyezkedett el, és közben kitűnő eredménnyel elvégezte a közgazdasági egyetemet is.

1981-ben megismerkedtem egy orvosnővel, akivel nagyon kellemes emberi kapcsolatba kerültem, és annak rendje és módja szerint 83. március 15-én házasságot kötöttünk. Leköltöztem hozzá Tiszafüredre úgy, hogy átvettek a Tiszafüredi Hajógyárba. Sajnos, ez a házasság nem volt sikeres, rövid idő múlva elváltunk. Visszaköltöztem Budapestre, és ismét jelentkeztem az Óbudai Hajógyárban, ahol örömmel fogadtak, de már környezetvédelmi felelősként vettek vissza. Új ismereteket szereztem, és mondhatom, hogy jól bedolgoztam magam a környezetvédelmi témába. Számos konferencián vettem részt, ismert lettem a szakmában. 1991. április 11-ével nyugdíjba mentem.

A politikát nagyon élénken figyeltem, de soha nem vettem benne részt. Valahogy megint úgy éreztem, hogy ez nem az én területem, hogy a társadalomért, a közért akkor teszem meg a legtöbbet, ha a szakterületemen igyekszem a legjobbat nyújtani. A politika mások dolga. Nagy Imréék temetésén természetesen ott voltam, hiszen teljes mértékig egyetértettem velük.

1956-ban is kötelességemnek éreztem, hogy a munkásságnak, amely bizony elég kiszolgáltatott helyzetben volt, segítségére legyek, tegyek valamit az érdekében. Én nem barikádhangulatban mentem oda: megválasztottak, teljesítettem a kötelességemet. Amennyit adtak, úgy néz ki, hogy nem is rosszul...