The following text is not a historical study to examine a narrative of witness in detail. It is a biographical retelling witness's destinies according to his recollections in an interview recorded, unless stated otherwise in the note.

Who recorded: Gáti, Tibor
Where: Budapest
When: 28/08/2009
Who worked out the recording: Judit Topits
Project: Oral History Archive - Budapest
Institutions: The Institute for the History of the 1956 Hungarian Revolution

Endre Bojtár (1940 - 2018)

Hrabalról, Kunderáról, Havelről írtam, tőlük fordítottam, az ő szellemükkel egyre inkább azonosultam, ennek következtében egyre ellenzékibb lettem.

Bojtár Endre

Születési éve: 1940

Az interjúkészítés helye és ideje: Budapest, 2009

Interjúkészítő: Gáti Tibor

Terjedelme: 3 óra 7 perc

Mottó: Hrabalról, Kunderáról, Havelről írtam, tőlük fordítottam, az ő szellemükkel egyre inkább azonosultam, ennek következtében egyre ellenzékibb lettem

– Az 1956-os forradalom milyen hatással volt rád?

– Harmadikos gimnazista voltam, amikor 1956 októberében, a forradalom után három testi-lelki jó barátom disszidált. Nem volt kedvem semmihez, egyedül csibészkedni sem. Elég borús volt a hangulata az országnak a kivilágítatlan fővárosban. Mindenki rosszkedvű volt, mindezt megtetézte, hogy újra itt vannak az oroszok. Mivel egyedül éreztem magam, elhatároztam, hogy ráfekszem a nyelvtanulásra. Elmentem először a Lengyel Kultúra Házába, mert ott hirdettek nyelvtanfolyamot, amiben volt valami forradalmi, oroszellenes. Elkezdtem gőzerővel lengyelül tanulni, körülbelül két hét alatt egyszerűbb szövegeket már el tudtam olvasni. Volt egy iskolatársam, egy válogatott jégkorongozó, aki a csapatával Lengyelországba ment meccsre, ott lengyel csajokkal összeismerkedett, akik aztán írtak neki. Akkor ő hozzám hozta a kétoldalas levelet, hogy fordítsam le, és válaszoljak nekik. Két hét nyelvtanulás után le tudtam neki fordítani a levelet. Aztán nagyon gyorsan rájöttem, hogy a többi szláv nyelvet is akarom tudni, úgyhogy elkezdtem bolgárul is tanulni. Valahonnan megtudtam, hogy aki több szláv nyelvet tud, azt szlavistának hívják, és elhatároztam, hogy akkor én szlavista leszek.

Elmentem az egyetemre, a szláv tanszékre, láttam, hogy ki van írva, „Kniezsa István – tanszékvezető egyetemi tanár. Ekkor és ekkor fogad”. Elmentem Kniezsa professzorhoz, hogy „én szlavista akarok lenni, tanultam már lengyelül és bolgárul, oroszul elég jól tudok, mit kell tennem”. Kniezsa egy régi vágású jobboldali ember volt, azt mondta, hogy ószlávul minden szlavistának kell tudni. Akkor elmentem a Széchényi Könyvtárba, kivettem egy német nyelvű ószláv nyelvtant meg Kniezsának A szlávok című, 1943-ban megjelent, kissé irredenta könyvét, és azokból tanultam. Megtudtam, mi az, hogy ószláv és egyházi szláv, megtanultam a cirillica meg a glagolita betűket is. Később ennek semmi hasznát nem vettem, teljesen fölösleges tudás volt.

1957-ben megszerveződött a Kommunisták Ifjúsági Szövetsége, a KISZ. Az osztályfőnököm felszólítására én is beléptem, ugyanis akkoriban a KISZ-tagság az egyetemi felvételi pontszámot gyarapította. A KISZ-ben azonban semmit nem csináltam, számításból léptem be.

Orosz–lengyel szakra felvételiztem, ahol Kniezsa volt a felvételi bizottság elnöke. Azonban lengyel szakból egyszerre csak két évfolyam tanulhatott, és akkor már megvolt a kettő, úgyhogy mindjárt áttettek cseh–orosz szakra, ami azzal a hátránnyal járt, hogy lengyelül már tudogattam jól, csehül viszont nem. Így két hónap éjjel-nappal tanulással telt, Sipos István cseh nyelvkönyvéből meg kellett tanulnom gyorsan csehül, és ezt abszolváltam is. Ketten lettünk cseh szakosok, két tanárhoz jártunk órára. Az egyik Dobossy László professzor volt, aki magyarul adta elő a cseh irodalomtörténetet, a másik pedig a cseh lektor volt, aki viszont nem is tudott magyarul. Ő cseh nyelvészetet, illetve később nyelvtörténetet adott elő csehül. De először is csehül tanultunk.

Dobossy László jó ismeretségben volt az Európa Kiadó akkori cseh szerkesztőjével, Szekeres Györggyel, és beajánlott hozzá. Elkezdtem neki cseh könyvekről lektori jelentéseket írni, azután fordítani. Az első könyvecském fordítóként Ludvík Aškenazy Kutyaélet című kis könyve volt, ’61-ben jelent meg. Ez egy nagyon jó könyv, egy holokauszt-történet. Így bekerültem az úgynevezett irodalmi életbe, vagyis inkább csak a peremére. Először az Európa Kiadónak cseh nyelvű, majd utóbb más könyvekről is lektori jelentéseket írtam. Közben bekerültem a Magyar Rádióhoz is, és kezdett belőlem általános Kelet-Európa-szakértő lenni, mert közben megtanultam mindenféle más szláv nyelvet olvasni. Ukránul tanultunk meg először a leendő feleségemmel együtt. Vele az egyetemen ismerkedtem meg, évfolyamtársam volt, de csak a másodév elején szökkent szárba a kapcsolatunk. Ő orosz–történelem szakos volt, majd az ukrán kiegészítő szakot is fölvette. Én fehéroroszul is tanultam, ami eléggé unikális volt, de sok hasznát nem vettem.

– Úgy tudom, akkoriban beléptél a pártba.

– Párttagnak ’61-ben jelentkeztem, még egyetemistaként, akkorra én már úgynevezett kommunista voltam. ’61-re úgy éreztem – ’56-os tapasztalatok, szellemi feldolgozottság híján –, hogy Magyarországon előremennek a dolgok. A Hruscsov-éra felszálló ágát éltük, amikor azt mondta Hruscsov, hogy ingyen lesz a kenyér, meg hogy mikorra érik utol az amerikai életszínvonalat. Egy szabadabb légkör kezdett eluralkodni, ’63-ban Magyarországon amnesztiát kaptak az ’56-osok. Én, aki ezektől a dolgoktól abszolút távol voltam, a könyveim között éltem, úgy éreztem, hogy szabadon vitatkozunk.

Az egyetemi éveim alatt nagy szerencsém is volt, bekerültem a feleségemmel együtt az úgynevezett Kelet-európai kabinetbe. Ez voltaképpen a Kelet-Európai Történeti Tanszéket jelentette, aminek a vezetője Perényi József volt. Én akkor már beszéltem néhány szláv nyelven, aminek híre ment, és noha én akkor még nyelvész akartam lenni, de unikális voltam, ezért engedélyt kaptam, hogy bejárhattam. Ez azt jelentette, tanszéken volt egy szoba, ahol a tanszéki könyvtár is volt, a kitüntetett egyedeknek kulcsa volt a szobához, ott tarthatták a könyveiket, ott dolgozhattak, tanulhattak. Négyen voltunk ilyenek. Én, a feleségem, évfolyamtársunk, Hegyi Klára és az ő fiúja, Engel Pál történész. Nagyon jó barátságba keveredtünk. A feleségem is kezdetben KISZ-fiatal volt, kommunista érzelmű, ők meg nyíltan polgári nézetűek, és utálták a komcsikat. Teljesen szabadon beszéltünk egymással, és sok minden, amit Engel Pali mondott, meggyőző volt számomra.

Többször megkérdezték tőlem, hogy miért léptem be a pártba. Mindig csak azt tudom válaszolni rá, hogy hülyeségből. Volt egy időszak – szerencsére rövid –, amikor elhittem, hogy előremegyünk, meg bevettem gondolkodás nélkül a gyors haladásról szóló, meg az összes egyéb maszlagot. Megkérdeztem ugyanezt idősebb emberektől, a cseh barátaimtól, hogy ’45 után miért lettek kommunisták, de senki nem tudott ennél elfogadhatóbb magyarázatot adni: puszta hülyeségből. Valamilyen titokzatos módon kikapcsolja az ember a valóságismeretét, és elkezd hinni valamiben. Az tulajdonképpen vakhit, és hiába sorolják neki az érveket, nem veszi figyelembe. Azt, hogy kommunista lettem, rendszerbarát –, az is alátámasztotta, hogy jó dolgom volt az egyetemen, mert megkaptam a népköztársasági ösztöndíjat, ami komoly dolog volt. A két utolsó évben kaptam, komoly pénzt jelentett, 800 forintot, ami akkoriban egy kisebb fizetés volt. Persze megérdemeltem, mert akkor már tanulmányokat írtam, kitűnőre vizsgáztam. Azt gondoltam, hogy jó a rendszer, mert lám, olyan embereknek ad népköztársasági ösztöndíjat, mint én és a hozzám hasonlók. ’61-ben lettem párttagjelölt és ’64-ben párttag.

Negyedéves koromig szlavista nyelvész akartam lenni, a kelet-európai irodalmi nyelvek kialakulásával foglalkoztam. Akkor már voltak bizonyos publikációim, amelyeket valamiféle szabad szellem hatott át, akármiről írtam. Eléggé lehangoló dolgokat írtam a marxista nyelvtudományról, mindig azt írtam, amit gondoltam. Nem gondolkodtam úgy, ahogy hivatalosan kellett volna, ez érződött. Akkorra már én egy kicsit ellenzéki voltam, de csak egészen szűk szakmai körben, de azért már elterjedt rólam, hogy „ez a Bojtár olyan renitens meg szemtelen, és nem nagyon ismer se Istent, se embert”. Úgy volt, hogy ott maradok a tanszéken Kniezsa István mellett, és nyelvész lesz belőlem. Azonban negyedév elejére eldőlt, hogy nem lesz lehetőség erre, nincs hely.

Akkoriban egy diákköri pályázaton indultam, lehetett bármilyen szocialista irodalom történetéről írni. Gondoltam egy merészet és nagyot, mert akkor már József Attila nagyon foglalkoztatott, és a cseh lírában volt Jiři Wolker, egy expresszionista proletár költő, akivel szintén foglalkoztam. Beadtam egy 40 oldalas dolgozatot Jiři Wolker és a kelet-európai szocialista költészet címmel. Ebben szerepelt még József Attila, egy litván, egy lett és egy lengyel költő. A pályázat bíráló bizottságában Szabolcsi Miklós is ott volt, aki akkoriban a József Attila monográfiájának az első kötetét írta. Üzent, hogy akar velem beszélni. Ez ’62-ben történt. Mondta, hogy olvasta ezt a dolgozatot – ami valami díjat is nyert egyébként –, és nem lenne-e kedvem ezzel a témával tovább foglalkozni. Mondtam, hogy nagyon szívesen. Ő vitt oda az Irodalomtudományi Intézetbe. Így váltottam át az egyetem utolsó évében az irodalomra, és kezdtem intenzíven ezzel a korszakkal és ezekkel az alkotókkal foglalkozni.

Mivel több kelet-európai nyelvet beszéltem, egyszer a tévé megkeresett, hogy egy forgatókönyvet macedónból fordítsak le. Macedónul addig nem tudtam, de elvállaltam a munkát. Beültem az Akadémiai Könyvtárba, elővettem egy macedón–német szótárt, de alig kellett használnom, mert a bolgár meg az orosz alapján simán értettem. Így lassanként elterjedt a híre, hogy van egy pali, aki ezeken a nyelveken olvas, és akkor az intézeti munkámmal párhuzamosan lektorijelentés-író lettem az Európa Kiadónál, a Kossuth Könyvkiadónál, a Móránál, a Zrínyinél és a Rádiónál, néha a tévénél is.

– A lektori jelentésben a Rádiónak te javasoltad, hogy mit érdemes bemutatni?

– Igen, így van. A Rádiónak igen kiterjedt hivatalos kapcsolatai voltak a szocialista országok rádióival, ami azt jelentette, hogy kétévenként mindig más ország rendezett egy népi demokratikus – vagy nem tudom, hogy hívták – hangjátékfesztivált, ahol minden ország rádiója bemutatott egy-egy hangjátékot, amit megelőzött a hangjátékok özöne. Rengeteget olvastam, és 44 hangjátékot fordítottam le ezen évtizedek alatt a legkülönfélébb nyelvekből. A hatvanas években fokozatosan így terebélyesedett ez a tevékenységem, ami abból a szempontból volt jó, hogy frissen, elsőnek ismertem meg a kortárs cseh és a szomszéd irodalmakat. Egy idő után, ha valahonnan hallottam egy könyvről vagy magánemberként megkaptam, olyan tekintélyem volt már, hogy csak bevittem a kiadónak, hogy „erről szeretnék lektori jelentést írni, mert elolvastam, és nagyon jónak tartom, ajánlani szeretném”, akkor azt megtehettem.

– Ebből az időszakban a tevékenységeid közül mit emelnél ki?

– Ebben az időszakban különösen a cseh és a lengyel kortárs irodalom megismertetését tartom fontosnak. Én voltam az első olvasója és népszerűsítője a Hrabal-féle cseh irodalomnak. ’64-ben írtam egy cikket A groteszk a mai cseh irodalomban címmel, ami egy év múlva jelenhetett meg a Kritikában. Ebben szó volt Milan Kunderáról és Václav Havelről is, akinek én voltam a világon az első fordítója. ’64 elején lefordítottam Havel első darabját, a Kerti ünnepélyt, így levelezésbe kerültem vele, személyesen is megismerkedtünk. Ez a cikk elég nagy feltűnést keltett. ’68-ban jelent meg a Lengyel költők antológiája című válogatás az én szerkesztésemben, ami a kezdetektől a napjainkig mutatja be a lengyel költészetet. Így huszonévesen elég sokat tettem ennek a nagyon jó irodalomnak a magyarországi népszerűsítéséért. Ha fordítási problémáim voltak, levelet írtam a szerzőknek, voltak kérdések, amiket csak ők tudtak megválaszolni. Ily módon a kelet-európai, közép-kelet-európai írók, értelmiségiek nagyon széles körével közvetlen kapcsolatba kerültem. Közben, párhuzamosan az Irodalomtudományi Intézetben először a kelet-európai avantgárd költészet volt a kutatási témám. Ez akkor a szocialista költészet története címszó alatt ment, de a könyvem Kelet-európai avantgárd irodalom címmel jelent meg. A tanulmányaim, cikkeim révén is mind nagyobb külföldi ismertségre tettem szert, különösen a hatvanas évek végétől.

–  Az orosz avantgárd irodalom nagyon színvonalas volt a tízes, húszas években.

– Hogyne, az orosz futuristák voltak Kelet-Európában az elsők. Föltártam a futurista Majakovszijt akkor, amikor a szovjet irodalomtudományban ez egyenesen tilos volt.

A hatvanas évektől így váltam a régió irodalmainak mindenesévé, és a hatvanas évek közepén eljutottam oda az avantgárd kutatásában, hogy úgy gondoltam, ki kéne bővítenem most már ezt a kört. Mi felé bővíthettem? Románul nem tudtam, és nem tudtam a két balti nyelvet, a lettet és a litvánt, meg észtül sem tudtam. Az észt, finnugor nyelv révén nagyon nehéz, azt gondoltam, hogy azt elteszem későbbre. A két baltival kezdtem a bővítést, azt gondoltam, mert azok hasonlatosak egymáshoz, könnyebb lesz megtanulni ezt a kettőt. Írtam egy-egy levelet a lett és litván tudományos akadémia irodalomtudományi intézetei igazgatóinak, oroszul. Megírtam, hogy én evvel és evvel a korszakkal, evvel és evvel a költészettel foglalkozom, kérnék szépen bibliográfiát, lehetőleg könyveket, szövegeket és nyelvkönyvet. Először a litván igazgató válaszolt, küldött egy 21 oldalas bibliográfiát és egy orosz nyelvű litván nyelvkönyvet. Egy másikat Bereczky Gábortól kaptam, aki a finnugor tanszék észt nyelvtanára volt, neki volt véletlenül egy ’48-ban kiadott, orosz nyelvű litván nyelvkönyve, kölcsön adta nekem. Pompás nyelvkönyv volt, mert a példamondatok jó része Sztálinról szólt, lehetett élvezkedni. Fél év múlva a lettektől is kaptam választ. Így kezdtem el litvánul és lettül olvasni. Onnantól a litván könyvek lektori jelentéseit én írtam, és fordítani is kezdtem. Általában én a nyersfordítást végeztem, aztán valamelyik költő – legtöbbször Tandori Dezső – műfordította a fordításaimat.

A litvánok legnagyobb írója, költője egy Donelaitis nevű 18. századi költő. Egyik műve az Évszakok című négy idillből álló verses elbeszélő költemény, ami az UNESCO Kelet-európai klasszikusok listáján is szerepel. Születése 250. évfordulóját ünnepelték, amikor ezt lefordítottuk. Ez háromezer sor 18. századi litván hexameter. Lenyerseltem Dezsőnek, ő konzseniálisan lefordította, és ’70-ben megjelent. A litvánok iszonyúan hálásak voltak. Ilyet én még nem is láttam, hogy egy nép így becsüli a kultúráját. Amikor ’70-ben ott voltam, fölléptem a litván híradóban, litvánul beszéltem, és másnap a trolin idős emberek átadták a helyüket nekem, a harmincévesnek, mert láttak előző nap a tévében. Litvánul beszéltem, mégpedig szabad emberként. Litvániáról beszéltem, és nem a Litván Szocialista Szovjet Köztársaságról. Ugyanezen az utamon előadást tartottam a litván avantgárdról a vilniusi irodalomtudományi intézetben.

– Litvánul?

– Oroszul természetesen, mert beszélni azért nem tudtam litvánul hosszadalmasan. Harmincéves fiatalember voltam akkor, a tudományos kutatók, a litván irodalom tudósai előtt beszéltem, az egész irodalmi intézet kötelezően ki volt rendelve.  Úgy beszéltem a litván költészetről, hogy két-három évvel ezelőtt olvastam először litván szót, és a litván avantgárdról tartottam előadást, aminek nekik a nevét sem volt szabadott kiejteni akkoriban. Úgyhogy én ott nemzeti hős voltam, ellenálló, és nagy litván hazafi. Egyre jobban beleástam magam a balti kultúrába. Ezt azonban csak hobbiból csinálhattam az intézetben a többi tevékenységemhez járulékként, összehasonlításként. Nem akadt olyan őrült, aki filológusként, bölcsészként megtanult volna lettül, litvánul, így a baltisztika tudományágnak Magyarországon én vagyok a megalapítója.

Amikor Tandori Dezső lefordította az én nyersem alapján és az én utószavammal Donelaitis Évszakokját, egy könyvismertetés a borítóval együtt megjelent egy vilniusi folyóiratban. Ezt elolvasták a chicagói emigráns litvánok, és írtak nekem Budapestre egy levelet. Így a hetvenes évek elejétől elkezdtem a chicagói litvánokkal levelezni. Ők otthon tiltólistán voltak, és a nevüket sem lehetett említeni. Chicagóban két nagyon jó, liberális folyóiratuk volt, valamint napilap, hetilap és könyvkiadó, nagyon jó dolgokat adtak ki. Egy idő után kértem a kiadványaikat, de aztán kéretlenül is minden kiadványukat küldték nekem.

– Ezt a levelezést meg könyvküldözgetést nem akadályozta az állambiztonság?

– Akadályozta volna, de mi túljártunk az eszükön, mégpedig Kenedi Jancsi kezdeményezésére, akinek addigra már nagy gyakorlata volt ebben. A következő módon: az egyetlen hely, ahol a könyveket, illetve a leveleket nem cenzúrázták Magyarországon, az az Országos Széchényi Könyvtár Szerzeményi Osztálya volt. Ami oda beérkezett, azt nem látta cenzor vagy belügyes, mert először állományba vették a könyveket, azután nézte meg őket a cenzor, és engedélyezte vagy megtiltotta, hogy a könyvtár nyilvános állományába kerüljenek. Ennek a szerzeményi osztálynak a vezetője Szűcs Jenő felesége volt, a Peti – mindenki így hívta, a becsületes nevét nem tudom. Megadtam Peti elérhetőségét a litván meg mindenféle barátaimnak. Később nemcsak a litvánok, hanem minden más nyugati emigráció így küldözgetett nekem mindenféle olvasmányt. A párizsi lengyel Kultura kiadója, az amerikai ukránok, az amerikai beloruszok a maguk kiadványait mind a Széchényi Könyvtár Szerzeményi Osztályára irányították. Én havonta egyszer vagy kétszer fölautókáztam a Zaporozsec autómmal, begyűjtöttem ezeket, és a hátsó kijáraton távoztam. Ez így ment egészen a rendszerváltozásig. Amikor ’89-ben megírtam, hogy most már abba lehet hagyni a konspirációt, most már lehet az otthoni címemre is küldeni a küldeményeket, sokan még évekig odaküldtek a Szűcsnének mindent. Én ily módon összegyűjtöttem a lakásomon egy komoly balti könyvtárat lett és litván könyvekből. Közben a Lett és Litván Szocialista Szovjet Köztársaságokból is küldték a barátaim a könyveket, amelyek között kitűnőek voltak. Énnekem volt akkoriban a világon a legjobb litván könyvtáram, mert az én könyvtáramban szerepeltek az otthoniak meg az emigráns kiadású könyvek is.

– Eközben a munkahelyeden mivel foglalkoztál?

– Amikor 1963-ban odakerültem gyakornoknak az intézetbe a világirodalmi osztályra, ott kutattam a tízes-húszas évek kelet-európai avantgárd líráját. Írtam Illés Lászlónak egy ’65-ben megjelent könyvéről, amiben a szocialista realizmus elméletét nagyon leszóltam. Szabolcsi Miklós, a főnököm ebből botrányt csinált, hogy ilyet nem lehet tenni, pláne egy szemtelen kölyök hogy engedheti meg magának az intézeti folyóiratban.

 – Ez a Kritikában jelent meg, ugye?

– Igen, a Kritika ’71-ig intézeti folyóirat volt. ’71-ben elvették az intézettől, és megszüntették a szerkesztőséget, és akkor adták át Pándi Pálnak, ő lett a főszerkesztő.

– Valami speciális oka volt, hogy elvették az intézettől?

–  Hát igen... Speciális oka volt, hiszen az egy nagyon jó folyóirat volt, mindenféle eretnek nézettel, a revizionizmustól kezdve minden megjelenhetett, és nem tűrte a cenzúrát. Egyre szaporodtak a „bűnök”, amiket elkövettek, ezt a pártvezetés megunta, és közvetetten pártirányítás alá helyezték.

–  Amikor te egy ilyen mondatot leírtál, hogy a szocialista realizmus nem használható fogalom, akkor tisztában voltál azzal, hogy ezzel kánonok többségét megsértetted?

– Persze, de soha nem mérlegeltem. Mindig azt írtam, amit gondoltam. Ezt a szabadságot megengedtem magamnak kezdettől fogva mindvégig. Ebbe belefért természetesen az is, hogy hülyeséget írtam, de mindig őszintén írtam. Ezután az affér után ki akartak rúgni, de nagy nehezen megmentettek, többen is a védelmükbe vettek. Azonban büntetésként áttettek az elméleti osztályra, amelynek akkor Nyírő Lajos volt a vezetője, aki az intézet párttitkára is volt. Azt gondolták, hogy a párttitkár majd megrendszabályoz engem. Ez aztán fordítva sült el, mert egyrészt Nyírő Lajos rendes ember volt, ráadásul nagyon jó barátságba keveredtünk, ami mind a mai napig tart. Másodszor pedig az elméleti osztály volt az, ami ennek az egész szocialista realizmus-elméletnek meg az avítt szocialistairodalom-felfogásnak a legnagyobb ellensége lett. Ott dolgozott akkor Miklós Pál sinológus, Szili József, Nyírő, mind kitűnő emberek, akik aztán az aczéli kultúrpolitika legfőbb ellenfeleivé váltak.

Ekkortól kezdtem el a strukturalizmussal foglalkozni. A strukturalizmus a cseh tudományban született még a húszas évek végén. Dobossy cseh szakos nyelvgyakorlatként Mukařovskỳ szövegeket olvastatott velem. Ő volt a strukturalizmus pápája és a kitalálója 1926-tól. Akkor elkezdtem foglalkozni a lengyel strukturalizmussal is, Roman Ingarden elméletével.

Közben volt egy nagy esemény életemben, ’64 őszén kaptam egy egyéves lengyelországi ösztöndíjat. Akkor, friss atyaként ’64 októberétől ’65 szeptemberéig kinn voltam Varsóban, aztán két hónapra átmentem Krakkóba. Úgyhogy én ily módon polonista lettem, és mint irodalomteoretikus, bevontam az összehasonlításba a lengyel strukturalizmust is. Ezzel foglalkoztam, erről írtam nagy tanulmányokat. Miután visszajöttem az intézetbe, a kelet-európai irodalmak kutatásával, összehasonlításával, irodalomelmélettel is kezdtem foglalkozni. Abból is született egy könyv aztán, sőt a kandidátusi disszertációmat abból írtam később, A szláv strukturalizmus az irodalomtudományban címen jelent meg könyvként is.

Fokozatosan a kelet-európai irodalmak közvetítőjévé váltam kiadásilag és tudományosan egyaránt. Hrabal, Havel, Kundera, Ladislav Fuks, Páral ebben az időben kezdtek alkotni. Jaroslav Seifert régi avantgardista volt, Vladimír Holant és a cseh lírát is nagyon jól ismertem. Róluk írtam, tőlük fordítottam, lengyelből ugyanígy. Az ő szellemükkel egyre inkább azonosultam, ami magával hozta, hogy egyre ellenzékibb lettem. Kezdettől fogva volt valami ellenzéki stichem, ami aztán a hatvanas években főként a cseh és a lengyel irodalom hatására felerősödött, egészen ’68-ig, amelynek előkészítésében és közvetítésében úgy érzem, hogy jelentős szerepem volt. Cikkeket írtam a cseh, a lengyel irodalomról, fordítottam ezeket a műveket. A prágai ’68 bibliáját, Karel Kosík A konkrét dialektikája című filozófiai könyvét is én fordítottam, amely ’68-ig három kiadást ért meg Prágában. ’63-ban jelent meg az első kiadása, és ez nagyon sok változást indukált a cseh szellemi életben. Ő bevallottan marxista, csak nem a sztálini, nem is a lenini marxizmus, hanem az ifjú Marx marxizmusának, vagy az emberarcú szocializmusnak a híve. Kosik ilyen megszólítással írt leveleket nekem még ’66-ban, amikor kérdeztem valami problémát a szövegben, hogy „Tisztelt Bojtár elvtárs!” Aztán ’68 tavaszán találkoztunk, akkor már nem elvtársnak szólított. Ezt a könyvet a filozófusok nagyon szerették, egybevágott Hellerék meg Fehér Ferencék marxizmus-felfogásával, akiket akkor revizionistáknak bélyegeztek, és egy húron pendültek a prágai tavasz ideológusaival, ahol a főideológus Kosík volt.

’68-ban kaptam egy kéthónapos prágai ösztöndíjat, amit két részletben töltöttem le, egy hónapot áprilisban voltam ott, egy hónapot pedig szándékosan augusztusra időzítettem, amikor a nemzetközi szlavista kongresszus Prágában ülésezett. Az a ’68 áprilisi egy hónap életem legboldogabb időszaka, mert életemben először találkoztam azzal, hogy mit jelent szabadnak lenni.

– Politikailag szabadnak, ugye?

– Nem elsősorban politikailag, hanem hogy szabad világban élsz, azt mondod, amit akarsz, nincsenek ellenségek, mindenki körülbelül egyet akar, és ez nem a diktatúra akarata. ’68-ban kinyíltak az emberek. A Valóság című folyóirat felkért egy beszámoló írására ’68 áprilisában, ezt meg is írtam májusban, de addigra már nem közölték. Aztán ’68 augusztusában ott voltam a szlavista kongresszuson, és jöttem hazafelé a hónap végén, mert úgy gondoltam, hogy egy hetet még Pozsonyban töltök. Augusztus 20-án érkeztem Pozsonyba, 21-én reggel fölébredtem a szállodában, és ott voltak a Duna-parton a szovjet tankok. Nagy nehezen hazavergődtem 24-ére, és ez körülbelül eldöntötte a további életemet. Úgy gondoltam ’89-ig, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor szabadnak érezhettem magam, és ahhoz viszonyítva minden csak nyomorúságos volt. Az is, amit én tettem annak érdekében, hogy megváltozzon a világ.

– Ebben az időben találkoztál ezekkel a cseh írókkal, akikkel egyébként foglalkoztál már addig is?

– ’65-ben például Václav Havellal találkoztam.

– Valakivel közülük jóban is lettél?

– Igen, hogyne, Ladislav Fuksszal, magyarul is olvashatók a könyvei, nagyon nagy író szerintem. Vele annyira jóban lettünk, hogy az egyik szilvesztert nálunk töltötte. Kunderával leveleztem, amikor már Párizsban élt, de előtte is.

’68-ban én már masszívan ellenzéki voltam, de ugyanakkor párttag is. Engem ez soha nem zavart, mivel azt gondoltam magamban, hogy addig, amíg azt írom, amit gondolok, addig engem ez nem érdekel. Tulajdonképpen semmi következménnyel nem járt, hogy párttag volt valaki – legalábbis az én köreimben, hiszen az intézetben nagyon derék emberek voltak párttagok, például a párttitkár is. Semmi különbséget nem láttam a tekintetben, hogy párttag valaki vagy nem az.

Az Intézet olyan emberek lerakodóhelyévé vált, akiket nem volt szabad az ifjúság közelébe engedni, de azért valamilyen állást kellett adni nekik. Így lettem kollégája Vásárhelyi Miklósnak, a Nagy Imre-per egykori elítéltjének, aki ’72-ben került az Intézetbe, és akivel aztán nagyon szoros és jó kapcsolatom lett. De így került oda Fekete Sándor („Hungaricus”) is, aki a börtön után szintén az intézetben kapott állást. Hankiss Elemért szintén nem engedtek az egyetem közelébe,’65-ben került hozzánk, és jó barátom lett.

– Hogy nézett ki a baráti köröd?

– ’65-66-ban kezdődött egy különös összejövetel. Salamon Pál addig számomra ismeretlen író egy napon fölhívott. Nem tudom, miért engem, talán olvasta a Groteszk a mai cseh irodalomban című cikkemet, ami sokak érdeklődését felkeltette. Azt mondta, van egy baráti társasága, időnként összejönnek, és hogy nem akarnék-e csatlakozni. Kimentem egyszer hozzájuk, Pesterzsébeten laktak egy új lakótelepen. Kiderült, hogy a felesége Salamon Magda, a Nők Lapja újságírója. A házasságuk – számomra áttekinthetetlen módon – mintha felbomlóban lett volna, de azért jó barátságban éltek, és jó barátságban voltak Nádas Péterrel is, aki akkor a Nők Lapja fotóriportere volt. Péter ott ismerkedett meg Magdával, aki később, és mind a mai napig a felesége.

Salamon kicsit ellenzéki volt a maga módján, de közben VIII. kerületi KISZ-titkár is volt. Amikor megismerkedtünk, akkor a Népszabadság újságírója volt, előtte pedig egy évig Berlinben a Népszabadság tudósítója. Reformkommunista volt, és azt kereste, hogy hogyan lehetne kitörni ebből az egészből, talán az emberarcú szocializmust próbálta a maga módján építgetni. Havonta meghívott embereket, akik előadásokat tartottak, de ezek az emberek azután ennek a körnek állandó tagjai is lettek. Olyan barátaimmal ott találkoztam újra az egyetem után, mint Ágh Attila filozófus, aki az Eötvös Kollégiumban szobatársam volt, vagy Voigt Vilmos folklorista, egykori évfolyamtársam, valamint ott volt még Tímár Árpád művészettörténész. Salamon tőlem függetlenül meghívta őket ebbe a társaságba. Emlékszem, hogy egyszer összegyűltünk, és Hegedüs András, aki akkor a Szociológiai Kutatócsoport igazgatója volt, tartott előadást a szociológia mai kérdéseiről. Salamon egy szabadegyetem-szerű szellemi bázist képzelt el magának, amelyből aztán kinőhetett volna ő is, mint a világ legnagyobb írója. Nem annyira ezek az előadások voltak az érdekesek, hanem maga a légkör, és az, ami ezeknek az embereknek a későbbi munkáiban lecsapódott. Az, hogy Nádas ’68-ban otthagyta ezt az egész vircsaftot, és kivonult Kisorosziba, a faluba, a magányba, és otthagyta az újságírást, hogy az írásnak szentelje az életét, és a cenzúrával nem törődve azt írjon, amit akar, ez például innen, ebből a társaságból is eredt.

– Milyen inspirációt jelenthetett Nádas számára ez a társaság?

– Talán nem hangzik nagyképűségnek, de ezt tudom a legjobban: amit én közvetítettem, az biztos. Nádas rajtam keresztül ismerte meg a kelet-európai irodalmat. Javasoltam, hogy mit kéne elolvasnia, amit szorgalmasan meg is tett, olyannyira, hogy Ladislav Fuks cseh író Nádas korai novelláinak stílusára is hatott, Nádas az egyik novelláját Fuksnak ajánlotta. Paliékkal a kapcsolatunk mintegy két-három évig tartott. Elég intenzív kapcsolat volt, de utána teljesen megszakadt. Viszont annál tartósabbnak bizonyult Nádas Péterrel a barátságunk, Péter az életem egyik legfontosabb embere azóta is. Nemcsak azért, mert a legnagyobb élő magyar írónak tartom, hanem mint erkölcsi lényt tisztelem, aki példaértékű számomra. Az egyik olyan ember, aki ha nem is iránytűként szolgál számomra – iránytűnek azért mindig csak a saját lelkiismeretemet tartottam és tartom –, hanem megerősítésül, hogy jó irányba megyek, ahhoz talán a legfontosabb mérce Nádas.

– ’68-ban csak Magyarország felé csak a cseh változásokról közvetítettél vagy más szocialista országból is?

– ’68-ban már én voltam a fő közvetítője Magyarország felé az emberarcú szocializmusnak, de a lengyelekről, és aztán egyre inkább a baltiakról, főként a litvánokról írtam. Ez önmagában is ellenzéki dolog volt, hiszen ezekkel az országokkal a szovjetek ’39-ben alaposan elbántak, és aztán ’44-ben újra, a háború után ismét, amiről a magyar közönség az égvilágon semmit nem tudott. Én először megtanultam az ő történelmüket, azután közvetítettem. Ennek a betetőzése volt később az Európa megrablása című könyvem, amelyet a leghasznosabb publikációmnak tartok. ’88-ban írtam, tehát még masszívan szovjet rendszer volt mindenütt, a Baltikumban pláne, ’89 tavaszán jelent meg. Az az alcíme, hogy A balti államok szovjet bekebelezése a dokumentumok tükrében, 1939–1941. Ez a szörnyű európai történelem legszörnyűbb két évét írja le dokumentumokkal, a két Molotov–Ribbentrop-paktumot én közöltem ebben a könyvben először magyarul. A baltiak történelmével való megismerkedés és foglalatosság plusz impulzus jelentett az ellenzékiségem kialakulásához, hiszen a 20. századi történelmük sokkal szörnyűbb, mint amit eddig ismertem, és ez mind az én szovjetellenességemet erősítette. Ez hozzájárult ahhoz a gondolathoz, hogy emberarcú társadalmat kéne létrehozni, és azt gondoltam, hogy én azzal járulhatok hozzá, ha közvetítek ezek között a kis népek, kultúrák között.

– Ekkoriban kezdődtek az Eszmélet című, betiltott folyóirat előkészületei. Honnan jött az ötlet?

Az Eszmélet egy folyóirat akart lenni, amit Horgas Béla és Levendel Júlia talált ki, ők szerveztek egy szerkesztőbizottságot, egy kis kört maguk köré, és ennek során megkeresett Béla. Addig nem ismertük egymást. Elmondta, hogy mit akarnak csinálni, és hogy lenne-e kedvem részt venni. Amint később elmesélte, ő egy idősebb tudósnak képzelt engem, azért hívott fel, mert olvasta ’65-ben A Groteszk a mai cseh irodalomban című cikkemet. Ekkor kiderült, hogy nem vagyok idős tudósember, hanem nála három évvel fiatalabb. Összebarátkoztunk, családilag is. Akkor létrejött ez az Eszmélet-társaság, ami népfrontos volt. Horgas Béla egy vidéki fiú volt, a felesége, Juli, Levendel László orvos lánya, az Eszmélet szerkesztőbizottságában olyan emberek voltak együtt, mint Csoóri Sándor, aki Levendelék legjobb barátja volt, Konrád György, Dániel Ferenc filmrendező, én, Nádas Péter, Mészöly Miklós, Tornai József, Gyurkó László, Eörsi István, nagyon erős, de vegyes volt a társaság. Szabadságélményünk volt a lapkészítés közben. A lap egyébként nem folyóiratként jelent volna meg, hanem évkönyvként, amelyet a Magvető Kiadott volna ki. Az első szám már nyomdakész volt, amikor az egészet letiltotta Aczél György. Amikor elindult, az ötlettel közvetlenül Aczélhoz ment fel Béla és Juli, aki félig-meddig áldását adta a lapra, éppen emiatt a népfrontos jelleg miatt.

Végül is nem engedték megjelenni, de ennek több felvonása volt. Szerveztünk egy Eszmélet-estet a ’69 márciusában a Kossuth Klubban, ahol olyan tömeg jelent meg, úgy, hogy ki kellett vezetni a hangszórót az utcára, mert nem fértek be a terembe. Emlékszem, a Kossuth klub igazgatónője könyörgött, hogy nehogy valami olyasmit mondjunk, amiből baj lehet. Erre Csoóri Sándor felolvasott egy gyönyörű esszét a téli szarvasról, aki vívódik, hogy lemenjen-e a faluba, egyen-e abból a kézből, amelyik esetleg később lelövi vagy vállalja az éhenhalást. Az igazgatónő sírógörcsöt kapott, hogy ez borzalmas, a végén még a Kossuth Klubot is betiltják.

Mindenesetre a hatalom szemében még jobban gyanússá vált az egész dolog. ’69 végén megrendeztük volna a Fészek Klubban a második Eszmélet-estet, arra elkészültek jól megtipografált meghívók is, és a mottója az volt az estnek, hogy „Én túllépek e mai kocsmán, / Az értelemig és tovább!”. Csak ennyi, nem folytatva az idézetet, és az Eszmélet című folyóirat estjére a meghívó. A felkért előadók a következők voltak: Bojtár Endre, Csoóri Sándor, Konrád György. Meg volt hirdetve a Fészek Klubba este hét órára, és délután ötkor jött az ukáz, hogy nem lehet megtartani, úgyhogy mi, akik ezt tudtuk, már el se mentünk, de egy csomó ember igen, aztán mondták nekik a rendőrök, akik ott bőven megjelentek, hogy „technikai okok miatt az este elmarad”.

– Amikor ez az Eszmélet-est volt, akkor még nem lehetett tudni, hogy nem fog megjelenni ez a folyóirat?

– Ezt végig nem lehetett tudni. Tulajdonképpen soha nem lehetett véglegesen tudni, mert lassanként halt el. Kardos „elvtárs”, a Magvető igazgatója Horgas Béláéknak állandóan ígérgetett. Nagyon sok szerzővel eljátszotta, hogy nem lehetett elérni telefonon. Akkor, amikor nagy nehezen, hónapok múltán elérted, „egy kis baj volt, de most már rendben lesz, megy a nyomdába” – mondta. Aztán elhalt a dolog, és akkor Béláék visszavették a kéziratot. Egyébként három szám készült el teljesen, a többinek a terve volt meg.

– Visszatekintve mi volt az oka annak, hogy nem engedtek egy számot se megjelenni? Olyan cikkek voltak benne?

– Hát persze, szabad, cenzúramentes folyóirat volt, ez volt vele a problémájuk, egyetlen mondatba összefoglalva. Magyarországon nem jelent meg semmi, ami ne ment volna át a cenzúrán. Ami megjelent, mind valamilyen módon hivatalos volt.

Az Eszmélet második számában jelent volna meg az Egy kelet-européer pontossága című tanulmányom ’69-ben, akkor írtam. Aztán ’71-ben – miután az Eszmélet nem jelenhetett meg – azt hiszem, Mészöly Miklós kivitte Jugoszláviába, és az Új Symposion leközölte. Aztán váratlanul ’73-ban a posta hozta a Neue Zürcher Zeitungnak egy kivágott lapját, ahol Eva Haldiman fordításában németül olvashattam.

– Az Egy kelet-européer pontossága onnan lett híres, hogy Esterházy is kiemelt belőle egy metaforát.

– Igen, a fürdőkád… Úgy kezdődik – azt hiszem, tudom kívülről, mert annyit hallottam –, hogy „Kelet-Európával foglalkozom. Ez a hányaveti kijelentés ugyanolyan, mintha az ütött-kopott, rozsdafoltos fürdőkádba zárt, és Szenteste kivételével némaságra kárhoztatott halacska így szólna: a fürdőkáddal foglalkozom.”

– Van még egy fontos dolog ebben az írásban, a svejkség fogalma.

– Igen. Azt mondom – és ezt azóta tanulmányban is, könyvben is részletesebben kifejtettem –, hogy ez a mi térségünk egyetlen olyan könyvet adott a világnak, amely hatott, és amely beépült a világirodalomba – ez a Svejk, és egyetlen olyan magatartásmintát, a svejkséget, amely a túlélés tudománya, amelyet mi ki tudtunk termelni magunkból. Ez az alapvető kelet-európai magatartás a svejkség. Ez a legtöbb, amit elérhetünk. Tehát nem a szabadság, a szabadságban való élés, hanem a túlélés.

Az MSZMP mellett működött egy kulturális munkaközösség, amely időről időre nagy ideológiai határozatokat hozott, ahol besorolták az embereket, illetve kiosztották, hogy ki az ellenség. 1972-ben váratlanul Hankiss Elemérrel kettőnket név szerint említettek, mint a strukturalizmus szálláscsinálóit, úgyhogy meg lettünk bélyegezve. Pártfegyelmin kívül nem kaptam komolyabb megrovást, de később kiderült, hogy öt év szilenciumra ítéltek. Csak jóval utána tudtam ezt meg, mert erről a korabeli szokás szerint semmiféle papír nem készült. A szilencium azonban nem vonatkozott az idegen nyelvű publikációkra, úgyhogy a hetvenes évek elejétől az Acta Litteraria, az Akadémia idegen nyelvű folyóirata révén sorban jelentek meg a tanulmányaim a legkülönfélébb idegen nyelveken, oroszul, franciául, németül, és ezek különnyomatok formájában eljutottak külföldre is. Úgyhogy elég széles körben ismerték a nevemet, és ez sok mindentől védett is azután. Amikor épp arról volt szó, hogy kirúgjanak-e az intézetből, akkor ez elég kínos lett volna. Így azonban lett valami ellenzéki stichem.

– Az ötéves szilenciumodnak az Eszmélet-ügy volt az egyik oka?

– Nyilván hozzájárult. Halmazati büntetés volt azok miatt, amiket a hatvanas évektől tettem. Akkoriban az Új Symposionban megjelenni is egy tilos dolog volt, intézeti fegyelmit is kaptam érte.

– Ez olyan volt, mint egy nyugati publikálás, és arra nagyon érzékenyek voltak.

– Persze, nagyon érzékenyek voltak, akkor Aczél György ki is akart rúgatni az intézetből, azonban Sőtér István, az intézet igazgatója, aki egy nagyon rendes ember volt, elment személyesen Aczélhoz, és azt mondta neki, hogy „miért olvas maga Bojtárt?” Olvasson valami mást. Szóval valahogy megvédett.

– Úgy tudom, sok litván irodalmár látogatott akkoriban Magyarországra a segítségeddel. Hogy történt ez?

– A hetvenes évektől kezdve valóban egy csomó litván és lett embert meghívtunk Magyarországra. Akkoriban úgy ment a Szovjetunióból való meghívás, hogy ők csak hivatalos útra mehettek. Magánúton nem engedték őket Magyarországra, a kádári rendszer már nyugatnak számított volt a Szovjetunió számára. Az ember küldött egy személyre szóló meghívót, ez egy nyomtatvány volt, amit a tanácson kapott az ember, ott kellett láttamoztatni, pecsétet ráüttetni, 200 forint volt fejenként, amiben nyilatkozni kellett, hogy „meghívom X. Y-t két hétre, ekkortól eddig, a lakását és az ellátását biztosítom”. Ők erre kaptak egy útlevelet és idejöhettek. Valamennyi pénzt tudtak beváltani erre az útlevélre, úgyhogy nekünk az volt a dolgunk, hogy kivegyünk nekik valamilyen olcsó albérletet, hogy aztán éljék a világukat. Természetesen vittük ide-oda őket. Az évek során ötven ember biztosan volt így vendégünk Litvániából, Ukrajnából. Otthon ellenzékinek számító embereket hívtuk, Venclovától Jurij Scserbakig, és a legtöbbjükkel nagyon jó családi kapcsolatba is kerültünk.

Meghívtam néhány litván irodalomtörténészt is, például Vytautas Kubiliust. Akkoriban Koncz Zsuzsa lemezeit vettem neki, így a fia Koncz Zsuzsa dalain nőtt fel. Belőle lett később Litvánia miniszterelnöke. Nagyon sok ember a litvánok közül úgy használta föl ezt a két hetet, hogy egy hétre beült az én lakásomba kutatni, és kimásolta az emigráns költők verseit vagy cikkeit. Így a Szamuely (ma Lónyay) utcáról litván versek születtek akkoriban, meg Horányról, ahol a nyaralónk volt.

Így járt nálunk Tomas Venclova is, aki szerintem a legjobb litván költő, a Yale Egyetem szláv intézetéből ment nyugdíjba, ott adott elő lengyel és orosz irodalmat. Brodsky legjobb barátja volt. Ha a baltiak közül valaki Nobel-díjra esélyes, akkor talán ő. Venclova vad ellenzéki volt, és 1970-ben az a csúfság esett meg vele, hogy nem vették fel az Írószövetségbe, noha megjelent akkor egy verseskötete. Nagyon kevés olyan eset volt, hogy miután azt mondták valakinek, hogy most már jelentkezhetsz az Írószövetségbe, és nem vették föl. Tomasszal ez esett meg, visszautasították, és ezzel automatikusan az ellenzékiségbe és emigrációba taszították. Az első verseskötete is remek volt, és nemhogy szocialista nem volt, de semmi köze nem volt az egész rendszerhez.

Akkor történt, hogy a párizsi lengyel folyóiratban, a Kulturában megjelent két verse Czesław Miłosz fordításában. Miłosz-sal kapcsolatban voltam, mert 1968-ban a Lengyel költői antológiába természetesen beválogattam a verseit, sőt Weöres Sándor hat hosszú versét le is fordította – istenien! Azonban jött egy telefon a lengyel kulturális minisztériumból, hogy nem jelenhet meg a kötet. A „szocialista országok kulturális együttműködését” akkor tapasztaltam meg először. Akkor értettem meg végérvényesen, hogy úgy működött a cenzúra, hogy jogot kellett kérni a kötethez, és a legtöbb jogkéréshez nemcsak az élő költők jogát kellett kikérni, hanem be kellett adni az egész antológia tervezetét. A lengyel szerzői jogvédő hivatal pedig, amely a cenzúrahivatal is volt egyben, kiszúrta, hogy vannak benne emigráns költők is, köztük Czesław Miłosz – akinek otthon a nevét sem volt szabad kiejteni, habár mindenki őt olvasta szamizdatban, a párizsi lengyel Kultura révén. Akkor a lengyel minisztérium áttelefonált a magyar minisztériumba, az meg a Kiadói Főigazgatósághoz, úgyhogy kidobatták velem az antológiából Miłosz verseit.

Tehát megjelent a párizsi lengyel Kulturában Miłosz fordításában Venclovának két verse. A Kultura természetesen Vilniusba nem járhatott, úgyhogy én Budapesten lefénymásoltam ezeket a verseket, és elküldtem a Tomas Venclovának. Tomas így tudta meg egyáltalán, hogy Miłosz lefordította a verseit, így került kapcsolatba rajtam keresztül vele, akivel aztán életre szóló barátságot kötött. Ők hárman voltak, Brodsky, Miłosz és Venclova a nagy közép-európai trojka. Tomas azt írta nekem, hogy legyek én ebben a láncban Báthory István – aki lengyel-litván király volt – utóda. Ez nagyon megtisztelő gondolat volt tőle, mert ebből a trojkából ketten is Nobel-díjasok voltak. Inkább ezekben az országokban mint itthon, de valóban az ellenzékhez tartoztam, az ellenzéket segítettem, és ők is úgy tartottak számon, mint a saját ellenzéküknek egy magyarországi képviselőjét, támogatóját. Ennek a betetőzése volt, amikor 1988-ban megírtam az Európa megrablása című könyvemet. Ez a könyv a világon elsőnek adott hírt Baltikum addig ismeretlen történelméről. Csehre lefordították, és’96-ban, amikor Václav Havel cseh köztársasági elnök először járt a Baltikumban, az én könyvemet olvasta el, így tájékozódott a balti történelemről.

– A Charta-aláírási ügy miatt kaptál pártfegyelmit. Azt körülbelül kétszázötven ember írta alá. Hogy került arra sor, hogy te is aláírtad?

– 1979-ben Könczöl Csaba fölhívott egyszer, hogy akar velem beszélni egy komoly dologról. Találkoztunk, és elmondta, hogy a börtönbüntetésre ítélt csehszlovák Charta ’77 mozgalom vezetői ellen hozott bírósági ítéletek miatt szolidaritási nyilatkozatot fogalmaztak, amit szeretnének elküldeni Kádár Jánosnak, felszólítva az MSZMP vezetőjét, vesse latba nemzetközi tekintélyét, nehogy a keleti tömb országaiban politikai perek újabb hulláma kezdődjön. Azonnal beleegyeztem, hogy persze, természetesen, aláírom. Csaba délben hívott, és kora délután találkoztunk a Tolbuhin, most Vámház körúton egy eszpresszóban, és ott aláírtam. Este kérdezte a feleségem, hogy mi történt aznap, elmondtam, azt mondja erre, hogy „remélem, aláírtad”! A Szabad Európa Rádió is bemondta, még a postás is gratulált. Azt mondta: „Bojtár úr! Nagyon derék dolog! Két családja van, mégis aláírta! Hát ezt nagyon nagyra becsülöm!” Soha az életben addig nem beszéltünk ilyesmiről.

– Nem voltak aggodalmaid, akár akkor, akár a későbbiekben, hogy esetleg ez rád nézve valamilyen kellemetlen következményekkel jár?

– Nem, nem, soha nem. Védettnek éreztem magam, és ez szerintem valóban így is volt. Vásárhelyi Miki barátom ezt többször meg is erősítette. A nyolcvanas évek közepétől, amikor kényelmetlenné vált számomra a párttagság, akkor Miklóstól megkérdeztem évente vagy félévente, hogy „nem kéne kilépnem a pártból?” Mindig azt mondta, „nem, ha téged nem zavar, akkor nem. A kilépésből botrány lehet, de az, hogy benn vagy, abból nem, legfeljebb kapsz egy fegyelmit, meg még egy fegyelmit”.

– Úgy gondoltad, hogy a foglalkozásod védett?

– Igen. Én voltam az egyetlen ember, aki litvánul, lettül tudott hazánkban, és a nagyon kevesek egyike voltam, aki értett a cseh és a lengyel irodalomhoz.

– Megtehették volna, hogy kirúgnak az állásodból…

– Igen, de én nemcsak fordító voltam, hanem ezeknek az irodalmaknak a kutatója is, elég nagy nemzetközi hírem volt a hatvanas évek végétől. Kelet-Európában nagyon sokan ismerték az írásaimat, és Nyugat-Európában is.

– Úgy gondolod, hogy azok, akik az ilyen ügyekben döntöttek, hogy valakit kirúgunk-e az állásából vagy nem, mert aláírta a Charta-nyilatkozatot, azokat érdekelte a legcsekélyebb mértékben az, hogy legyen Magyarországon egy lett és litván fordító, irodalomtörténész?

– Hogyne érdekelte volna! Ne felejtsd el, hogy az én szakmámnak volt egy kettős jellege. Az, hogy a szocialista országok kultúráit meg kell ismertetnünk egymással, a népek barátsága satöbbi, az ismert lózungok, ennek megvolt az a jó oldala, hogy azt lehetett mondani: hiszen én ugyanazt csinálom, amit a hivatal követel, megismertetem a szocialista országok kultúráit Magyarországgal. Mit lehetett rám mondani? Az már más kérdés volt, és nekik az csak ritkán jutott el az agyukig, hogy én nem azt a szocialista realista irodalmat terjesztettem itt, amit szerettek volna, hanem az ellenzéki írókat és a jó irodalmat. Ez nagyon sok emberrel így volt, akik hasonló kelet-européerek voltak, mint én. Ez a svejkségnek egy nagyon jó változata.

– A svejkségnek?

– Igen, a svejkségnek, mert hiszen Svejk mit csinál? Ugyanezt, amit én is, azt mondta: Éljen Ferenc József! Tehát a hivatalos szövegre még rátett egy lapáttal. Hát persze, hogy a szocialista országok kultúráját meg kell ismernünk! Én megtanulok lettül és litvánul, mert azok is szocialista kultúrák, ugye? Akkor mit lehetett ez ellen szólni?

Az intézetben a pártalapszervnek kiadták, hogy fegyelmit kell indítani. Azonban nem is az intézeti pártalapszervbe hívtak be, az eléggé megbízhatatlannak számított, hanem a kerületi pártbizottságra. Kérdezték, hogy „Bojtár elvtárs, hogy lehet az, hogy ezt aláírta?” Akkor én mondtam, hogy „egy: nem értek egyet azzal a módszerrel, hogy a másként gondolkodókat börtönbe kell csukni, és azt gondolom, hogy a mi pártunk sem ért evvel egyet, mert ha egyetértene, akkor csinálná. De nálunk nem történhetnek meg ilyen dolgok – mondtam álnokul. – Másodsorban pedig énnekem kötelességem volt aláírni, mivel a világon én voltam az első Havel-fordító, személyesen is ismerem, nagyra becsülöm a munkásságát, kitűnőnek tartom, úgyhogy személyes okokból is alá kellett írnom, és nagyon szívesen aláírtam.” Ők ezzel a magyarázattal beérték, mert tulajdonképpen ők is hülyeségnek tartották. Illetve nálunk azért tényleg nem volt az, mint Csehszlovákiában. A Husák-féle Csehszlovákia egy iszonyatos rendszer volt.

– Azért azt tudod, hogy a Charta aláírás miatt olyan ember is volt, aki az állását elvesztette?

– Tudom, tudom, persze.

– De azért te is kaptál valamilyen pártbüntetést.

– Pártfegyelmit kaptam. Állami vonalon pedig az történt, hogy Szabolcsi elvtárs, a főnököm elbeszélgetett velem, ami körülbelül két percig tartott.

– Hogy került sor, hogy a 1979-ben a Bibó emlékkönyvbe írtál? Felkértek rá?

– Igen, igen. Több szerkesztője volt az emlékkönyvnek, Réz Pál, Bencze György, Kenedi János, Göncz Árpád, Halda Alíz, Kis János, Szűcs Jenő, Tordai Zádor és még mások. Kenedi Jancsival régi barátok voltunk, ő kért fel engem. Azt mondta, bármiről lehet írni, de lehetőleg Bibó István életművéhez kapcsolódjon. Közép-Európa vagy Kelet-Európa volt a címe a tanulmányomnak, amin éppen dolgoztam, és pont ebbe a kötetbe való volt. Arról szól az írás, hogy kétszáz éve ez a térség Közép-Európából Kelet-Európába csúszott, és az a feladat, hogy visszafordítsuk ezt a folyamatot, és Kelet-Európából Közép-Európát, vagyis Európát csináljunk. Elmondtam a térség történetét dióhéjban, három tényezőn keresztül: a személyiség, a nemzet és Közép- vagy Kelet-Európa szempontjából, hogy hogy alakultak a dolgok ennek ebben a térségben az elmúlt kétszáz évben.

– Amikor felkért téged, azt mondta, hogy egy legálisan megjelenő könyv lesz?

–  Azt mondták, hogy meg fognak vele próbálkozni, hogy legálisan megjelenjen, be is adták szabályosan a Gondolat Kiadóhoz. Már akkor mondták: erősen kétséges, hogy sikerül-e. Ha nem sikerül, akkor mindenképpen kiadják szamizdatban, és minden szerző kap egy példányt a sokszorosított kötetből. Aztán a szerzők továbbsokszorosíthatják. Úgyhogy én például egy olyan példányt kaptam, ami alig olvasható, mert sokadik példány volt, és rossz volt az indigó.

– Akkor mi történt veled?

– Nekem az egyetlen előnyöm a párttagságból az volt, hogyha párttag volt az ember, akkor először a párt vette elő, hogyha valamilyen galibát okozott, és csak utána az állami vonal. Úgyhogy mint az emlékkönyv egyik párttag szerzőjét a kettő közül – a másik Bertalan Laci barátom volt – először a pártközpont hívatott be. Knopp elvtárshoz kellett bemenni. Knopp elvtárs fölöttem járt az egyetemre, és elég jóban voltunk az akkoriban. Ő volt az Agitációs és Propaganda osztály vezetője. Akkor elbeszélgettünk az írásomról. Azt mondta, hogy ő sok mindennel egyetértene, mert nem érdektelen az írás. Győzködtünk egymást, azt mondta, nem akarjuk, hogy visszavond. – Nem is vonnám – mondtam. De hát kirúgni sem akarunk – közölte. Így esett, hogy beérték egy megrovással. El kellett mennem a kerületi pártbizottságra, és a fegyelmi bizottság meghallgatott.  Bent hülye kérdéseket tettek fel, amire válaszokat adtam, és akkor kaptam egy pártmegrovást és utolsó figyelmeztetést.

– Mit mondtak, mit követtél el?

– A bűnöm szamizdat kiadványban való részvétel volt.

– Szó volt-e arról, hogy el kellene határolnod magad ettől?

– Nemhogy el kellene, hanem el kellett határolnom magamat. Amit én meg is tettem, Knoppnak is megmondtam, hogy mit fogok írni ebben az elhatárolódásban: „Elhatárolódok attól, hogy a Bibó-emlékkönyvbe írt Közép-Európa vagy Kelet-Európa című tanulmányom kapcsán nevemet ellenséges propaganda céljaira használják fel.”

Azt mondtam – mint ahogy valóban így is volt –, hogy engem legális publikációra kértek fel, ennek minden járulékával együtt, és a párt a hibás, mert szerintem ez az egész kötet megjelenhetett volna legálisan. Az én tanulmányom például úttörő lett volna, Szűcs Jenőé ugyanúgy, és nagyon helytelenítem, hogy nem engedték kiadni.

A külföldi terjesztéssel meg az volt a helyzet – és ezt én már nagyon tudtam akkor Hrabal miatt –, hogy ha valakinek nyugaton megjelentették az írását, akkor odaírták, hogy „a szerző tudta nélkül”. Hrabalnak Nyugat-Németországban az összes műve megjelent egy nyugat-német kiadónál csehül, és mindegyik kötetnél oda volt írva, hogy „a szerző tudta és beleegyezése nélkül”. Szóval ez nem jelentett semmit.

– A két fegyelmi között volt valami különbség?

– Igen, a második szigorú megrovás volt. Ez volt a következő fokozat. Azután már csak a kizárás következett.

– A munkahelyeden volt-e bármi következménye a Charta aláírásnak?

– Nem, nem volt.

– És a Bibó-ügynek?

– Annak már volt. Az volt a menetrend minden ilyen esetben, ha párttagról volt szó, hogy először a párt vette elő az embert, azután az állami vonalon vették elő. A Bibó-emlékkönyv csúnyább dolog volt, mert csúnyább kezekbe került. Ott Köpeczi elvtárs, az Akadémia főtitkár-helyettese hívott be az Akadémiára egy egyórás beszélgetésre. Utána Köpeczi nekem mindig nagyon keresztbe tett, akadályozott.

– A Chartával meg a Bibó-emlékkönyvvel elérkeztünk a ’79-es, ’80-as időszakhoz, ekkor kapcsolt nagyobb tempóra a szamizdat- meg az ellenzéki tevékenység. Milyen szamizdattal kapcsolatos tevékenységeid voltak?

– Egy volt csak, a Bibó-emlékkönyvet leszámítva. ’80-ban vagy ’81-ben már kiadták a Beszélőt, és szerkesztettek egy világirodalmi mellékletet is, Máshonnan Beszélő címen. Kenedi Jancsi megkért, hogy segítsek anyagokat válogatni, meg jó irodalmat megjelentetni, ami otthon nem jelenhetett meg, pl. cseh írókat, akik indexen voltak akkor. Beválogattam pl. Tomas Venclova litván költő verseit is, aki akkor már Amerikába volt kirúgva a Szovjetunióból. A feleségem Salamov-novellákat fordított. Tehát olyan szamizdatirodalmat válogattam, ami itthon nem volt ismert.

– Kivel álltál kapcsolatban ebben?

– Kenedi Jancsival, Bence Gyurival és Kis Jancsival, aki a Beszélő szerkesztője volt. De az egész ellenzéki mozgalommal Kenedi volt az összekötőm. Én egész végig a demokratikus ellenzék peremén lévőnek éreztem magam. Amire felkértek, gondolkodás nélkül mindent vállaltam, de én magam nem kezdeményeztem semmiféle akciót, mert el voltam foglalva mással, a magam dolgával, és az rengeteg volt mindig.

– Közben hivatalos könyvkiadóknál publikáltál?

– Na, akkor elmondom, hogy hogy működött akkoriban a könyvkiadás. ’78-ban fölhívtam Illés Endrét, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatóját – akivel soha életemben nem találkoztam –, hogy szeretnék egy esszékötetet, egy válogatást megjelentetni a kiadónál az írásaimból. Egy kelet-européer az irodalomelméletben lenne a címe. Legnagyobb megdöbbenésemre azt mondta, hogy lehet, tessék, add be a kötet tervét, és azután beszélünk. Beadtam a kötet tervét, felhívtam, azt mondta, hogy várjuk a kéziratot. ’79 nyarán összeállítottam egy kötetet, és abban szerepelt a Közép-Európa vagy Kelet-Európa is, ami az akkor szerveződő Bibó-emlékkönyvbe szántam. Ezt onnan tudom pontosan, mert egy pillanatig haboztam, hogy odaadjam-e a Bibó-emlékkönyv szerkesztőjének, gondolván, hogy rontja a megjelenési esélyeimet a Szépirodalminál, ha megjelenik a Bibó-emlékkönyvben is az a szöveg. Tehát ’79-ben leadtam ezzel a Bibó-emlékkönyvbe szánt tanulmánnyal együtt a kéziratot.  A könyv e nélkül a tanulmány nélkül végül ’83-ban jelent meg, de azon az áron, hogy kidobták belőle ezt a tanulmányt. A belügy dobatta ki, lehetett tudni. A Kiadói Főigazgatóság közölte, hogy meg lehet jelentetni ezt a kötetet, de ezt az írást nem lehet. Viszont az összes többi írás egyetlen betűváltoztatás nélkül jelent meg, amikben pedig szintén voltak nagyon vastag dolgok. A kötetet A kelet-européer pontossága című írás zárta, ami miatt én már kaptam egy fegyelmit a hetvenes évek elején, amikor megjelent az jugoszláviai Új Symposionban.

– Ekkoriban kezdődött a lengyel ellenzéki mozgalom, a Szolidaritás megerősödése,’80-81 táján. Még a puccs előtt és a puccs után is sokan mentek el Lengyelországba. Neked volt-e bármilyen kapcsolatod lengyel ellenzékiekkel?

– Wiktor Woroszylski jó barátom volt. Woroszylski ’56-ban itt volt, és írt egy könyvet, Magyarországi napló 1956 címmel. Itt rekedt vagy két hétig, és ezeket az élményeit írta meg. Ő ennek hatására lett egykori vad kommunistából az új nemzedék egyik élharcosa. Úgy ismerkedtünk meg, hogy írt egy kitűnő könyvet Majakovszij életéről, amiről én pedig ’64 táján egy hosszú recenziót írtam magyarul, aztán az megjelent valahol idegen nyelven is.  Wiktorral így összebarátkoztunk. Ő az egyik első ember volt, akit ’81-ben Jaruzelskiék internáltak.

– Mit csinált?

– Csak létezett…

– A munkahelyed, az MTA Irodalomtudományi Intézete mennyire volt vonalas vagy szabad szellemű ebben az időben?

– Az intézet, a munkahelyem mindig sokat jelentett számomra, és nagy szerencsém volt, hogy ott dolgozhattam kezdettől fogva mind a mai napig. Az intézet a hatvanas-hetvenes években egyfajta ellenzéki központtá vált. Nagyon óvatosan fogalmazok, mind az ellenzéki jelzőt, mint a központot illetően, mert legfeljebb az irodalomtudományon belüli ellenzékről lehet szó.  Azonban tény, hogy akkoriban az intézetnek erős kisugárzása volt az egész irodalmi, sőt az egész magyar szellemi életre. Először is volt az intézetnek több folyóirata. A Helikon, egy kéthavonta megjelenő folyóirat, és a Kritika, amelyet Diószegi András az intézetben szerkesztett, és amelyet aztán egy nap alatt elvettek tőle, és Pándi Pál vette át a szerkesztését. Az intézet azért is volt jelentős szellemi központ, mert a volt revizionistákat a börtön után odaengedték, hogy az egyetemi ifjúságot tőlük megkíméljék. Ilyen volt Fekete Sándor és főként Vásárhelyi Miklós.

Az irodalomelméleti osztály egy újfajta irodalomszemléletet igyekezett meghonosítani, és ehhez kapcsolódva létrehoztunk egy fiatalokból álló társaságot, úgy hívtuk magunkat, hogy Szövegmagyarázó műhely. Ennek a társaságnak én voltam a doyenje, és olyan fiatalemberek voltak a tagjai, mint Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Horváth Iván, Zemplényi Ferenc mint nem intézeti munkatárs, és Szörényi László. Ez a Szövegmagyarázó műhely üléseket tartott, előadásokat hallgattunk, meg egymás cikkeit kritizáltuk meg. Olyan emberekkel bővült aztán a kör, mint Margócsy István, később Kosziczky Éva, Rugási Gyula és mások. Mi a marxista irodalomtudományon csak kacagtunk, nem létezőnek tekintettük, és abban voltunk érdekeltek, hogy valami változzon, szóval hogy az igazat írjuk az irodalomról, és ne az addigi avítt szöveget. A műhely mindnyájunk munkáin rajta hagyta a bélyegét, és ugyanakkor részt vettünk irodalompolitikai csatározásokban is.

Elsőnek Veres Andrásnak jutott az eszébe, hogy a frontot az irodalomoktatásnál kéne megnyitni, és betörni a falakat. Úgy gondoltuk, hogy a felsőoktatásban lehetetlen áttörést végrehajtani, mert az egyetemi oktatást a Király István–Pándi Pál–Nagy Péter-hármas uralta, és ott reménytelennek látszott felvenni a küzdelmet, annál is inkább, mert az intézet egészében folyamatosan ezekkel az emberekkel küzdött. Úgyhogy arra jutottunk, hogy új gimnáziumi irodalomkönyveket írunk. Nagy nehézségek, óriási küzdelmek árán sikerült is ezt megvalósítani. A három első kötetet megírtuk, Zemplényi, Szörényi, Szegedy-Maszák, Veres András, Horváth Iván és én, valamint a Tankönyvkiadótól a szerkesztő, Mész Lászlóné, és az antik irodalomról Ritoók Zsigmond is írt bele. Az első három osztálynak megírtuk a tankönyveket. A hozzánk közel álló gondolkodású Madocsai László pedig megírta a 4. osztályos tankönyvet. Én a kelet-európai fejezeteket írtam, illetve a magyar irodalomból Vajda János portréját.

’80 és ’82 között jelentek meg az új tankönyvek, és akkor ebből óriási nagy botrány lett. Pándiék persze be akarták tiltatni, Nagy Péter a Népszabadságban egy óriási cikkben támadott meg bennünket, Fekete Sándor rákontrázott az Új Tükörben. Utóbb Veres András kiadott egy vastag kötetet Tankönyvháború címen, ott mindenki kimutatta a foga fehérjét, azonban már olyan idők voltak, hogy válaszolhattunk rá. Én Feketének az Új Tükörben válaszoltam nagyon gorombán, és írtunk egy kollektív választ a Népszabadságnak is, ami ugyan nem jelent meg, de a Központi Bizottságban tudtak róla. Végül úgy ért véget a dolog, hogy nem tiltották be a tankönyveket, és a gyerekek a nyolcvanas években ezekből a tankönyvekből tanulhattak, a középiskolai tanár eldönthette, hogy a régi tankönyvből tanít vagy ebből az újból. Ez óriási eredmény volt. Ezek a tankönyvek mindmáig forgalomban vannak, és egyes gimnáziumokban ezekből tanítanak ma is. Nagyon helyesen egyébként, mert jobb szerintem azóta sem született.

– Akkor most beszéljünk Soros Györggyel való ismeretségedről, és mindarról, ami ebből következik.

– Én Soroshoz a magyarországi helytartóján, Vásárhelyi Miklóson keresztül kerültem. Miklós intézeti kollégám volt ’72-től. Nagyon sokat beszélgettünk, és becsültük egymást. Amikor megalakult a Soros Alapítvány ’84-ben, az egyik első voltam, aki kétéves ösztöndíjat kért Chicagóba. Én Sorosnak még a nevét se hallottam addig. Azért szerettem volna Chicagóba utazni, mert ott van az emigráns litvánság központja.

– Kulturális intézményeik is voltak, meg központjaik?

– Hogyne, így van. Levelezésben voltam velük, könyveket kaptam tőlük. Úgyhogy beadtam ezt az ösztöndíjat, és akkor úgy volt jelen a Soros Alapítvány Magyarországon, hogy az Akadémiával közösen képeztek egy bizottságot. Az Akadémia részéről Berend T. Iván volt ennek a közös bizottságnak a vezetője, Soros Alapítvány részéről meg Vásárhelyi Miklós, és voltak más tagjai is. Láss csodát, ez a bizottság megszavazta az én kétéves chicagói ösztöndíjamat. Végül azonban a belügy képviselője, aki végig jelen volt az ülésen, és más ügyekben kussolt, az én ösztöndíjamat megfúrta. Azt hozta fel, hogy a Szovjetunió érdekszférájába tartozó ösztöndíjak a szovjet elvtársak jóváhagyása nélkül nem dönthetők el önállóan. Végül kijutottam egy négyhónapos ösztöndíjjal Amerikába, de nem Chicagóba. Azonban azt már álcázni kellett, formálisan a Los Angeles-i Egyetem Szláv Intézete hívott meg, és a Soros Alapítvány átutalta az ösztöndíjat. Ez ’85 őszétől ’86 februárjáig tartott.

– Mivel foglalkoztál ez alatt a négy hónap alatt?

– Összehasonlító irodalommal, és főként megtanultam litvánul beszélni, mert Los Angelesben is van egy nagy litván emigráns társaság, őket megkerestem, és aranyba foglaltak, tejben-vajban fürdettek. Előadásokat tartottam litvánul, litván istentiszteletre jártam. Haza úgy jöttem Los Angelesből, hogy megálltam egy hétre Chicagóban a litván központban, mert személyesen meg akartam ismerkedni azokkal az emberekkel, akikkel másfél évtizede levelezésben álltam. A velük való kapcsolat az én ellenzéki tevékenységem talán legfontosabb része.

Amikor az ösztöndíjam végén három napot New Yorkban töltöttem, természetesen elmentem a Soros Alapítványba, ahol Soros György is a városban tartózkodott éppen, személyesen megköszöntem neki az ösztöndíjat. Így kerültem személyes ismeretségbe vele. ’88-ban Vásárhelyi Miki egy nap félrevont egy ablakmélyedésbe, és elmondta, hogy Soros el akar indítani egy egyetemet, és ennek az első lépéseként Dubrovnikban kurzusokat akarnak szervezni különböző tudományágakból, társadalomtudományokból, szociológiából, történettudományból, politológiából. Kelet-európai összehasonlító irodalom oktatást is terveztek, aminek én vagyok ugye a pápája, és hogy én ezt megszervezném-e. Vállaltam, így ’89-ben, ’90-ben és ’91-ben szerveztük ezeket a kurzusokat Dubrovnikban. Dubrovnik azért volt olyan nagyon jó dolog, mert előadóknak nyugatiakat hívtunk – főként emigránsokat, tehát például én meghívtam Tomas Venclovát, aki akkor már a Yale-en tanított, és meghívtam ukrán előadókat, meg cseheket Amerikából, akikkel levelezés útján korábban összebarátkoztam. A hallgatók viszont, akiknek mindenét fizette a Soros Alapítvány, Kelet-Európából jöttek. Tehát életükben először ifjú emberek, egyetemet végzett doktoranduszok vagy utolsó éves egyetemisták találkoztak azokkal az emberekkel, és hallhatták őket előadni, akiket addig csak szamizdatból ismerhettek. Úgyhogy ez kelet-nyugati találkozás volt, illetve az egyes kultúrák – emigrációra és a hazaira széthasadt kultúrák – első egyesülése. Én ott előadásokat tartottam.’91-ben aztán már a délszláv háború miatt Prágában tartottuk meg a dubrovniki kurzusokat.

– Dubrovnikot speciel lőtték.

– Igen. ’91-ben kaptam Sorostól egy kéthónapos személyes ösztöndíjat, ott lakhattam a házában, Londonban. Ott voltam akkor, amikor a pesti Soros Alapítványból kérdezték, hogy kezdjék-e Dubrovnikba szervezni a következő kurzust tavasszal? Akkor még nem tört ki a háború, és emlékszem, Soros megkérdezte az én véleményemet is, és mondtam, hogy szerintem semmiképpen sem szabadna azt a kockázatot vállalni, hogy háborús övezetbe hívjuk a diákokat.

’89-ben a baltiak még nem szabadultak föl, ez csak ’91-ben történt meg, úgyhogy ’89-ben Dubrovnikban még arról kellett győzködjem Sorost, hogy érdemes alapítványt tenni Vilniusban meg Rigában is. Nagyon büszke vagyok rá, hogy az én rábeszélésemre döntött az ottani Soros Alapítványok létrehozásáról. Félt, hogy az oroszok elsöprik őket, de én mondtam, hogy most már ezt nem lehet megtenni. Így nyitott irodát, alapítványt Vilniusban és Rigában is, és a vezetőiket az én javaslatomra nevezte ki mindkét helyre.

A dubrovniki kurzusokból, nemcsak az irodalomtudományiból, a többiből is, csírázott ki aztán a Közép-Európa Egyetem, a CEU. Ott én, meg kezdetben mindenki ingyen dolgozott, körülbelül ’93-ban kezdtek a belső emberek valamilyen fizetést kapni. Attól kezdve napirenden volt, hogy létesül egy komparatisztikai tanszék is az egyetemen, amit én vezettem volna.

– Te mikor mit csináltál a Közép-Európai Egyetemen? Tanítottál?

– Nem tanítottam.

– És most se tanítasz?

– Nem, nem. Már régóta nincs kapcsolatom a CEU-val. Sokáig napirenden volt, hogy lesz egy irodalmi tanszék is. Írtam kétszer is tervezetet, de az utolsó pillanatban, bár a nagy kuratórium már elfogadta, de Soros nem írta alá. Azt mondta, hogy vannak fontosabb dolgok is a régióban, mint az irodalom, és nem kell állástalan komparatistákat gyártanunk. Most már azt mondom, lehet, hogy neki volt igaza. Azonban volt egy olyan időszak,’93–’94-ben másfél év, amikor irodalmi programigazgató voltam, és szerveztem ezt a leendő tanszéket, és akkor kaptam egy félállásnyi fizetést. Utána ez megszűnt, mikor látszott, hogy a tanszék mégsem jön létre.

Közben azonban a magyarországi Soros Alapítvánnyal is jó kapcsolatba kerültem, és amikor a 2000 című folyóirat ’89-ben megindult – mivel én jóban voltam a Sorossal – arra kértem, hogy támogassa a folyóiratot. De nemcsak a 2000, hanem több más liberális vagy szabad szellemű folyóiratot is támogatott. A 2000 volt az első teljesen szabad folyóirat. Azt követte a Holmi, de több mint fél évvel később. Így alakult ki a Soros Alapítvány folyóirat-támogatási és könyvkiadó-támogatási rendszere, ami egészen 2003-ig működött. Nagyon sok folyóiratnak, így a 2000-nek is először a Soros Alapítvány volt az egyetlen, de mindenesetre a legfőbb anyagi támogatója. Úgy gondolom, hogy az egész magyar kultúra rengeteget köszönhet az Alapítványnak, és Sorosnak személyesen is, aki szerintem egy fantasztikus ember.

– Olvastam, hogy ’88-tól volt egy társaság Levendel László főorvos lakásán, ahol még működő félkommunista politikusok is voltak, és te is jártál oda. Erről mesélj valamit!

– Levendel László volt Horgas Béla apósa, és az Eszmélettől kezdve nagyon jó barátságban voltunk, nemcsak a Béláékkal, hanem velük is. Rengeteg barátja és nagyon széles köre volt, mert tudatosan törekedett arra, hogy népfrontos politikát vigyen, úgy barátkozott is, hogy innen is, onnan is, mindenkivel. Az volt az álma, hogy a magyar értelmiség egysége létrejöjjön. A sors fintora, hogy ez a valójában csak a temetésén jött létre. Annyi ember nem volt senkinek a temetésén, mint az övén.

– Olvastam, hogy ebben a társaságban, akik minden hónapban összegyűltek, ilyenek jelentek meg, mint a Pozsgay Imre, Nyers Rezső, Konrád György, Csurka István, Csoóri Sándor, Fekete Gyula, Eörsi István, Hankiss Elemér, Bihari Mihály.

– Meg Vásárhelyi is járt oda, és Újhelyi Szilárd

–Hogy zajlott egy ilyen összejövetel?

– Mindig valaki tartott egy egyórás előadást egy neki megfelelő témáról – ő választhatott szabadon –, utána szünet következett, szendvicsek, és utána vita, beszélgetés orrvérzésig. Akkor írtam éppen az Európa megrablását, úgyhogy azt hiszem, ’88 végén vagy ’89 januárjában erről tartottam előadást. A balti államok történetét, illetve a szovjet bekebelezés történetét elmondtam. Akkor még nem tudta senki, hogy magától össze fog omlani a szocializmus. Emlékszem, hogy Konrád Gyuri ott ült, és utána a vitában mondtam, hogy nem lehet mit tenni, mert a litvánok már ’48-tól megpróbálták fegyverrel is kiverni az oroszokat onnan, és nem tudom, hogy mit csinálhatnának a litvánok vagy a lettek. Mire a Gyuri azt mondta: meg kéne kérni szépen az oroszokat, hogy tessék szíves lenni innen kivonulni. Ezen ott nagy kacagás volt, és ez volt a leghatásosabb része az egésznek.

– Kik tartottak még előadást?

– Arra emlékszem, hogy Hankiss Elemér is tartott ott előadást az akkori magyar társadalom szociológiai viszonyairól, amiben masszívan benne voltak a problémáink.

– Hogy szabadultál meg végül is az MSZMP tagságodtól?

– ’87 végére már untam, hogy párttag vagyok. Akkor megint megkérdeztem Vásárhelyit, hogy most már kiléphetek-e, mit gondol erről. Mondta, hogy ha nagyon unom már a banánt, akkor lépjek ki, most már nem nagyon tesznek ellenem semmit. És akkor nemcsak azért, mert nagyon untam a banánt – untam is persze –, hanem úgy gondoltam, hogy talán egy pici tiltakozást kelt a kilépésem, ’88 elején írtam egy levelet a pártalapszervezetnek, hogy azért, mert antidemokratikus az első titkár, Grósz Károly, kilépek a pártalapszervezetből.

– Tehát Grószra kented az egészet.

– Grószra kentem, illetve a Bős-Nagymarosi vízierőműre, hogy az tragikus, és nem tudok tovább egy olyan párt tagja lenni, amely ilyeneket csinál, és elküldtem a levelet. Felolvasták a levelemet egy taggyűlésen az Irodalomtudományi Intézet alapszervében. Azt mondták, hogy továbbítják a levelemet a kerületi pártbizottságra. Kicsi botrányt sem keltett, tudomásul vették.

– Elkérték a párttagkönyvedet?

– Nem, azt hiszem, az még mindig megvan, ha ki nem dobtam. Akkor már kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, minthogy a Bojtár kilép vagy belép, vagy mit csinál. Szóval ’88-tól én nem vagyok párttag.

– Úgy tudom, beléptél az Szabad Demokraták Szövetségébe viszonylag hamar.

– Igen, de előtte ott voltam a lakitelki sátorban én is ’88 szeptemberében, ahol kimondták a Magyar Demokrata Fórum szervezett mozgalommá alakulását. Kaptunk stencilezett belépési nyilatkozatot, és az volt az utasítás, hogy „a munkahelyén, illetve a barátai körében mindenki alakítson MDF-sejteket ezeknek a belépési nyilatkozatoknak a segítségével”. Amikor visszajöttem Pestre, még szándékomban is állt az intézetben egy ilyen sejtet alapítani, de a fene tudja, miért, húztam-halogattam ennek a kitöltését. Aztán soha nem töltöttem ki a végén, úgyhogy végül is nem lettem sohasem MDF-tag.

Akkoriban szereztem tudomást a Szabad Kezdeményezések Hálózata létezéséről, kiderült, hogy a barátaim is inkább ott vannak. Aztán mégis az SZDSZ-be léptem be, a megalakulásakor. A Szabad Kezdeményezések Hálózata volt az előd. Ott voltam a Jurta Színházban 1988 novemberében, amikor kitaláltuk a párt nevét. Emlékszem, amikor a közönség megszavazta, hogy mi legyen a neve a leendő pártnak. Ez úgy zajlott, hogy Solt Ottilia kiment a pódiumra, és egy táblára krétával fölírt különböző variációkat. Három szóból kellett, hogy álljon a párt neve. A különböző variációkra egyenként szavazott a közönség, kézfeltartással. Megszámolták minden alkalommal, és így maradt a Szabad Demokraták Szövetsége név. Akkor be is léptem az SZDSZ-be, volt tagkönyvem, tagsági díjat is fizettem évekig a IX. kerületben. Az SZDSZ-nek valamilyen külügyi bizottmányában is benne voltam a kezdet kezdetén, mint nagy reményű külügyes.

– Jelentett-e a pályádon bármilyen változást a rendszerváltás?

– Csak arra tudok válaszolni, hogy a szakmai pályámban milyen változást jelentett – abszolút negatívat. Olyan értelemben, hogy írni addig is azt írtam, amit akartam, tehát ilyen téren nem volt semmiféle változás. És még a tekintetben se nagyon, hogy megnőtt volna a publikálási lehetőségem, mert végül is addig is publikáltam, azóta is publikálok. Mondjuk nehezebb volt azelőtt ideológiai okokból publikálnom, tehát voltak bizonyos zökkenők, mielőtt egy-egy könyvem megjelent – mondjuk négy évig fektették egy könyvem kéziratát a Szépirodalmi Kiadónál vagy kaptam öt év szilenciumot a magyar nyelvű írásaimra. Most már inkább az a nehézség, hogy hogy szerezzen az ember pénzt a könyve kiadására. A tekintetben van nagy változás, hogy ’89 után a béketábor szocialista egysége megszűnt a kultúrában is. A szocializmusnak megvolt az az előnye, hogy börtönben laktunk ugyan, de a cellatársak legalább ismerték egymást. A börtön leomlása után azonban mindenki hazament, és a maga külön celláját kezdte építgetni.

A visszaemlékezést szerkesztette: Topits Judit.

© All rights law is based on the project: Oral History Archive - Budapest.