Zsuzsanna Gyenes

„Sötétedett már, amikor odaértünk, és megkerestük a téesz vezetőjét. Bemutatkoztunk, elmondtuk azt, hogy miért jövünk, azt is elmondtuk, hogy kik vagyunk, úgyhogy tudta. De akkor már minden istálló… rengeteg istálló volt, nagy-nagy állami gazdaság vagy téesz volt, ezt most nem tudom, de nagyon nagy épületek voltak, és ott már mindenhol ültek a menekülők. Várták a sötétedést, mert csak akkor lehetett menni, mert az oroszok akkor már tankkal jártak ott a rendes úton, ami Sopronon át Magyarország felé vezetett. Azt hiszem, Sopron. Vagy Kőszeg? K.: Mind a kettő ott van. V.: Mind a kettő... Nyomjelző rakétákat lőttek föl, és akit láttak ott, azt elkapták. Ezt elmondta, nagyon rendes volt ez az igazgatója ennek a téesznek, azt mondta, hogy „nézze! Én maguknak nem ajánlom, hogy most menjenek, hanem várjanak. Adok maguknak állást, dolgozzanak itt nálam mint munkások az istállóban.” Énnekem ez nem volt rossz ajánlat, mert megszoktam gyerekkoromtól kezdve, rengeteget voltunk a saját birtokunkon, és dolgoztunk akkor mi is, szívesen csináltuk. Judit meg pláne, ő volt a fő mezőgazdász. De a Lacinak nem tetszett. „Ha nem, akkor már…!” – ilyen volt a Laci. „Ha már elindultunk, akkor most már menjünk!” Azt mondta erre ez az igazgató, „jól van, hát akkor menjenek, én csak maguknak mondtam, senki másnak nem mondom, mert itten már olyan sokan vannak, hogy nem fogom kihirdetni.” K.: Mert mindenkinek munkát nem tudott adni. V.: Nem tudott volna adni. Nyilván mi voltunk a szimpatikusabbak. Elmondta, hogy „akkor ha elindulnak – már teljesen besötétedett, csillagos ég volt –, mindig amerre lemegy a Hold, annak az irányába menjenek! De ne tévesszék el ugye, a lemenő Holdnak az irányába menjenek, akkor találnak egy utat keresztben – ez volt az a bizonyos országút –, ott nagyon vigyázzanak, mert az oroszok ott pásztáznak a tankjaikkal, és föllövik az izét, akkor hasaljanak le, és várják meg, amíg az orosz tank elmegy, és akkor szaladjanak át az úton, ott lesz egy kiserdő, és a kiserdő után már ott van a határ.”

„Az unokatestvéremék elindultak külföldre, mert annak a férje előre kiment nyugatra, és elintézte a dolgokat. „Nem jössz?” Mondtam: „Megyek!” Nagyon el voltam már keseredve, tudod, az egész dolog miatt. Pali már börtönben volt, Judit nem tudta, hogy hol van, és azt mondtam, hogy… Nem menekülés volt ez, csak láttam, hogy ennek nem lesz jó vége itt! Így ennek nem lesz jó vége! Azt mondja az unokatestvérem, hogy „nem jössz velünk? – Hát – mondom – jó, de a Laci lenn van Pécsett.” Majd utánam jön! – gondoltam én. Elindultunk szépen a vonattal. K.: Ez november közepe felé volt? V.: Ó, decemberben volt. Már akkor veszélyesebb volt kimenni. Az unokahúgom férjének a barátja Győrben kijött elénk, és azt mondta, hogy „már szedik le a vonatról az ÁVO-sok az embereket!” Énnekem inamba szállt a bátorságom, és még valakivel, nem is tudom, valami közös rokonnal leszálltunk, és visszajöttünk Pestre. Szóval ez csak odáig tartott. K.: Ők továbbmentek? V.: Ők továbbmentek, sikerült is kimenniük. Hogy hogy szervezték meg a kimenést, vagy hogy nem szedték le őket a vonatról, azt nem is tudom, hogy hogy történt.”

„Végül kaptunk mindnyájan egy szép cédulát, amire rá volt írva, hogy mi kinn voltunk nyugaton, önként megundorodtunk a ronda kapitalizmustól, és hazajöttünk magunktól! V.: Nem, nem. Ezt csak ők írták nekünk, hogy mi egy ilyen hazatérők vagyunk. Ők írták alá, hogy minket ugye szívességből elhoztak Győrig, sőt fölvisznek Pestre! Föl is hoztak Pestre. Mi ilyen önként hazatérők voltunk, akik megundorodtunk a nagy ronda kapitalizmustól! Kár, hogy nincs meg ez a cédula! Egy ideig megvolt. Nem is bántottak. Tulajdonképpen a Lacinak semmi… Ezt valószínűleg az anyósom intézte, hogy nem lett belőle nagyobb cirkusz. K.: Amikor visszahoztak Budapestre, akkor már hazamehettetek? V.: Akkor már hazamehettünk, és el is engedtek. K.: El se vették az irataitokat? V.: De, elvették, és beleírták, hogy… oda nem írták be, hogy önként hazajöttünk, hanem oda beleírták, hogy „disszidálási kísérlet”. Ezt az anyósom intézte el aztán egy új személyi igazolvánnyal, hogy ez ne legyen benne. Ez volt hát a disszidálási kísérletünk. K.: Ennek aztán nem is lett akkor negatív következménye? V.: Az lett a következménye, hogy amúgy sem kedveltek engem olyan nagyon, miután híre volt a Maléter-rokonságnak, meg akkor már az apám is börtönben volt Márianosztrán. Az egy köztörvényes börtön volt, de aztán azokat kirakták onnan, és csak politikai foglyok voltak, és a legkeményebb börtön volt az összes közül. Holott semmit nem csináltak, semmit! K.: Igen, mesélted. Az iskolába ugyanúgy visszafogadtak aztán? V.: Ugyanabban az iskolában voltam, de akkor csinálták ezt a bizonyos helyettesítéses megoldást. Nem maradhattam ott az iskolában, és nem taníthattam azokat a gyerekeket – azt is tanítottam néha-néha, amikor szükség volt rá –, de ilyen állandó helyettes voltam a kerületben.”

„Közben az apámat elfogták Pécsett. A világon semmit nem csinált, hanem mint jogászt bedelegálták, tudod, azt mondtam már. Az is börtönben volt, folyt a tárgyalása idefönn, Budapesten, úgyhogy nagyon kilátástalan volt az egész helyzet. Én kezdtem a Lacinak mondani, hogy „menjünk Laci, ki! Menjünk! Hát legföljebb visszajövünk! Nagyobb baj nem lesz, legfeljebb visszajövünk!” Az anyósom szerzett egy nagyon jó lehetőséget Jugoszlávián keresztül. Én nem tudom, miért, a Lacinak az nem tetszett, pedig akkor sikerült volna. Arra hamarabb sikerült volna. Summa summarum… K.: Arra emlékszel, hogy az milyen lett volna? Egy vezetőt talált, aki…? V.: Valami vezetőt, aki ismerős, és aki lejött volna a határig. Ezt az anyósom szerválta. Pártvonalon. K.: Igen, ez azért nagyon érdekes, hogy az anyósod, aki párttitkár volt, aki ugye a fiát az úri társaságba beprotezsálta, és akkor még ő segítette azt is, hogy külföldre menjetek. Egyébként a férjed is el szeretett volna menni? V.: Tudod, a Lacinál nem lehetett tudni. Én nagyon szerettem volna elmenni, azt hiszem, ő is, mert neki is elege volt. Képzeld el, hogy egy fiatal mérnök, aki kijön… Megvan a helye itt, Budapesten, és erre a Rákosi kijelenti, hogy „a fiatal végzett mérnökök nem maradhatnak Pesten, hanem tessék vidékre elmenni!” Akkor nősült, és én itt maradtam Pesten, ő meg… K.: A rendszer beleszólt a magánéletbe. V.: Igen, beleszólt a magánéletbe. De nagyon! Neki se tetszett ez, persze, hogy nem tetszett. Pedig ő párttag volt még a tetejébe, mert ugye az anyósom, az mondta, hogy lépjen be a pártba, mert különben nem veszik fel az egyetemre.”

„Na most közben elhatároztuk, hogy mi mégis megyünk, fölszálltunk a vonatra szépen. K.: K.: Hogy gondoltátok ki, hogy melyik irányba indultok? V.: Nézd, Laci… a pécsi igazgatója kiment nyugatra. Azt a Laci tudta, mert akkor még ott volt, amikor az kiment nyugatra a forradalom alatt. Egy kiváló igazgató volt, és ott csinált egy ragyogó gyárat, kinn. A Laci abban bízott, hogyha kimegy, elmegy hozzá, őt rögtön fölveszik. Ismerte, dolgozott nála Pécsett, nem volt probléma. K.: Ez azt jelenti, hogy nem a semmibe mentetek volna ki. V.: Nem, nem. Ültünk a vonaton. De ki? Csak mi ketten voltunk. Nem, meg a Dénes, Gyapay Dénes. Gyapay Dénes volt, az újságíró. Meghalt azóta már szegénykém. Marinak volt a gavallérja egyébként, és egy jó újságíró volt. Azzal láttuk, ’56 úgy kezdődött, hogy láttuk, amikor jönnek be az oroszok éccaka. Meg ott voltunk a Rádiónál is, amikor lőtték. Úgyhogy Laci volt, a Dénes volt, meg én voltam. Megint leszálltunk Győrben, de nem azért szálltunk le Győrben, hogy visszajöjjünk, hanem azért, hogy gyalog kimenjünk a határig. K.: De az még elég messze a határtól van. V.: Elég messze volt. Belekeveredtünk a Hanságba, a Hanság-mocsárba, úgyhogy elég sok ilyen latyakon keresztül gyalogoltunk. K.: De elindultatok torony iránt? V.: Elindultunk torony iránt a határ felé, és a végén már sötétedett, amikor betévedtünk egy téeszbe, vagy állami gazdaságba. K.: Hadd kérdezzem meg, egyáltalán vittetek magatokkal valamit? V.: Semmit! K.: Csak maguatokat. V.: Csak magunkat! K.: Ez mikor volt? V.: Olyan december végén.”