Ferenc Dr. Horváth

Az iskola nagyon jó iskola volt! Sokszor el vagyunk ájulva a városi iskoláktól, de higgye el nekem, hogy vidéken, ha van egy jó tantestület, százszor többet tudnak alkotni, mint itt, Budapesten, ebben az elidegenült, hideg világban. Olyan jó alapokat kaptam, hogy dönthettem, hogy Tokajba akarok gimnáziumba, vagy Szerencsre. És mivel nem tudtam eldönteni, apu eljött velem az igazgatóhoz, és megkérdezte a Kovács igazgató urat, hogy melyik a jobb gimnázium? „A szerencsi jobb! De oda nehezebb a bejárás!” – válaszolta. „Akkor a szerencsibe fog járni!” Eldöntötte helyettem! Úgyhogy bizony öt órakor föl kellett kelni ahhoz, hogy hatra leérjek az állomásra, és az állomásról átjussak harminc kilométerre Szerencsre, a Bocskai István Gimnáziumba. […] Ott már a világ kinyílott. Már nemcsak a kétkezi fizikai munkások gyerekeivel, hanem az állatorvos, az ügyvéd, a jogászok gyermekeivel jártam iskolába. És akkor már éreztem a társadalmi különbözőséget, hogy nem ugyanazok a gyökereink. Nekik az élet könnyebb. Az ő szüleiknek nem jelent gondot bárhova befizetni őket. Mondjuk nekem se jelentett, mert ha valamire szükség volt, az apám biztos, hogy előteremtette. De azt az ember érzi, hogy valaki egy jó polgári családból jön, vagy pedig egy cigány kis közösségből, ahol nem olyan fontos a tanulás. Amíg ők némely dolgot könnyen tudtak abszolválni, mert egy mérnökember vagy egy jogászember jobban el tud magyarázni dolgokat a gimnáziumi tananyagból, addig nekem sokszor egyedül kellett megküzdenem vele, mert nem volt kit megkérdezni.

Elvégeztem a rendőrtiszthelyettes-képzőt. Egész jól teljesítek Kőbányán. Két vagy hároméves rendőri múlttal rendelkezve alkalmasnak tartanak arra, hogy elmenjek a Zászlósképzőre. Tegyük hozzá, hogy abban az időben még nem nagyon szaladgáltak a tisztek, mint most, hogy mindenki tiszt három perc múlva! Akkor egy zászlósi rendfokozat komoly rendfokozat volt. […] 1988-ban elküldtek a zászlósképzőre. Szintén élenjáró lettem! Jó eredménnyel végeztem el, talán egy négyesem volt. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy akkor már járőrvezető lehettem. És járőrvezetőként – de már előtte is – valahogy úgy voltak velem a fehérbőrű kollégáim, hogy jól tudom kezelni a cigánykonfliktusos dolgokat, és sokszor átadták nekem az intézkedést. „Ferikém, ha akarod!” Mellettem, előttem meg sem próbáltak rasszista módon viselkedni azokkal az emberekkel, akik lehet, hogy tényleg rászolgáltak volna. Hanem: „jó napot kívánok!” Előttem megcsinálták azt, ami előírás. De aztán megismertek engem, és rájöttek arra, hogy az igazságérzetem is elég komolyan működik, a szakmát sem művelem rosszul, úgyhogy nyugodtan intézkedjek, ők biztosítják, és ott vannak mellettem.