Mária Baranyi

* 1974

  • „Együtt ültünk a padban” Nekem egész kora óvodáskoromtól az az emlékem, hogy mindig szerettem járni intézménybe. Az óvodába már csak azért is, mert otthon nem volt mesekönyvünk, nem volt játék, nem voltak ilyen dolgaink. Az óvodában meg minden volt! Engem ez nagyon motivált. A suliban meg jöttek a sikerélmények. Ugye mi azt éltük meg, amikor anyu kórházban volt, hogy oké, nagyon szeretett minket a nagynéném meg mindenki, de valahogy mindig másodikok voltunk a sajátjához képest. Viszont a suliban meg ezt át lehetett írni azáltal, hogy én szorgalmas voltam. Tehát én ott a figyelem középpontjába tudtam kerülni, és nem számított az, hogy most én nem vagyok a saját gyerek. Tehát hogy nem tudtam megszerezni ezt a figyelmet a saját családomban, viszont a suliban a szorgalommal simán meg tudtam kapni a figyelmet. Már csak utólag, felnőtt fejjel tudom beazonosítani a mozaikokat, hogy mi miért lehetett. Tehát a suliban rájöttem arra, hogy semmi mást nem kell csinálni ehhez, csak meg kell csinálni a leckét, föl kell készülni másnapra, és én simán tudom hozni ugyanazt, mint bárki más. És ott nem számít, hogy nincs otthon mesekönyvem, vagy nincs olyan szép ruhám, vagy nincs olyan szuper becsomagolt reggelim! Tehát ezek nem számítottak! Ott csak az számít, hogy milyen a teljesítményem. Tehát a suliban jó volt megélni ezt. Számomra ez esélykiegyenlítőnek hatott! Mai fejemmel ezt a fogalmat használom. K.: Hát igen, ezt a mai fejeddel… V.: Igen. K.: És akkor te nem is éreztél semmiféle diszkriminációt? V.: Hát lehet hogy lett volna, csak én ezeket nem veszem észre. A mai napig sincs erre szemem. Lehet, hogy ilyen téren vak vagyok. Lehet, hogy valakinek baja van velem azért, mert roma vagyok, de énnekem nem tűnik fel. És azért nem tűnik fel – most már ezt is tudom –, mert volt a mi falunkban egy Lajos atya (Jávorka Lajos) nevű nagyon modern, fiatalos pap. Farmerben járt, Trabanttal járt, és bepakolta a hátsó csomagtartóba a mindenféle gyerekeket, romákat, nem romákat egyaránt! És én annyira elhittem neki, amit mondott, hogy Isten előtt mindenki egyforma! És csak a szíved számít meg az, hogy mit csinálsz. És Istennek nem számít, hogy ki milyen, beteg, nem beteg, cigány, nem cigány! Én ezt szó szerint elhittem, annyira, hogy ez a mai napig kihat az életemre. Nekem evidens, hogy én nem vagyok se több, se kevesebb, mint bárki más! És így éltem az életem. Tehát így nem volt arra szemüvegem, hogy bárki negatív velem. Plusz intézményesen mi együtt jártunk, cigányok, nem cigányok. Együtt ültünk a padban. Ott nem volt ez kérdés.

  • Már nem tudom pontosan, hogy milyen úton, útmódon, de az anyu kapott egy lehetőséget, egy ajánlatot, hogy a Volánnál legyen kalauz. És ez tök nagy dolognak számított! Elvégzett egy belső tanfolyamot. Nem tudom, hogy emlékszel-e arra, hogy abban az időben a buszokon is voltak kalauzok? És az anyu nagyon népszerű volt! Tökre szerették! És ebből fakadóan neki rengeteg barátja volt! Meg ő egy nagyon népszerű ember volt! Egy nagyon dekoratív! Fodrászhoz járt, kosztümökben járt, tehát nagyon-nagyon adott magára! És aztán következett az az időszak, amikor a betegsége eluralkodott rajta, nem tudott közlekedni, de még nem bénult le, és valahogy, nem tudom, hogyan, de talált magának egy új lehetőséget. Ugye a falvakban a mai napig gyűjtik a gyógynövényeket meg a csigákat, és anyu felvásárló lett. Tehát ő volt egy alvállalkozó tulajdonképpen, akit a vállalkozó felkért a közvetítésre, és így mindenki – romák, nem romák egyaránt – hozzá hozta a faluból a különféle gyógynövényeket, csigákat. Anyu átvette, és utána jött ez a vállalkozó, átvette tőlünk. Anyu ebből is csinált egy kis bevételt, pluszt. Nagyon ügyesen! Tehát én anyunál mindig ezt láttam, hogy valahogy a semmiből csinált valamit! De már az is nagy dolog volt, hogy ő volt az egyedüli a családban, aki el mert válni hivatalosan is! Mert ugye a romáknál ez nem volt megengedett. És főleg nem akkoriban! Még most sem nagyon divat, de most azért már sokan megteszik. De akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy ő beadja a válókeresetet, és elválik! Ő ezt megtette, tehát ebben is élharcos meg úttörő volt! Ilyenek miatt én nagyon felnéztem rá! Ezek a dolgok nagyon tetszettek nekem!

  • És akkor hallottam azt a lehetőséget, hogy indul a Magyar Rádióban először – a tévében már volt – Roma Médiagyakornoki Program. Baromira sokan jelentkeznek. Szigorú volt a felvételi – uniós ismeretek stb., közélet, politika, minden. Felkészültem, és elmentem a felvételire. Felvettek. Ötünket vettek föl, abból hármat a Kossuth Rádióba, kettőt a tévébe. És egy év után, a gyakornoki idő letelte után jött a telefon, hogy egy egyéves állást ajánlanak nekem. Tök boldog voltam! Egy év után meg egy végleges állást kaptam, és ott voltam hat évig. Mindenféle magazinokba dolgoztam – azokba, amiket hallgattam gyerekkoromban. Tehát szó szerint álom volt, hogy nyílik a kártyámra a Magyar Rádió ajtaja. Hihetetlen volt. Meg hogy a hangok életre keltek. Láttam őket premier plánban. Tehát az egy álomidőszak volt nagyon sokáig. Végül a 180 percben landoltam. Az egy reggeli hírműsor. Iszonyú stresszes. Iszonyúan melós. Én valahogy a riporttémákra specializálódtam, szociotémákra, tehát továbbvittem ezt a szocmunkás vonalat. Tehát nem kellett kidobnom az előző tudást, tapasztalatot meg kapcsolati tőkét. És így elfogadták, hogy én nem értek és nem is akarok érteni a politikához, én a szociotémákat jól megcsinálom, a melós részét bevállalom. Terepre megyek. Színes, szagos lesz a riport, több megszólalós, de melós is. Nem érdekelt. De a többiek meg telefon… tudod, a szokásos. K.: Az egyszerű végét fogták meg. V.: Én megfogtam a melósabb részét, de ezzel egy saját mezsgyét is kivívtam magamnak. „Ha szociotéma, akkor Marcsi megy.” Így szuper. Isteni volt. És sok szakmai sikert is elértem. Volt például a Kerülj közelebb! kampány, arról hogy a fogyatékos embereket hogyan jelenítsék meg a médiában, hogy lehet az ügyüket, a problémáikat a médiában bemutatni. Ott például az egyik anyagom első helyezett lett, a Vak fiú és a kutyája riportom.

  • Full recordings
  • 1

    Budapest, Oral History Archive, 07.02.2017

    (audio)
    duration: 01:44:01
Full recordings are available only for logged users.

Tudom, hogy nem eshetek le Isten tenyeréről

kislány.jpg (historic)
Mária Baranyi
photo: Baranyi Mária

1974. május 12-én született Diósjenőn. Mindkét szülője romungró roma. Felmenői mindkét ágon zenész cigányok. A család nem engedte, hogy az édesanyja továbbtanuljon, így csak az általános iskolát végezte el. Kalauz lett, később, amikor betegsége eluralkodott rajta, a faluban a gyógynövény- és csigagyűjtést szervezte. Édesapja szintén általános iskolát végzett, a romhányi csempegyárban dolgozott, 1990-ben öngyilkos lett. A szülők válását követően (cc 1977) Máriát és öccsét (aki szintén öngyilkos lett) az édesanya nevelte Alsópetényben, egy Nógrád megyei kis faluban. Mária Vácott végezte az egészségügyi szakközépiskolát. Az érettségit követően ötödévesként a felnőtt szakápolói képesítést is megszerezte. 1993-ban az Országos Kardiológiai Intézetben kezdett dolgozni, előbb az intenzív koronária-őrzőben, majd a beteg osztályon. Ám ambíciója tovább vitte, gépírást és szövegszerkesztést tanult, majd gyermek és ifjúságvédelmi ügyintéző tanfolyamot végzett. 1998-ban a szociális szférában helyezkedett el, az óbudai Családsegítő Szolgálatnál. 2000-ben kezdte meg tanulmányait a Wesley János Lelkészképző Főiskolán, és 2005-ben szociális munkás diplomát szerzett. Ezt követően a Független Média Központ, a Fekete Doboz Alapítvány és a Roma Produkciós Iroda Alapítvány Roma Média Iskolájában dokumentumfilm-készítést tanult. 2009-ben a Roma Médiagyakornoki Program keretében a Magyar Rádió Hírszerkesztőségébe került. Ott dolgozott rádiós újságíróként - többek között a 180 perc, a Jelenlét Roma Kulturális Magazin című műsorokban - míg 2015-ben elbocsátották. Kreatív írás, majd mediátori tanfolyamot végzett. 2016 óta az óbudai családsegítőben mediátorként dolgozik. 2016-ban fél évet az USA-ban nyelvet tanult. Majd hazajött, és elkezdte tanulmányát a Centrál Médiacsoport Médiaakadémiáján, mert álma, hogy a Nők lapja munkatársa lehessen egyszer.Évek óta önkéntesként részt vesz az Uccu Roma Informális Oktatási Alapítvány munkájában, illetve a váci börtönben az elítélteknek segít a börtönrádióval kapcsolatos feladatok ellátásában. Három kisfilmet rendezett. Zsani (2004) és a Pogácsásjulcsi (2010), Csoki és Vanília (2011). A Pogácsásjuli c. kisfilmje 2011-ben elnyerte a Szegénység Arcai Filmfesztivál rövidfilmes fődíját.