Mária Baranyi

És akkor hallottam azt a lehetőséget, hogy indul a Magyar Rádióban először – a tévében már volt – Roma Médiagyakornoki Program. Baromira sokan jelentkeznek. Szigorú volt a felvételi – uniós ismeretek stb., közélet, politika, minden. Felkészültem, és elmentem a felvételire. Felvettek. Ötünket vettek föl, abból hármat a Kossuth Rádióba, kettőt a tévébe. És egy év után, a gyakornoki idő letelte után jött a telefon, hogy egy egyéves állást ajánlanak nekem. Tök boldog voltam! Egy év után meg egy végleges állást kaptam, és ott voltam hat évig. Mindenféle magazinokba dolgoztam – azokba, amiket hallgattam gyerekkoromban. Tehát szó szerint álom volt, hogy nyílik a kártyámra a Magyar Rádió ajtaja. Hihetetlen volt. Meg hogy a hangok életre keltek. Láttam őket premier plánban. Tehát az egy álomidőszak volt nagyon sokáig. Végül a 180 percben landoltam. Az egy reggeli hírműsor. Iszonyú stresszes. Iszonyúan melós. Én valahogy a riporttémákra specializálódtam, szociotémákra, tehát továbbvittem ezt a szocmunkás vonalat. Tehát nem kellett kidobnom az előző tudást, tapasztalatot meg kapcsolati tőkét. És így elfogadták, hogy én nem értek és nem is akarok érteni a politikához, én a szociotémákat jól megcsinálom, a melós részét bevállalom. Terepre megyek. Színes, szagos lesz a riport, több megszólalós, de melós is. Nem érdekelt. De a többiek meg telefon… tudod, a szokásos. K.: Az egyszerű végét fogták meg. V.: Én megfogtam a melósabb részét, de ezzel egy saját mezsgyét is kivívtam magamnak. „Ha szociotéma, akkor Marcsi megy.” Így szuper. Isteni volt. És sok szakmai sikert is elértem. Volt például a Kerülj közelebb! kampány, arról hogy a fogyatékos embereket hogyan jelenítsék meg a médiában, hogy lehet az ügyüket, a problémáikat a médiában bemutatni. Ott például az egyik anyagom első helyezett lett, a Vak fiú és a kutyája riportom.

„Együtt ültünk a padban” Nekem egész kora óvodáskoromtól az az emlékem, hogy mindig szerettem járni intézménybe. Az óvodába már csak azért is, mert otthon nem volt mesekönyvünk, nem volt játék, nem voltak ilyen dolgaink. Az óvodában meg minden volt! Engem ez nagyon motivált. A suliban meg jöttek a sikerélmények. Ugye mi azt éltük meg, amikor anyu kórházban volt, hogy oké, nagyon szeretett minket a nagynéném meg mindenki, de valahogy mindig másodikok voltunk a sajátjához képest. Viszont a suliban meg ezt át lehetett írni azáltal, hogy én szorgalmas voltam. Tehát én ott a figyelem középpontjába tudtam kerülni, és nem számított az, hogy most én nem vagyok a saját gyerek. Tehát hogy nem tudtam megszerezni ezt a figyelmet a saját családomban, viszont a suliban a szorgalommal simán meg tudtam kapni a figyelmet. Már csak utólag, felnőtt fejjel tudom beazonosítani a mozaikokat, hogy mi miért lehetett. Tehát a suliban rájöttem arra, hogy semmi mást nem kell csinálni ehhez, csak meg kell csinálni a leckét, föl kell készülni másnapra, és én simán tudom hozni ugyanazt, mint bárki más. És ott nem számít, hogy nincs otthon mesekönyvem, vagy nincs olyan szép ruhám, vagy nincs olyan szuper becsomagolt reggelim! Tehát ezek nem számítottak! Ott csak az számít, hogy milyen a teljesítményem. Tehát a suliban jó volt megélni ezt. Számomra ez esélykiegyenlítőnek hatott! Mai fejemmel ezt a fogalmat használom. K.: Hát igen, ezt a mai fejeddel… V.: Igen. K.: És akkor te nem is éreztél semmiféle diszkriminációt? V.: Hát lehet hogy lett volna, csak én ezeket nem veszem észre. A mai napig sincs erre szemem. Lehet, hogy ilyen téren vak vagyok. Lehet, hogy valakinek baja van velem azért, mert roma vagyok, de énnekem nem tűnik fel. És azért nem tűnik fel – most már ezt is tudom –, mert volt a mi falunkban egy Lajos atya (Jávorka Lajos) nevű nagyon modern, fiatalos pap. Farmerben járt, Trabanttal járt, és bepakolta a hátsó csomagtartóba a mindenféle gyerekeket, romákat, nem romákat egyaránt! És én annyira elhittem neki, amit mondott, hogy Isten előtt mindenki egyforma! És csak a szíved számít meg az, hogy mit csinálsz. És Istennek nem számít, hogy ki milyen, beteg, nem beteg, cigány, nem cigány! Én ezt szó szerint elhittem, annyira, hogy ez a mai napig kihat az életemre. Nekem evidens, hogy én nem vagyok se több, se kevesebb, mint bárki más! És így éltem az életem. Tehát így nem volt arra szemüvegem, hogy bárki negatív velem. Plusz intézményesen mi együtt jártunk, cigányok, nem cigányok. Együtt ültünk a padban. Ott nem volt ez kérdés.