The following text is not a historical study. It is a retelling of the witness’s life story based on the memories recorded in the interview. The story was processed by external collaborators of the Memory of Nations. In some cases, the short biography draws on documents made available by the Security Forces Archives, State District Archives, National Archives, or other institutions. These are used merely to complement the witness’s testimony. The referenced pages of such files are saved in the Documents section.

If you have objections or additions to the text, please contact the chief editor of the Memory of Nations. (michal.smid@ustrcr.cz)

Mária Baranyi (* 1974)

Tudom, hogy nem eshetek le Isten tenyeréről

  • 1974 megszületett Diósjenőn.

  • 1977–1993 Alsópetényben él édesanyjával és öccsével

  • 1988–1993 a váci egészségügyi szakközépiskolában tanul

  • 1993–1998 a budapesti Országos Kardiológiai Intézetben nővér

  • 1998 gyermek és ifjúságvédelmi ügyintéző tanfolyam

  • 1998–2008 az óbudai Családsegítő Szolgálat munkatársa

  • 2000–2005 Wesley János Lelkészképző Főiskolán tanul

  • 2004 Zsani c. film rendezője

  • 2005 szociális munkás diploma

  • 2009–2015 a Magyar Rádióban rádiós újságíró

  • 2010 Pogácsásjulcsi c. film rendezője

  • 2011 elnyeri a Szegénység Arcai Filmfesztivál rövidfilmes fődíját

  • 2016 kreatív írás és mediátori tanfolyam

  • 2016 USA nyelvtanulás

  • 2016 mediátor az óbudai Családsegítő Szolgálatnál

  • 2016– tanul a Centrál Médiacsoport Médiaakadémiáján

Interjú Baranyi Máriával

a Post Bellum és az 1956-os Intézet Alapítvány részére

Az interjúkészítés helye és ideje: Budapest, 2017. február 7.

Interjúkészítő: Kőrösi Zsuzsanna

Terjedelme: 1 óra, 44 perc, 34 oldal

K.: 2017. február 7-én beszélgetek Baranyi Máriával. Az első kérdésem, kérésem az lenne, hogy mesélj a családi gyökerekről! Hova születtél, milyen családba?

V.: Én ’74. május 12-én születtem egy Nógrád megyei kis falu családjába. A szüleim romungró romák mindketten. Zenész cigánycsaládból származom. Mindkét szülői ágról zenészek a felmenők, a nagyszülők, egészen visszamenőleg, nem is tudom, meddig. A kora gyerekkor – körülbelül hároméves korig – még az apámmal együtt telt. De sajnos az apám meg az anyám nem jöttek ki egymással. Én anyámmal éltem utána, a válás után, és így én csak az anyai oldal történetét ismertem. Felnőtt fejjel jöttem rá, hogy egy párkapcsolati zűrzavarhoz két ember kell. Igen. És én abban éltem nagyon sokáig, hogy az apám volt a hibás a válásukban. Hároméves korom körül költözött el anyám abból a kis faluból, ahol születtem.

K.: Mondjuk a nevét!

V.: Diósjenőről Alsópeténybe. Anyám különvált apámtól, vett egy kis parasztházat egyedül, és akkor az öcsém és én mentünk az anyámmal Alsópeténybe, ami szintén Nógrád megye volt. Ez az ő anyukájának a szülőfaluja. Tehát ott volt az anyai nagymama és a teljes anyai rokonság. Az apai rokonság apámmal együtt maradt Diósjenőn, és vele maradt a nagyobbik bátyám.

K.: Ti nem négyen voltatok?

V.: És akkor van még egy testvérem, aki viszont az anyám első házasságából származik. Fiútestvér. Őt az anyukám anyja nevelte. Tehát vele nem nevelkedtem együtt tulajdonképpen. Mi kezdetben hárman voltunk gyerekek, akiknek közös az apukájuk. És a válás után már csak ketten maradtunk az öcsémmel az anyuval. És ebben a kis faluban az anyám a falu kellős közepén vette meg ezt a parasztházat. Ez azért érdekes, mert ugye ugyanúgy volt cigánydomb a faluban, ő még ott nőtt fel. Az ő anyukája még ott maradt, meg nagyon sok rokonsága. A nagymama generációja még ott nőtt fel, vagy ott lakott még sok ideig, hosszú ideig. De az anyám generációja már igyekezett a faluban házakat venni. És ez is egy érdekes mobilitás!

K.: Ez tudatos volt.

V.: Én azt gondolom, hogy igen. Fontos szempont volt, hogy a sáros cigánytelepről az aszfaltozott faluba, lehetőleg minél inkább a központba költözzenek. Alsópetény mondjuk kis falu, tehát nem nehéz a központban lenni. Tulajdonképpen szinte egy utca van ott, egy fő utca. Ugye a cigánytelepen nagyon sokáig nem volt aszfaltozott út. Tehát ha valaki onnan lejött, róla tudni lehetett, hogy a cigánytelepről jött le, mert nagyon sáros volt a cipője. Nekem például a nagymamámnak az volt az egyik fóbiája, hogyha lemegyünk a faluba, akárhogy is, „a cipőket tökéletesre kell tisztítani!” Neki állandóan mindenféléi cipőtisztító kellékei voltak. „Mert akkor nem tudják meg, hogy a cigánytelepről jöttél, akkor ugyanolyan vagy, mint bárki más a faluból!” És ez a fóbia a mai napig megmaradt az én életemben is! Én a mai napig cipőtisztító mindenfélével járok! A munkahelyemen mindig van egy gyors cipőtisztító krém. Otthon kettő-három! Ha jönnél hozzánk, az előszobában ott látod szépen sorban a cipőket. Tehát nekem ezek tök fontosak maradtak például! De persze egészséges mértékben. Ez megmaradt, és mindig az öreganyámra gondolok! Ez így tök jó!

Ugye amikor az anyu elköltözött az apámtól, neki mindent elölről és újra kellett kezdeni. Ez azt jelentette, hogy nagyon szegények voltunk. Plusz az anyámnak volt egy gyerekkorától hordozott, és felnőttkorára nagyon-nagyon őt eluraló szívbetegsége. Egy kezeletlen szívizomgyulladása volt gyerekkorában, nem kezelték ki, és ez odáig vezetett, hogy lett egy szívműtéte, aztán lett az agyi embólia – de ez majd később jön. Tehát a mi kisgyerekkorunk arról szólt, hogy anyám folyamatosan rosszul volt, beteg volt. Jött a mentő! Tehát sokszor arra jöttünk haza a suliból, hogy ott áll a házunk előtt a mentő, és éppen viszik anyámat a kórházba! Tehát mi folyamatosan rettegtünk emiatt a tesómmal! És folyamatosan ott lebegett a fejünk felett a gyámhatóság réme, hogy esetleg mi intézetbe is kerülhetünk! Mert volt egy olyan időszak, amikor egy évig szinte folyamatosan kórházban volt anyu. És akkor a nagynéném, anyu húga vállalt el minket, vett magukhoz, és akkor ő nevelt. Vagy éppen a nagymamám. De olyan hosszú ideig senkinél sem tudtunk maradni, tehát így itt-ott voltunk, váltakozva, attól függően, hogy anyu mikor volt kórházban. És szerintem ez az élmény is befolyásolt, hogy később a szociális munka és a gyermekvédelem felé fordultam. De ez is majd később jön.

Gyerekkoromban ugye három fiútesó volt körülöttem, és azoknak a barátai. Tehát nekem csupa fiúbarátaim voltak ebből következően. Azért persze voltak barátnőim is. De nekem át kellett ütnöm az ingerküszöböt, hogyha a tesóim mennek valahova nyáron, akkor én mehessek velük, meg az ő baráti körével. De valahogy úgy elértem. 

K.: Bocs, arra utaltál, hogy az anyukádnál kellett ezt elérned? Vagy a fiúknál?

V.: Nem. Amikor például anyu nem volt otthon, mert kórházban volt, és a fiúk mentek valahova, akkor hogy ne legyek egyedül otthon, hanem hogy mehessek az ő haveri körükkel, a tesómékkal. De elértem a fiútestvéreimnél, és az ő baráti körénél, hogy magukkal vigyenek. Például beálltam közéjük focizni. A napközibe együtt jártunk, és megcsináltam a leckéjüket, amiért ugye fizettek is nekem. Mert hamar rájöttem, hogy azért a lecke megírása érték!

K.: Ez egy nagyon szép történet! Ezt elmondanád?

V.: Elmondom, igen. Üzleti vállalkozást indítottam a szorgalmamból. A három fiú tesóm összes haverjának – akik a napközibe jártak velünk – eleinte ingyen, aztán már pénzért csináltam meg a leckéjét. Minden házi feladatnak ára volt, egy húszast kértem érte. Bevettek a focicsapatba is, kapus lehettem, ami akkor nagyon menőnek számított lány létemre.

K.: Kérlek, mondd el, hogy a szüleidnek milyen végzettsége volt? És mit csináltak?

V.: Az anyukámnak nyolcosztályos végzettsége volt, az apámnak is. Az anyu nagyon szeretett volna továbbtanulni, de nem engedték a szülei. Anyu születetten nagy zenei tehetség volt. Ő hegedülni szeretett volna, tangóharmonikázni szeretett volna – csupa olyan hangszerek, amiket az ő fiú rokonai, felmenői használtak. De lány senki nem zenélt, és nem is zenélhetett a családban! Azt mondták, hogy az nem nőies dolog, az csak fiúknak való. Tehát anyu nem zenélhetett. De ennek ellenére az iskolai Ki Mit Tud-okon sorra fellépett, és sorra aratta a sikereket! Meg kísérte a fellépőket különböző ünnepségeken. Tehát nagyon népszerű volt. És ő nagyon jól is tanult! Meg gyönyörű, legendásan gyönyörű szép írása volt! Emlékszem, amikor meghalt, az ő kortársai, sorra, mindenki jött, és mesélt az anyuról! Hogy milyen gyönyörűen írt! És hogy milyen okos volt! És mennyire kár, hogy elkallódott! Tehát az volt a lényeg, hogy az anyut nem engedték továbbtanulni. Viszont a halála után emlékeztek rá, hogy ő milyen ügyes volt meg értelmes stb.

Ugye ott a faluban a rendőrnek, falurendőrnek a nyolcvanas években nagyon nagy hatalma volt. Az anyám elmesélése alapján egy falunkbéli pozícióban lévő rendőr ajánlotta be anyut a volánhoz kalauznak. Nagy dolognak számított ez akkoriban, mert romák nem igazán dolgoztak ilyen munkakörben! Elvégzett egy belső tanfolyamot. Nem tudom, hogy emlékszel-e arra, hogy abban az időben a buszokon is voltak kalauzok? És az anyu nagyon népszerű volt! Tökre szerették! És ebből fakadóan neki rengeteg barátja volt! Meg ő egy nagyon népszerű ember volt! Egy nagyon dekoratív! Fodrászhoz járt, kosztümökben járt, tehát nagyon-nagyon adott magára!

És aztán következett az az időszak, amikor a betegsége eluralkodott rajta, nem tudott közlekedni, de még nem bénult le, és valahogy, nem tudom, hogyan, de talált magának egy új lehetőséget. Ugye a falvakban a mai napig gyűjtik a gyógynövényeket, meg a csigákat, és anyu felvásárló lett. Tehát ő volt egy alvállalkozó tulajdonképpen, akit a vállalkozó felkért a közvetítésre, és így mindenki – romák, nem romák egyaránt – hozzá hozta a faluból a mindenféle gyógynövényeket, csigákat. Anyu átvette, és utána jött ez a vállalkozó, átvette tőlünk. Tehát ő ebből is csinált egy kis bevételt, pluszt, nagyon ügyesen!

Tehát én anyunál mindig ezt láttam, hogy valahogy a semmiből csinált valamit! De már az is nagy dolog volt, hogy ő volt az egyedüli a családban, aki abban az időben el mert válni hivatalosan is! Mert ugye a romáknál ez nem volt megengedett. És főleg nem akkoriban! Még most sem nagyon divat, de most azért már sokan megteszik. De akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy ő beadja a válókeresetet, és elválik! Ő ezt megtette, tehát ebben is élharcos meg úttörő volt! Tehát ilyenek miatt én nagyon felnéztem rá! Ezek a dolgok nagyon tetszettek nekem! Csak ami miatt én nagyon sokáig haragudtam rá, hogy miért nem vált el időben! Mert az apu bántalmazta is. És mi ezt láttuk is sokszor! Tehát én azt nem értettem, hogy miért kell tűrni? Én nem tűrtem volna!

K.: És te ezekre emlékszel? Nagyon pici voltál.

V.: Igen, a verésre is emlékszem! Emlékszem, hogy a tesómmal mentünk egyszer haza, és nagy sár volt. Ez tökre megmaradt bennem, hogy az anyámat így… Tehát apám levette a farmerövét, és a hajánál fogva bevitte anyámat, és úgy bezárta az ajtót, és senki nem mehetett be! Csak hallottuk az ütlegelést! És akkor jött a nagynéném a falu másik végéből, és nagy nehezen kiszabadította őt a rendőrség, aztán jött a mentő! Tehát voltak ilyen nagy családi krízisek! Azok nem voltak jók!

De most már felnőtt fejjel nemcsak egy embert hibáztatok ebben a történetben. Tehát rá kellett jönnöm, hogy ketten kellenek egy párkapcsolati krízishez. De erre felnőtt fejjel jöttem csak rá. Hol tartottam?

K.: Tehát arról meséltél, hogy anyukád mennyire ügyesen megtalálta a lehetőségeket. Miközben az édesapáddal mi történt? Azért mondjál őróla is pár mondatot!

V.: Igen. Az apukám pedig a Romhányi Csempegyárban dolgozott. Neki is nyolcosztályos végzettsége volt, de ő is tudott zenélni. Tehát ő is hegedült egészen kamaszkoráig, vagy fiatalember koráig. A nagyapjával járt zenélni falusi lagzikba. Az ő apukája is zenész volt, de ő nem vitte ezt tovább. Nem látott ebben fantáziát, ő elment egy gyárba. Akkoriban a gyárban nyugdíjas koráig dolgozhatott az ember, és tök jól meg lehetett élni. Jól is keresett! Nagyon megbízható volt! Nagyon-nagyon szerették! És a gyár megszűnéséig ő ott dolgozott. Tehát az így jó volt. Tehát őróla ezt kell tudni. És ő nevelte a bátyámat.

K.: Aha! És neked a kapcsolatod apáddal megmaradt?

V.: Időnként voltak ilyen gyereklátogatásai, lejött hozzánk. Amikor már így nagyobb voltam, akkor próbáltam jó fej lenni, de így nem lett jó! Nem ismertem őt. És középiskolás másodikos koromban sajnos öngyilkos is lett. Tehát már nem is volt alkalmam megismerni. És akkor a testvéreitől próbáltam kérni infókat róla. Ők jókat meséltek róla. Így árnyalódott nekem a kép, hogy azért nem volt olyan szörnyű!

K.: Nem is volt olyan gonosz ember, hogy…

V.: Igen.

K.: Igen. Értem. Akkor mesélj a gyerekkorodról, iskolákról!

V.: Az iskolák.

K.: Tudom, hogy nagyon jól tanultál, és az ambíciót örökölted gondolom, a mamádtól!

V.: Igen. Úgy volt, hogy ugye nálunk, Alsópetényben egytől négyig volt. És utána öttől nyolcig Nézsára kellett járni, az a szomszéd falu. Nekem egész kora óvodáskoromtól az az emlékem, hogy mindig szerettem járni intézménybe! Az óvodába már csak azért is, mert ugye otthon nem volt mesekönyvünk, nem volt játék, nem voltak ilyen dolgaink. Az óvodában meg minden volt! Tehát engem ez nagyon motivált! A suliban meg jöttek a sikerélmények! Ugye mi azt éltük meg, amikor anyu kórházban volt, hogy oké, nagyon szeretett minket a nagynéném meg mindenki, de valahogy mindig másodikok voltunk a sajátjához képest. Viszont a suliban meg ezt át lehetett írni azáltal, hogy én szorgalmas voltam. Tehát én ott a figyelem középpontjába tudtam kerülni, és nem számított az, hogy most én nem vagyok a saját gyerek. Tehát hogy nem tudtam megszerezni ezt a figyelmet a saját családomban, viszont a suliban a szorgalommal simán meg tudtam kapni a figyelmet. Már csak utólag, felnőtt fejjel tudom beazonosítani a mozaikokat, hogy mi miért lehetett. Tehát a suliban rájöttem arra, hogy semmi mást nem kell csinálni ehhez, csak meg kell csinálni a leckét, föl kell készülni másnapra, és én simán tudom hozni ugyanazt, mint bárki más. És ott nem számít, hogy nincs otthon mesekönyvem, vagy nincs olyan szép ruhám, vagy nincs olyan szuper becsomagolt reggelim! Tehát ezek nem számítottak! Ott csak az számít, hogy milyen a teljesítményem. Tehát a suliban jó volt megélni ezt. Számomra ez esélykiegyenlítőnek hatott! Mai fejemmel ezt a fogalmat használom.

K.: Hát igen, ezt a mai fejeddel…

V.: Igen.

K.: És akkor te nem éreztél semmiféle diszkriminációt?

V.: Hát lehet hogy lett volna, csak én ezeket nem veszem észre. A mai napig sincs erre szemem. Tehát lehet, hogy ilyen téren vak vagyok. Lehet, hogy valakinek baja van velem azért, mert roma vagyok, de énnekem nem tűnik fel! És azért nem tűnik fel – most már ezt is tudom –, mert volt a mi falunkban egy Lajos atya (Jávorka Lajos) nevű nagyon modern, fiatalos pap. Farmerben járt, Trabanttal járt, és bepakolta a hátsó csomagtartóba a mindenféle gyerekeket, romákat, nem romákat egyaránt! És én annyira elhittem neki, amit mondott, hogy Isten előtt mindenki egyforma! És csak a szíved számít meg az hogy mit csinálsz. És Istennek nem számít, hogy ki milyen, beteg, nem beteg, cigány, nem cigány! Tehát én ezt szó szerint elhittem, annyira, hogy ez a mai napig kihat az életemre! Nekem evidens, hogy én nem vagyok se több, se kevesebb, mint bárki más! És így éltem az életem. Tehát így nem volt arra szemüvegem, hogy bárki negatív velem. Plusz intézményesen mi együtt jártunk, cigányok, nem cigányok. Együtt ültünk a padban. Ott nem volt ez kérdés. Tehát ez nem volt kihangsúlyozva, hogy „ti cigányok vagytok, akkor – mit tudom én –, hátra üljetek!” A rossztanulók ültek hátra. Én nem akartam hátra ülni, tehát ezért jól tanultam, mindig elöl ültem. Elöl ülhettem! És elsőként olvasták fel a nevemet, amikor ötösöket, négyeseket, vagy a jó jegyeket olvasták fel, vagy a dicséreteket! Tehát a származásomból nem volt gondom. Tehát így nem éltem meg diszkriminációt.

K.: Igen, hiszen te a nyolcvanas években jártál iskolába, akkor ez nem is volt a közbeszéd része.

V.: Nem!

K.: Csak gondoltam, hogy a személyes élmények szintjén van valami… De nem akarom beléd beszélni!

V.: Egyetlenegy dolog volt a faluban. A beköltözők és a törzslakosok közötti megkülönböztetés. Ez egy nagyon érdekes törésvonal általában a falvakban a diszkrimináció miatt. Ugye az őslakosokkal nincs gond. Egy-két beköltöző család nem veszi fel ugyanazokat a szokásokat, erkölcsi normákat, ott lehet gond. Nálunk is volt egy ilyen probléma. Valaki odanősült, tehát ő nem volt falubéli, és vele voltak gondok – arra emlékszem –, és emiatt vetült ránk is esetlegesen rossz fény. Erre én már így emlékszem. De akik ott laktak a faluban, tehát azok annyira szerves részei voltak a falunak, az életük mindennapjai voltak. Mert ugye a lagzijaikban zenéltek, a keresztelőiken. Mondjuk a temetésen nem nagyon, mert ők nem zenélnek…

K.: Igen.

V.: Igen. De egyébként igen. Lánykéréseken. Szóval a roma meg a nem roma együttélés nagyon része volt a falunak. És ezzel így nem volt gond.

És még egy esetet tudok elmondani, amikor én ráeszméltem, hogy ez esetleg romaügy. Amikor mondjuk a Kék fényben este ment valami, és ott kimondták, hogy ezek romák voltak, mutogatták a barna bőrű cigányembereket (és zömmel csak olyanokat mutogattak). És akkor másnap mentem a boltba – ugye egy bolt van a faluban, mindenki odajárt –, és amikor odaértem a pénztárhoz, akkor hirtelen elhallgattak az emberek! Mert éppen az az eset volt kitárgyalva. Tehát akkor ott éreztem, hogy valami van a levegőben!

Ott én is szégyelltem magam az előző esti riport miatt. Úgy éreztem, hogy ami elhangzott a tévében, annak az árnyéka azokra a cigányokra vetül, akik semmit nem csináltak, tök ártatlanok! De ugye arról beszéltek másnap a boltban, a postán, az utcán, és elhalkultak egy picit, amikor a közelükbe értem. Valahogy az volt bennük, hogy hát én is cigány vagyok, és ezt nem akarják előttem mondani. Akkor éreztem egy picit. Ugye az nagyon rossz volt, hogy premier plánban mutogatták a cigányokat! És nemcsak monogrammal, hanem ki volt írva a teljes nevük! Tehát tökre be lehetett azonosítani őket! És ezek az esetek számomra is kellemetlenek voltak! Úgyhogy ezekre emlékszem. Más ilyen atrocitásos ügyre nem.

K.: Az érdekelne még a gyerekkorodból, hogy volt-e neked roma identitásod? A családban erről volt-e szó? Vagy ugyanúgy nem volt téma, mint társadalmi szinten?

V.: Annyi volt, hogy anyám olyan útravalóval ellátott mindannyiunkat, hogy „ti cigányok vagytok! Akármi lesz, a c betű ott lesz a homlokodon, bárhova mész! Háromszor annyit kell teljesíteni, amíg ugyanúgy elfogadnak, mint bárki mást!” Tehát én ezt tudtam az agyamban. De felülírta valami…, talán ősi önbizalmam. Valahogy így. Tehát ezzel én nem foglalkoztam túlzottan, de tisztában voltam ezzel a dologgal.

K.: Értem. És kulturális értékek?

V.: Abszolút! A zene! Ugye ami nagyon meghatározó volt nekem gyerekkoromban is, és tökre hallom még a mai napig is, amikor a temetéseken elkezdődött a cigánymuzsika! És azok a sírások! Tehát ahogy ott tudták a halottakat elsiratni! És emlékszem arra, hogy még szokás volt otthon kiravatalozni az elhunytat. Most már egyáltalán nem szokás. Például emlékszem, a nagymamám testvérének a feleségét is így láttam otthon. És a halált úgy hozták közel, hogy elfogadták, tehát az élet része lett! Tehát nem volt annyira ijesztő. Csak azok a sírások voltak ijesztők, mert akkor gyerekként nem tudtam hova rakni. De közben most már tudom, mikor tanultam a gyászfolyamatról, a gyászmunkáról, hogy az mennyire terápiás volt! Tehát utólag most már tudom, hogy annak milyen funkciója volt. És most már a mostani romatemetéseken azt látom, hogy nem mernek sírni úgy, mint ahogy régen. Tehát én látom ezt az ívet, ezt a változást. És ugyanúgy sok minden másban is. A sírásnak volt funkciója. Ugye a temetéseken éreztem azt, hogy nagyon jó, hogy roma vagyok. Tök más a roma temetés, mint a nem roma temetés. Én mentem minden nem roma temetésre is, ami volt a faluban, mert mindenkivel jó kapcsolatot ápoltunk.

A lagzik, az esküvők! Ugye ez a zenélésből ered értelemszerűen. Ott éreztem. Aztán hogyha valaki beteg a családban, akkor a köré rendeződés, a gondoskodás, a kórházba menetel hozzá.

K.: Ez más?

V.: Nagyon intenzív! Tehát viszünk mindenfélét neki, gyümölcsöket, üdítőt. Tehát el van látva duplán, triplán, kvadruplán! Tehát hogyha mondjuk szegény a család, akkor is a látogatók annyi mindent hoznak, hogy nem érzi meg az illető. Meg kell ennie mondjuk vitaminból nem tudom, mennyit, biztos meg fogja tudni enni, akkor is, ha ő nem tudná megvenni, mert a rokonság visz! És érzi a támogató jelenlétet!

K.: A tág rokonságra kell gondolni?

V.: A szűkebb tágabbra.

K.: És a nyelv?

V.: Nálunk… Ugye az oláh cigányok beszélik a nyelvet otthon is. Mi nem. De mégis van valami nyelv, amit beszéltek a nagymamámék, anyámék is még egy picit, mi már egyáltalán nem, de szavakat megértünk.

K.: De ez milyen nyelv?

V.: Ez a kárpáti cigány nyelv. A romungró cigányok a kárpáti cigányt beszélik. Ezt is felnőttfejjel tudtam meg persze. Egyébként mi nem beszélünk cigányul. Tehát a nyelv nem egy összetartó elem nálunk. Nem úgy van, mint az oláh cigányoknál vagy a beásoknál. Szerintem nyelvi téren mi, romungrók szegényebbek vagyunk. Ha lehet ilyen összehasonlítást tenni. Én mondjuk ezért sajnálom, hogy nem vagyok mondjuk lovári vagy oláh cigány, mert akkor tudnám a nyelvet készségszinten. Ezt sajnálom. Ha lehetne választani.

K.: Igen. Azt tudom, hogy te nagyon jól tanultál, és tovább is tanultál! Ez is egy érdekes történet! Elmondanád?

V.: Igen. Ugye nyolcadik után mindig van a kérdés, hogy ki hová megy, meg mit szeretne. És én szívem szerint a postaforgalmi szakközépbe mentem volna, mert engem mindig vonzott az irodai légkör. A pecsélgetés, a tollakkal írogatás! Nagyon szerettem a suliból ezeket a dolgokat! És hogy hol lehet továbbvinni? Hát azt gondoltam, hogy ilyen irodai feelingben, ott lehet ezt továbbvinni.

K.: Te találtad ki?

V.: Igen. Meg nagyon szerettem írogatni is! Sokat! Rengeteget! Elvonultam magamnak, és azt képzeltem, hogy nekem van egy irodám. Persze nem volt Csak a padlásra felhordott kis dolgaim, a rajzaim, az írogatásaim. És akkor én azt gondoltam, hogy ezt tök jól lehetne átvinni egy ilyen irodai feelingbe is, és ez a postaforgalmi szakközépben testesült volna meg nálam. De mivel az anyukám nagyon beteges volt, így mindenki azt gondolta, hogy nekem nővérkének kell lenni. De legfőképpen az anyunak volt ez az álma, hogy ott legyek nővérke, ahol őt operálták, itt Budapesten, az Országos Kardiológiai Intézetben. Úgyhogy nem volt más választás, eldöntötték helyettem. Osztályfőnök meg az anyám, meg ugye az igazgatónő. És akkor anyámnak még az is fontos szempont volt, hogy semmiképpen nem szakmunkás, hanem szakközép. Szakmával és érettségivel távozzak majd én is a középiskolából! Ez is egy fontos szempont volt.

K.: Te hogy fogadtad ezt a döntést?

V.: Hát elfogadtam. Hogy mondjam… Az anyu iránti szeretet meg tisztelet miatt nekem is egyértelmű volt, hogy odamegyek. És majd alakul ez.

K.: Ilyen bölcs voltál már tizennégy évesen?

V.: Azt persze nem tudtam, hogy majd lesznek további nagy álmaim meg terveim, meg csinálok magamnak lehetőséget. Persze, tizennégy évesen hol tudnám? De hogy, nem! Csak azt tudtam, hogy mit szeretnék, és hogy mi a valóság. És akkor így legyen az, hogy persze, ott fogom majd ápolni az anyut! Meg hát mit tudok csinálni? Meg ugye jött a családi nyomás is. Tehát az alól azért nagyon nehéz kijönni.

K.: Nehéz kivonnia magát egy kislánynak.

V.: Igen. Szóval ahhoz tizenkilenc évesnek kellett lennem, hogy ezt meg tudjam tenni. Meg Budapestre eljönni meg stb.

K.: Tehát akkor elkezdted az egészségügyi…

V.: Egészségügyi szakközépiskolát Vácon. Gyönyörű szép város! Imádtam! Ott is sok barátom lett. De ott már egyedül voltam cigány, ott már nem volt senkim.

K.: És bejáró voltál?

V.: Bejárós voltam, mindennap. Mindennap buszoztam. És én úgy vagyok, hogyha bárhová kerülök, próbálok abból valami jót kihozni, meglátni benne valami pozitívat. Főleg, hogyha nincs más lehetőségem, akkor meg úgy vagyok vele, hogy most ez van, akkor nézzem meg, hogy ebben mi a jó! Én például abban a mindennapi ingázásban azt találtam jónak, hogy kinéztem az ablakon, és állandóan a felhőket bámultam! És olyan gyönyörű kollekciókat láttam én a felhőkben! Már nem is tudom, miket képzeltem bele! És ezt a bejárást felfogtam egy élményutazásnak. És én nap mint nap azt gondoltam, hogy nekem egy ilyen csodálatos élmény adatik meg. Holott hulla fáradt voltam már. Meg kedvem sem volt már semmihez, de így dobtam fel magam. Nekem nagyon fontos az örömelvűség. És ez így megmaradt, hogy mindig ahová kerülök, oda valami örömet csempésszek bele. Még ha nincs is, ha radiátort kéne szerelnem, abba is belecsempésznék valami örömet. Így voltam ezzel a napi ingázással is négy éven, sőt öt éven keresztül. Mert ott maradtam ötödévben.

És a középiskolában még fontosabb lett, hogy jól tanuljak. Meg ott már ugye az volt, hogy egy osztályba kerültünk ketten a faluból: a falu leggazdagabb lánya, és a falu legszegényebb lánya, én, egy osztályba. És emlékszem, a nagynéném mindig jött mondani, hogy a faluban ő dicsekszik a Mariska néninek, vagy nem tudom, kiknek, hogy „hát a Marika is odajár!”. És senki nem akarta elhinni, hogy én azzal a lánnyal járok egy osztályba. „Á! Éva biztos rosszul tudod. Nem odajár a Marika. Nem. Nem. Biztos nem.” Tehát ezek is olyan érdekesek voltak. De én ezekkel nem foglalkoztam. És az Éva – ő a nagynéném –, mindig mondta, hogy „igenis, odajár a Marika. És be fogja bizonyítani, hogy ő is megcsinálja! Le fog érettségizni!” És tök jó érzés volt, hogy így kiállt értem, hogy így harcolt értem, tehát a nénikkel a faluban.

K.: Te akkor is hallottad, és azt mondod, hogy ez inspirált arra, hogy…

V.: Hát ez is úgy bennem volt, hogy nehogy már… már.

K.: Szégyent valljon. Aha.

V.: Nem.Hát miért ne tudnám megcsinálni? Ami eddig ment, ezután is menni fog. És nincs titok. Tehát nem kell ahhoz nekem otthonról vinnem magammal napi nem tudom, mennyi zsebpénzt, vagy valamit, csak a szorgalom kell. És nekem is megvan a könyvem, tehát meg lesz ez csinálva. Tehát így volt…

Igen, és az osztályfőnök… Nekem két év kellett ahhoz, hogy igazán megbízzak benne, hozzá tudjak fordulni. De tündéri, édes, aranyos volt. Neki nagyon-nagyon hálás vagyok. Tehát amikor én el mertem neki őszintén mondani, hogy milyen hátterem van, anyám miért nem jár a szülői értekezletekre, nem azért, mert link, hanem mert nem tud. És akkor megkérdeztem, hogy járhat-e a nagynéném? Mondta, hogy persze. És aztán elmondtam neki, hogy milyen körülményeim vannak otthon. Onnantól kezdve az osztályfőnök olyan jó fej volt, hogy például nekem külön feladatokat adott. Hogy mit tudom én, készüljek fel abból, hogy mi a giccs. És ki kellett állnom az osztály elé. Utólag rájöttem, hogy ez egy óriási dolog volt. Egyrészt a saját árnyékomat átugrani, másrészt olyan fogalmakkal ismertetett meg, amiket nem hoztam otthonról, mert soha nem mentünk el egy kiállításra, egy színházba, tehát ez hiányzott. És úgy pótoltatott be velem dolgokat, hogy észre se vettem. Plusz népszerűvé tett az osztály előtt! Mert tudta, hogy fel fogok készülni, és nem fogok beégni. Tehát hihetetlen pedagógiai érzéke volt. Nagyon-nagyon szerettem. Magyartanár volt, meg latint tanított nekünk, és a mai napig nagy hálával gondolok rá, és nagyon szeretem őt, és tisztelem, a mai napig.

A középiskolában is sok barátom volt. Népszerű voltam. Emlékszem, hogy ott is voltak szótlanabbak meg olyanok, akik kevésbé tudták az értékeiket érvényesíteni. Én mindig magam köré gyűjtöttem őket. Akit meg kellett védeni, megvédtem. De nem tudom, honnan volt ilyen bátorságom. De nem fizikailag, hanem akár így szóval.

K.: Szavakkal.

V.: Igen. Kiálltam értük, hogy „ez nem korrekt.” És ezekből lettek életre szóló barátságok is.

Emlékszem, hogy a középiskolában mindenki mondogatta: „Neked biztos, hogy valami három-négy gyereked lesz.” És én akkor se gondoltam abba bele, hogy ezt miért mondják. Ugye ezek a sztereotípiák, hogy a romáknak van három-négy, öt gyerekük gyorsan egymás után. Ezt mondogatták. Amikor arról beszélgettünk, hogy kivel mi lesz, akkor nekem egyből ezt jósolták, hogy nekem biztos, hogy minimum három-négy gyerekem lesz. És akkor én azt mondtam, hogy „majd meglátjuk. Nem tudom.”

Érdekes, hogy például a középiskolából nagyon kevés embernek lett diplomája. És sokan megmaradtak az ápolónői létben. Amit én tisztelek. De most így belegondolva, én nem tudnám csinálni ugyanazt mit tudom én, húsz évig, vagy nem tudom, meddig. Szerintem ez iszonyú lehet egyrészt, másrészt meg csodálatos. Tehát így egyszerre a kettő.

K.: És le a kalappal előttük. Ez nyilvánvaló.

V.: Imádtam a gyakorlatokat. Nagyon-nagyon szerettem. Ugye a nővérsuliban mentünk gyakorlatra. Ott tök fontos volt, hogy akinél látták, hogy beül egy sarokba egy könyvvel, azzal úgy is foglalkoztak, tehát sehogy. Nekem meg tök fontos volt, hogy mindig mentem utána: „Mutasd! Mit kell? Hogy kell?” És ott se féltem kérdezni. Bátor voltam, mentem például ágy mellé. A betegekkel rengeteget beszélgettem. Tehát imádtam már a tanulói éveket is.

K.: És a szakma?

V.: A szakmát is megszerettem. Amikor hazamentem, anyámnak mindig, mindent elmeséltem, azt, amit éppen tanultunk. Neki az volt a világ, amit én vittem haza. Ő akkor már le volt bénulva, beteg volt. És akkor én rengeteget meséltem neki otthon. Folyton beszéltem hozzá. Ő mindig arra várt, hogy miket fogok mesélni, mikről számolok be. Tehát így jó volt ez az egész. Aztán érettségi után indult az ötödév, és az felnőtt szakápolói volt.

K.: Felnőtt szakápolói?

V.: Igen. Oda szűk létszám mehetett, és akkor engem oda beválogattak, és az tök jó volt. Én akkor nem tudtam volna még elképzelni, hogy vége a középsulinak. Tehát annyira intézményfüggő lettem. Úristen, most mit csináljak? Kikerülök? Nem! Örültem, hogy beválogattak az ötödévbe. Nagyon szívesen ott maradtam. Én akkor én még nem tudtam, hogy ez egy főnyeremény lesz, amikor majd megyek állást keresni. Mert ezt úgy keresték, mint a cukrot. Az gyakorlatilag egy valuta volt.

K.: Bocsánat. A felnőtt szakápoló más, mint az ápolónő?

V.: Általános ápoló és asszisztens – érettségi után ezt kapod. Az érettségivel együtt kapod az általános ápolói és asszisztensi papírt. És a felnőtt szakápolói már egy plusz szakképesítés. Vagy csecsemőápolói szak, vagy a szülésznő. Tehát erre vannak szakosodások az érettségire alapozóan.

K.: Igen. És ezt a szakot te választottad, vagy…?

V.: Ez indult akkor a suliban. Az is egy adottság volt. A sors dobta ezt is. És az anyunak tök fontos volt, hogy én ugyanúgy kerüljek ki a középiskolából, mint bárki más. Ez azt jelentette, hogy nekem is kell, hogy legyen jogosítványom. Összespórolta a kis nyugdíjából. Nem tudom, mennyi kellett akkor, harmincezer forint volt a jogosítvány, vagy harmincöt ezer.

K.: Hogy tudta ezt az összeget összespórolni?

V.: Nem tudom. Mindenesetre beiratkoztam én is Vácon az autósiskolába, és az érettségivel együtt a jogosítványom is meglett nekem is. Tehát én is így távoztam a középiskolából. Iszonyú jó érzés volt. Mai napig a hasznát veszem. Például a Rádióban is szolgálati autót vezethettem, vidéki riportokra kellett menni, iszonyú jó volt, hogy van jogsim.

És ami még nagyon meghatározó volt a gyerekkoromban, három nagy dolog, amit szintén az anyutól örököltem, anyu örökségének fogom fel: a Kossuth Rádió, egyfolytában azt hallgattuk. Ugye nem is volt más. Ott hallgattam egyfolytában a Cigány félórát, a hírműsorokat, a Magyarországról jövök-et. Imádtam. A másik a Nők Lapja. Anyám mindig megvettem a Nők Lapját, én meg kitéptem az összes mesemellékletet. Azokból voltak az én mesekönyveim, amiket elképzeltem és fantáziálgattam.

Plusz anyám könyvtárból hozatott könyvet, és egyfolytában olvasott. És nagyon fontos volt neki, hogy a zsidóságról egy csomó mindent olvasott. Többek között a holokausztról is. És én is elolvastam ezeket a könyveket. És annyira átéltem, amikről olvastam! Kilenc-tízéves lehettem, és egyszer emlékszem, hogy mentem a faluba a Magda nénihez tojásért, és ott volt egy nagy vizesárok, és én azt megnéztem, és elképzeltem, hogy tök jó lenne búvóhelynek, hogyha jönne a bombázás most. Én annyira átéltem, amiket olvastam a könyvben, hogy már én is kerestem búvóhelyeket. Meg ugye az volt, hogy elárulták az embereket, feladták őket, és összegyűjtötték az adott településen, hogy kik a zsidók. És én úgy szelektáltam a barátaimat, hogy feltettem nekik a kérdést: „Ha most lenne egy ilyen üldözés, te kiállnál-e mellettem?” És akkor eszerint válogattam a barátaimat. És aki megállta a próbát, az a barátom lehetett. Ez is az anyámnak az egyik öröksége. És ezt a mai napig tart. Nekem is tök fontosak lett, hogy legyenek zsidó barátaim. És a párjaim is zsidók lettek például. Nekem ez nagyon fontos lett. A vallás miatt is, mert úgy éreztem, hogy a legnagyobb zsidó ugye Jézus, hiszen ez náluk anyai ágon öröklődik. Én ugye katolikus vagyok. És a katolikusoknál az Ószövetség nem olyan hangsúlyos. De így a zsidó vallás által megkapom az Ószövetség részét is a dolognak. És így kerekké válik a világ.

K.: Ha jól értem, akkor azt mondod, hogy a férjed zsidó.

V.: A párom zsidó. Igen, igen. És az előző is az volt.

K.: Igen. És mondod ezt a vallási dolgot. De hát ez sokaknál konfliktusos.

V.: És nem értem, hogy miért. Ezt sem értem, hogy miért.

K.: Hát Jézus miatt. Nem?

V.: De hogy Jézus volt a legnagyobb zsidó. Neki az anyukája is zsidó, és anyai ágon öröklődik a zsidóság. És hogyha azt mondjuk, hogy eleve van az isteni elrendelés, akkor az isteni elrendelésnek nem mehetek ellene, hogyha az Isten tervében benne volt, hogy Jézus meg kell, hogy váltson minket az eredendő bűntől a kereszthalál által. Tehát Jézus nem mondhatott mást. Végül is Isten tervének része volt. Hogyha én azt mondom, hogy az Isten eleve bölcs, és mindent tud és átlát – ez is benne volt. Tehát az emberiség nem tudott volna másfelé menni. Én ezt így fogom fel. Ha így hiszek az Isten mindenhatóságában, akkor ez is része a dolognak.

K.: Mondtad, hogy nagyon nagy hatással volt rád a helyi pap.

V.: Igen. A Lajos atya. Én ugye első áldoztam, meg a testvéreim is. Bérmálkozni –ugye akkor már az ember nagyobb –, azt már eldöntheti ő.

K.: Tehát ott te döntesz már.

V.: Igen. Ott a szülői nyomás már nem tud működni. De nekem ott is az volt fontos, hogy azt csináljam, amit a többiek, tehát hogy ne maradjak le, úgymond.

K.: Most a többiek, azok a…

V.: A nem romákra gondolok. És én nyolcadikos koromban értem meg arra, vagy hetedik-nyolcadik környékén, hogy fontos lenne, hogy bérmálkozzak. És akkor én magamtól beiratkoztam erre a dologra, erre a tanfolyamra. Ugye ennek is előkészítője van.

K.: Igen.

V.: És ott is annyira komolyan vettem, amik ott szó szerint le voltak írva. Tehát én meg voltam arról győződve, hogy mivel ezek Isten szavai meg dolgai, azt tisztelettel és komolyan kell venni. Tehát nem is kételkedtem benne. Tehát mai napig a fejemben mennek ilyen monológok, amiket ott betanultunk a bérmatételekből. Például hogy „a templom Isten háza, ide vár minket Jézus, itt találkozunk, gyermekeim.”

Nekem ez tök fontos. És amikor például Washingtonban voltam, ott kinyitották a Saint Matthew katedrálist, és ott lefekhetett, aki fáradt volt, és azt láttam, hogy jön valami templomszolga, és visz egy takarót, és betakargatja. Ez annyira szívmelengető volt, hogy ez a tétel ott nekem így szó szerint beugrott. Hogy a templomnak így kellene működnie. És az is tök jó érzés volt, hogy Washingtonban, jó pár év múlva, felnőttként így beugrik ez a tétel. Hogy tényleg ez a templom Isten háza.

Szóval visszatérve a bérmálkozásra, az is meghatározó volt számomra. Például a fiatalok, a helyi fiatalság akkor környezettudatos lett: elmentünk szemetet gyűjteni. Zavart minket, hogy ahogy bejöttél a faluba szét volt dobálva minden. Mi összegyűjtöttük. A templomudvarban csináltunk egy tábortüzet, beszélgettünk, meg nagy programokat terveztünk. És ebben is benne voltam. Tehát nekem ezek nagyon fontosak voltak.

És valahogy szerencsém is volt, lehetett volna a rosszabb feléhez is csapódni. Mert mindig van, akinek a bulizás a legfontosabb. Mondjuk akkor még nem voltak a drogok így elterjedve, hál’ Istennek, de az alkohol ott volt. De én szerencsés voltam – így utólag visszanézve –, hogy mindig a jó oldalhoz sikerült csapódnom. Ebben is az Isten kezét látom. Mert el lehetett volna kallódnom. Nem volt olyan felügyeletem, amire azt mondom, hogy úristen. Anyám, szegényke nem is tudott volna utánam futni. Tehát simán el lehetett volna kallódni. Nekem a hitem volt a megtartó erő. Meg az a tudat, hogyha bármi történik – ugye a rádiós kirúgásnál is, meg bármi másnál is –, ha bármilyen rossz történik, tudom, hogy én az Isten tenyerén vagyok. Nem eshetek el. Nem eshetek le onnan. Tehát ez az ősi hitem. És ezt otthonról hozom. Anyáméktól, öreganyáméktól, mindenkitől. Meg ugye a Mária-kultuszt is. Tudom, hogy nem eshetek le Isten tenyeréről.

K.: Ez nagyon szép.

V.: Mindig van megpróbáltatás. Meg mindig vannak rossz dolgok. De hogyha becsukom a szemem, akkor úgy elmegy a világ, akkor nem látom, ami ott van körülöttem, akkor belső dolgokat látok, egy belső világot. És abban ott van mindig egy reménysugár. Így vannak az álmaim is. Amikor becsukom a szemem, akkor megyek az álmaim felé. És például most az a nagy álmom, hogy egyszer bekerüljek dolgozni a Nők Lapjához. És ott van egy ilyen reménycsillag. Becsukom a szemem, látom, hogy Nők Lapja. És így volt régen a Kossuth Rádió. Ez egy nagyon nagy álom volt. És az is összejött. Így volt a Szociálismunkás Főiskola. Az is összejött. Tehát így jó volt, így menni az álmaim után. Meg így a mediátorkodás. Abba most tanulok bele éppen…

K.: Igen, majd ide is eljutunk… Most térjünk vissza a kronológiához! Tizenkilenc éves vagy, kikerülsz az iskolából.

V.: Igen. Akkor feljöttem Budapestre, felkerestem az Országos Kardiológiai Intézetet. Az ápolási igazgató örömmel fogadott. Bemutatott a főnővérnek. Az intenzív terápiás részlegen infarktuson átesett betegek kiskoronária-őrzőjébe kerültem. Nem tudom, hány fős szoba volt, talán hatágyas, nyolc maximum. És már aznap munkám volt, és aznap nővérszállóm is volt. Tehát ez a felnőtt szakápolói végzettség egy valuta volt akkor.

De tudni kell, hogy amikor feljöttem, én a Nyugatiban még mindenkinek köszöntem. Mert anyám így tanított. Tehát ezek a falusi dolgaim így megmaradtak. Meg hogy mindenki a testvérem. Ez meg a kereszténységemből fakad. Tehát például ezért nem félek odamenni senkihez sem. És a kórház nagyon-nagyon tetszett. Például elvarázsolt a lift. Nem tudom, te láttad a Kardiológiai Intézetben azt a páternoszter liftet?

K.: Hát nem ott láttam, hanem itt, a Blaha Lujza téren, a régi Népszabadság-székházban is volt ilyen.

V.: Tizenkilenc évesen, halál gyerekes voltam. Emlékszem, hogy én abban a liftben  imádtam liftezgetni például. És meg is fordultam. És kíváncsi voltam, hogy mi lesz. Tehát ilyen gyerekesen ezeket így élveztem.

K.: Gyerek voltál még.

V.: Nagyon-nagyon élveztem ezeket. Meg például annyira izgultam a budapesti közlekedéstől, hogy én előző nap lecsekkoltam, hogy hogy kell odamenni, hogy én másnap biztos, hogy odaérjek, meg odataláljak. Pontokat írtam fel, hogy nem tudom, itt van ez a felirat, akkor biztos, hogy ezt ma meg fogom találni. Tehát én nagyon féltem a budapesti közlekedéstől. BKV-val is, autóval meg végképp. Tehát ugye Vácon tanultam vezetni. Budapest végképp nagy kihívás volt számomra.

Nagyon szerettem a főnővért. Érdekes, hogy körülbelül húsz év után találkoztam a főnővérrel az utcán, ráköszöntem, és ő rögtön megismert. „Marcsi!” Iszonyú jó érzés volt. És azt mondta, hogy semmit nem változtam. Szerintem meg igen. De nagyon jó érzés volt. Jó volt a nővérszállón lakni. De a betegség, ami ott volt, a folyamatos halál nagyon megviselt. Ugye infarktus után kerültek hozzánk: vagy megmarad, vagy nem. Borzasztó állapotban kerültek be hozzánk az emberek. Ez nagyon megviselt. Ez iszonyat kemény volt. Nem is bírtam tovább csinálni. Egy év után, azt éreztem, hogy kiégek. Eleve az őrző, a koronária-őrző, egy zárt világ, nem egy osztály. Volt például a a Vándor doki – imádtam, ilyen laza, hosszú hajú, farmeros doki volt –, ha jött, és belépett, még civilben volt, és azt látta a monitoron, hogy kiakad, akkor ő beugrott civilben, és ott újraélesztett. Tehát ott annyi stressz volt, meg feszültség. Tényleg olyan volt, mint a Vészhelyzet című sorozat. Tehát ott sorozatos vészhelyzet volt.

K.: Aha. Aha.

V.: És az az iszonyatos stressz! És annak a felelőssége, hogy most ha valamit nem jól csinálok, miattam hal meg a beteg. Tehát én ott rengeteget – nem mondom, hogy szenvedtem, hanem – stresszeltem. Ez a jobb szó rá.

Anyámnak már teljesítettem a vágyát. Ott is volt a kórházban. Büszke volt. Tök jó volt. Ez a része megvolt. És utána osztályra mentem, a belgyógyászati osztályra. Az már kicsit lazább volt, tehát nem volt ez a napi szintű most meghal valaki. Hogy ott lebeg a fejem fölött a halál. Ott már megnyílnak a betegek, tudnak beszélni, eszméletüknél vannak. Ott megéreztem, hogy egy embernek nemcsak teste van, hanem lelke is. Én nagyon szerettem velük beszélgetni. Ez sokszor a munkám rovására is ment. A nap végére már nagyon bele kellett húznom, hogy osztályátadásra kész legyek. De imádtak a betegek. Nekem a nap végére tele volt a zsebem jattal. De hogy hogy került bele, fogalmam nem volt. Akkoriban még dohányoztam is, de én sose vettem saját pénzből semmit. Nem kellett a fizetésemből költenem, a jattom iszonyat sok volt. Tehát nagyon népszerű voltam. Imádtak a betegek. Meg szerettem vénázni például. Az is tök fontos, hogy egy nővérnek vénaérzéke legyen. Én valahogy elképzeltem magamnak, hogy hogy megy a véna lefutása. És akkor nekem volt egy ilyen mániám, hogy meghajlítottam egy picit a tűt – egy idősebb nővérkétől láttam – és akkor a vénával merőlegesen megy a tű. Tehát ezt így kigyakoroltam, és tök jó volt. Tehát jól vénáztam. Ez szerintem tök fontos egy nővérnél. Tehát mondom, azon röhögtünk, hogy már az ajtóból be kell tudni találni a vénába. Tehát imádtam ezt a nővérmelót.

De volt egy pont, amikor így megéreztem, hogy én hosszú, végtelen folyosókon nem akarom leélni az életem. Hogy rohanok egyik betegágytól a másikig, és sose végzek. Tehát hogy egyrészt soha nincs vége, másrészt meg nem tudok a betegekkel annyit foglalkozni. A halál nagyon megviselt. Rettentően megviselt. Én például emlékszem, amikor meghalt egy beteg, én elképzeltem, hogy ez a beteg, aki itt élt, evett, ivott, beszélgettünk, az nem létezik, hogy most nincs tovább. És akkor mindenki kiment, én ott maradtam, és elkezdtem beszélni a lelkéhez. Mert úgy arra gondoltam, hogy milyen rossz lehet neki. Hogy azt se tudja, mit csinál. Ezt nem is mertem elmondani a kollégáimnak, hülyének néztek volna, de én ott sokáig így beszélgettem vele.

Mondjuk a roma kultúrából az fakadna, hogy baromira félünk a halottaktól, de közben meg nem. Mert ugye amikor ki volt ravatalozva otthon, akkor is a lélek még ott bolyonghatott. Tehát ismerősebb volt neki az a közeg, mint ott a hideg hullaház. Már bocsánat, hogy ilyenekről beszélek. De az is egy nagyon érdekes munka volt. Nagyon-nagyon szerettem. Jó volt nővérkének lenni. Imádtam a fehér köpenyt. Akkoriban még nagyon soványka voltam, meg még pici is, tehát volt olyan beteg, tündéri, édes, aranyos volt, aki azt mondta nekem, hogy „ne haragudjon, elvégezte már a nyolc osztályt?” Mondom: „Persze. Nyugodjon meg. Igen.” Ennyire fiatalnak néztem ki… De mikor elkezdtem beszélgetni velük, akkor meglett a bizalom, akkor már nem volt gond. És akkor sem éreztem, hogy roma vagyok, vagy hogy ebből gond lehet…

Anyám még akkor élt, és amikor ő beteg lett, vagy karácsony volt, vagy a születésnapja környéke volt, nekem iszonyú volt, ha mondjuk nem volt szabadságom, vagy úgy voltam beosztva, hogy nem mehetek haza. Tehát amíg az anyám élt, mindent úgy alakítottam, hogy ő volt a legfontosabb. Mert ugye oké, hogy ez volt az álma, de közben azért volt egy olyan vád is felém a rokonság részéről, hogy én kvázi otthagytam az anyámat. Tehát egyszerre volt ez az anyám álma, de ott volt a vád, hogy én hogy jöhetek el Pestre? Tehát volt egy ilyen kettősség is.

K.: Ezt mondták is neked? Vagy csak…

V.: Volt, aki azt mondta, hogy ő ezt hallotta ettől meg attól. Tudod, nem direkt mondják meg a véleményüket, hanem közvetítőkön keresztül. Én tisztában voltam ezzel a váddal. Tehát lelkiismeret-furdalást próbáltak bennem kelteni. De én tudtam, hogy én nem akarok Petényben maradni egy életen át.

És volt egy időszak, amikor anyu nagyon beteg volt, akkor felmondtam, és hazamentem. És akkor elmentem munkanélkülire, mert már volt annyi jogviszonyom, hogy kaphassak támogatást a Munkaügyi Központtól. Beiskoláztattam magam gyors- és gépíró tanfolyamra. Ez Balassagyarmaton volt. Ugye nekem nem volt írógépem, ahol gyakoroljak. (Akkor még elektromos írógépek voltak.) És akkor fejben lefotóztam magamnak a klaviatúrát, ezt az asdf, jklé-t, és hazafelé útközben, ahogy vártam a buszra, ezt gyakoroltam, a szavakat írtam. És így fejben gépeltem. Merthogy nem volt írógépem otthon. És akkor másnap, mikor mentem, akkor már tudtam a billentyűket, hogy mi hol van. El tudtam képzelni. Tehát előtte meg jól elképzeltem magamnak, és fejben kigyakoroltam. És akkor már volt kis összespórolt pénzem, elmentem a bizományiba, és vettem magamnak egy írógépet. Az volt az első írógépem. Annak tök örültem. És akkor megcsináltam a tanfolyamot. És ott, Balassagyarmaton megismerkedtem a helyi romákkal, és a helyi roma vezető felkért, hogy legyek az iroda vezetője. Neki szüksége lenne rám. Akkor indultak a megyei roma irodák. Nem a Kisebbségi Önkormányzat, hanem megyei irodák. Ugye Balassagyarmat megyei irodának számított. És akkor megköszöntem a felkérést, és elmentem hozzá dolgozni. És akkor már a saját pénzemből elkezdtem menedzselni Budapestre a Krúdy Oktatási Központban egy gyermek- és ifjúságvédelmi tanfolyamot. De ezt már saját pénzből finanszíroztam. Megnéztem a képzési tematikát, és pont azok a tantárgyak voltak, amitől én rettegtem gyermekkoromban, hogy elvisznek. Ugye a gyermek körüli dolgok. Mondom, nekem ez kell. Ezt akarom majd csinálni. És akkor megcsináltam azt a tanfolyamot, de akkor még itt dolgoztam, ebben az irodában, és jártam fel Budapestre egy csomót az Országos Roma Önkormányzatba elszámolni. Meg hoztam föl a főnököm fiát a Rajkó-zenekarba. És akkor így megismerkedtem Pesten értelmiségi romákkal, és rájöttem arra, hogy Úristen, nekem nincs diplomám! Én nulla vagyok! Sehol se vagyok. Mindenki diplomás. Külföldökön voltak. Több diplomával. Tehát rosszul éreztem magam, és akkor úgy éreztem, hogy én szeretnék majd főiskolára menni.

Ezek zömmel oláh cigányok voltak, és anyám meg előítéletes volt, és egy csomó rosszat mondott rájuk. És én meg az anyámat elkezdtem érzékennyé tenni ez ügyben, hogy hát ez nem így van, mert akiket én ismerek, azok rendes oláh cigányok. És ez így tök érdekes élmény volt. Hazamentem, és magyaráztam neki a dolgokat.

Aztán találkoztam olyan roma fiatalokkal, akik mesélték, hogy van ilyen, hogy újságíró suli. Ők már jártak ebbe a suliba. És a Roma Sajtóközpont akkoriban együttműködött a Független Médiaközponttal. Amerikából jött egy újságírónő, és neki ez volt a missziója, hogy ő romákat tanítson az újságírásra. Isteni volt az a nő! Imádtam a Janist. Ő egy új világot nyitott ki nekünk, meg új szemléletmódot tanított. Hihetetlen volt. Például lakásokat bérelt nekünk, meg éttermekbe hordott. Azelőtt soha az életemben nem voltam étteremben. Tehát ő olyan dolgokat mutatott meg nekünk, amiről fogalmunk sem volt. Például hogy mi az, hogy Margarita koktél. Hihetetlen volt! Imádom a Janist a mai napig.

K.: Hogy kommunikáltatok?

V.: Tudott magyarul. Törte a magyart. És iszonyat jól állt neki ez az akcentus. Én imádtam! És akkor azt a sulit is megcsináltam közben, de még mindig nem volt főiskolám, és én még mindig nagyon rosszul éreztem emiatt magam. És akkor kigondoltam, hogy felvételizek. Akkor már megcsináltam ezt a gyerek- és ifjúságvédelmis ügyintézőit, és tudtam, hogy van olyan, hogy szociális munka, vagy szociálpolitika vagy szociológia, és már azt is tudtam, hogy ez érdekel engem.

Felvételiztem tehát az ELTE szociálpolitika szakára, és föl is vettek. Én akkor a föld fölött repkedtem nem tudom, hány méterrel. Elkezdtem az egyetemet. Imádtam, de a matekkal nem boldogultam. Első félévben odamentem a matektanárhoz, Kendéhez, hogy „mentsen föl matekból. Van-e ilyen, hogy felmentenek?” Azt mondta, hogy „ilyen nincs. Magával mindig fogok találkozni.” Tehát mindig megbuktatott. OK.

Aztán hallottam, hogy van a Wesley János Lelkészképző Főiskola, ugyanezeket tanuljuk, de nincs matek. Felvételiztem, oda is felvettek. Na, itt volt az én helyem! Én ott megtaláltam magam. Imádtam. Rengeteg roma osztálytársam volt. Ott önkénteskedtünk is. Például védőnőknek segítettünk bejutni roma családokhoz – ugye minket beengedtek –, és igyekeztünk elmagyarázni, hogy miért fontos a védőoltás. Tehát már önkéntes munkában ilyeneket csináltunk. Imádtam a főiskolát, a szellemiségét, a jóindulatát. Tehát olyan lehetőségeket adott, hogy eszméletlen. Ott kollégiumban laktam. Nagyon-nagyon imádtam.

K.: Ott volt olyan tanáregyéniség, akire szeretettel gondolsz?

V.: A Bánlaky Pál, ő a szakvezető, szociális munkás szakvezető, meg maga az Iványi Gábor. És fölvettem a Biblia-óráit is. Így, nyitott szájjal hallgattam, és nagyon imádtam az egészet! És ez az óra az ő irodájában zajlott. Tehát oda fölmenni megtiszteltetés volt már önmagában is. Olyan meghitt volt ott a légkör. A főiskolán egy diák nem eshetett el. Ha bármi baja volt ott egy diáknak, akkor köré raktak segítséget. Ha nem volt lakása, akkor megoldották. Ha nem volt könyve, megoldották. Ha ne adj Isten, drogproblémája volt, akkor kerestek neki megoldást, egy elvonót. Tehát ott működött a szociális munka felénk is. Tehát nemcsak majd a kliensek felé, hanem a diákok felé is. Iszonyat jó volt.

K.: Ez mikor volt?

V.: 2000-ben kezdtem, azt hiszem. Igen, és 2005-ben végeztem. Nagyon-nagyon meghatározó volt az életemben. Nagyon imádtam. És akkor ez alatt az idő alatt megismertem a Fekete Doboz Alapítványt. Ott meg ugye roma fiatalokat képeztek ki filmkészítésre, dokumentumfilm-készítésre. Oda is jelentkeztem, oda is felvettek. És az ottani végzésem, a Fekete Doboznál a végzés meg a diplomavédés egy időbe esett. És akkor kigondoltam, mi lenne, hogyha egymást erősítené a két dolog? Akkor én már Családsegítőben dolgoztam, Óbudán asszisztensként, és ugye nekem ügyfelekkel nem volt nehéz kommunikálni. És akkor kigondoltam azt, hogy a III. kerület gyermekvédelmi rendszeréről írom a szakdogámat, és ahhoz milyen jó lenne egy digitális prezentáció egy érintettel, egy kis dokumentumfilm. És egy kislányról csinálhattam filmet, akit azért akartak iskolaváltásra kényszeríteni, merthogy roma. És be akarták bizonyítani, hogy fogyatékos. És a családgondozó ezt tökre így elmondta nekem, hiszen a kollégám volt.

K.: De hogy mondta? Tehát mint aki benne van ebben? Vagy…

V.: A szakértője volt a filmemnek.

K.: Azt mondod, hogy a kislányt iskolaváltásra akarták kényszeríteni.

V.: Igen.

K.: Ki akarta erre kényszeríteni?

V.: Az iskolából az egyik tanár. Ugye ez egy két tannyelvű elitiskola volt, és zavarta, hogy kvázi egy hajléktalan létben élő kis cigánylány is odajár. Meg még egy cigány gyerek járt oda, aki viszont a leggazdagabb rétegből jött. Tehát ketten jártak oda.

K.: És a Családsegítő a gyerekek oldalán volt, vagy az iskola oldalán?

V.: Akkor még külön volt a Gyermekjóléti Szolgálat és a Családsegítő. Ő a Gyermekjólétinek volt a kliense, és a hivatal a család oldalán állt. És az Enikő kivitt engem magával ehhez a családhoz, hogy nézzem meg, hogy ő most védelembe vegye a kislányt vagy nem? Hajléktalan szinten éltek, fakalyibát húztak föl, alkalmi munkából éltek, korábban hajléktalanszállón is laktak a szülők, de a kislány miatt tényleg elkezdtek szépen élni - a maguk módján. Tök jó volt! És akkor volt ott egy kályha, aminek a csövét egyszerűen csak kirakták, és emiatt a füst befelé is ment egy picit. Enikő azt kérte, hogy menjek már ki vele, nézzem meg én is ezt a kályhát, hogy szerintem életveszélyes-e, mert ha igen, akkor ne adj Isten, ha bármi van, akkor ő is felel. És kimentem, megnéztem ezt a kályhát, és azt mondtam neki, hogy „Enikő, én ugyanilyen kályha mellett nőttem föl. Tehát a kályha miatt nem kell kivenni a kislányt a családból, hanem rakjunk köré minden segítséget. Így támogassuk meg őket.” Tehát nem vették ki a kislányt a családból. Ja és tök értelmes, okos volt a kislány, semmi jele nem volt annak, hogy ő fogyatékos lenne.

És 2005-ben a diplomavédéskor ez a film volt a szakdolgozatom digitális prezentációja. És ezt le is vetíthettem a védéskor. Tök rendesek voltak, megengedték. És ugye én ott laktam a kollégiumban, és úgy írtam be magam, hogy a legutoljára hagytam magam, a legutolsó napon. És ott megterítettem, kértem lepedőt, vittem pogácsát, tehát azt akartam, hogy teljesen más legyen. Megadtam a módját. (A tálalási része nekem mindig fontos volt.) És nagyon jól sikerült védés. Ez volt nyáron.

És akkor szeptemberben meghívott az egyik tanárnő a gólyatáborba, hogy menjek le, és akkor vigyem ezt a filmet is, meg beszélgessek a diákokkal, akik a leendő hallgatók, leendő gólyák. Ugye van már családsegítős tapasztalatom, meg viszek filmeket, ezekről meséljek. Az is nagyon jól sikerült.

És akkor felkért ez a tanárnő, hogy lenne-e kedvem egy ilyen filmes kurzust tartani szeptembertől? Mondta, hogy „találd ki a tematikát, a címét, mindent.” Mondtam, hogy „Oké, rendben.” Azt se tudtam, hogy mit fogok csinálni, de kitaláltam, hogy akkor Szociális problémák a média tükrében lesz a kurzus címe. És ugye a társaim, akikkel együtt végeztem a Fekete Dobozban, mindenféle témában csináltak filmeket. Azzal indítottam a kurzust, hogy meghívtam őket mint vendégeket az elkészült filmjükkel. És a diákoknak ez mind érdekes volt. Tudtunk miről beszélni. Körbeültünk, nem frontális volt az óra. Ugye én még az előző félévben még ott voltam mint diák, tehát tudtam, hogy hogy kell velük bánni, mert azt csináltam velük, ami nekem is jól esne. És akkor ebből született egy filmes kurzus. Az tök sokáig tartott, de aztán már nem volt időm rá a rádiós munka miatt. De most újra visszahívtak. Majd meglátom.

És utána meg visszahívtak a főiskolára, a szakvezető asszisztensének. És akkor szerveztem a terepgyakorlatokat – azt is tökre élveztem. És akkor a Családsegítőt otthagytam, mert akkor már hét éve dolgoztam ott, és éreztem, hogy fáradt vagyok, és váltanom kell. Nem akartam kiégni. És akkor jöttem a főiskolára a főállásba. Diákokkal imádtam a foglalkozást. Nagyon imádtak ők is. Szuper volt.

És akkor hallottam azt a lehetőséget, hogy indul a Magyar Rádióban először – a tévében már volt – Roma Médiagyakornoki Program. De baromira sokan jelentkeznek. Szigorú volt a felvételi – uniós ismeretek stb., közélet, politika, minden. Felkészültem, és elmentem a felvételire. Felvettek. És úgy volt, hogy ötünket vettek föl, abból hármat a Kossuth Rádióba, kettőt a tévébe. És utána, egy év után, a gyakornoki idő letelte után jött a telefon a humánpolitikáról, hogy nekem ajánlanak állást, egy egyéves állást. Tök boldog voltam! És utána egy év után meg egy végleges állást kaptam, és ott voltam hat évig. És akkor mindenféle magazinokba dolgoztam – azokba, amiket hallgattam gyerekkoromban. Tehát szó szerint álom volt, hogy nyílik a kártyámra a Magyar Rádió ajtaja. Hihetetlen volt. Meg hogy a hangok életre keltek ott. Láttam őket így, premier plánban. Tehát az egy ilyen álomidőszak volt nagyon sokáig.

Végül mindenféle magazinba dolgoztam, így landoltam a 180 percben. Ugye az egy reggeli hírműsor. Iszonyú stresszes. Iszonyúan melós. Megkapom reggel a témát. Én valahogy a riporttémákra specializálódtam, szociotémákra, tehát továbbvittem ezt a szocmunkás vonalat. Tehát nem kellett kidobnom az előző tudást, tapasztalatot meg kapcsolati tőkét. És így elfogadták, hogy én nem értek és nem is akarok érteni a politikához, én a szociotémákat jól megcsinálom, a melós részét bevállalom. Terepre megyek. Színes, szagos lesz a riport, több megszólalós, de melós is. Nem érdekelt. De a többiek meg telefon… tudod, a szokásos.

K.: Az egyszerű végét fogták meg.

V.: Én megfogtam a melósabb részét, de ezzel egy saját mezsgyét is kivívtam magamnak. „Ha szociotéma, akkor Marcsi megy.” Így szuper. Isteni volt. Vidékre jártam riportokat csinálni. Ugye milyen jól jött, hogy van jogsim, hogy vihettem a szolgálati autót, nem kellett egy sofőr mellém. Mert ugye sofőrből sincs sok. Így mindenféle helyekre el tudtam menni. Megkaptam a szolgálati autót, és mentem önállóan. Imádtam.

És sok-sok szakmai sikert is elértem. Volt például a Kerülj közelebb! kampány, arról hogy a fogyatékos embereket hogyan jelenítsék meg a médiában, meg hogy lehet az ügyüket, a problémáikat a médiában bemutatni.  Ott például az egyik anyagom első helyezett lett, a Vak fiú és a kutyája riportom. Ez a Médiauniónak az egyik pályázata volt. Nagyon jó érzés volt.

K.: Ezeken, illetve ezen te indultál, vagy téged neveztek?

V.: Én valahogy hozzájutottam ehhez az infóhoz, elküldtem. Miért ne? Engedélyt kértem, hogy küldhetem-e? Mondták, hogy természetesen. Aztán felkértek, hogy pályázzak az URTI-re is. Ez a Nemzetközi Rádió- és Televízióuniónak egy pályázati lehetősége volt. Abban támogatott a Kossuth Rádió. Ott először az első húszba került be az anyagom, aztán a következő évben pedig második lettem. Tehát az egész világból a második legromantikusabb történet lett az egyik anyagom. Egy hajléktalan párról készült. Négy éven keresztül követtem őket. Csoki és Vanília – egy roma meg egy nem roma párnak a története a hajléktalan szállótól egészen a saját lakásig. Nagyon szép történet volt. És ki kellett mennem Párizsba, átvenni a díjat. A repülőjegyemet fizette a Kossuth Rádió. Hú, nagyon jó volt. Meg számos más díjat nyertem, és azokból tudtam venni az első számítógépeimet. Amik már olyanok voltak, hogy filmet lehetett vágni rajta, meg hangot, meg mindent. Mert ugye gyakornokként mi nem jutottunk számítógépekhez. Az is egy fontos szempont volt.

K.: A Kossuth Rádióval párhuzamosan volt időd, energiád, lehetőséged filmet is csinálni?

V.: Lett volna, de aztán annyira bedarált a meló, hogy már nem volt. Tehát csak a Kossuth Rádió maradt. Ugye én főállásban dolgoztam, napi beosztott riporterként. Tehát a hét minden napján dolgoztam, hétfőtől péntekig, plusz azon agyaltam reggeltől estig, hogy mi lesz a vasárnapi műsorban, már amikor három év után megkaptam a Jelenlétet, hogy szerkesszem is, meg a műsort vezessem, ahol korábban riporterkedtem. Ugye csináltam a reggeli hírműsort, de közben azon agyaltam, hogy hogy a francba lesz meg a vasárnapi műsor? Mi lesz benne? Minimum négy anyag legyen benne! Úgy, hogy beszerzem vidéki riporterektől, meg budapesti riporterektől. Tehát tényleg nagyon-nagyon stresszes volt. Olyannyira, hogy lett is egy vastagbélfekély-betegségem. Ez tipikus stressz-betegség. És aztán jött a kirúgás. Én is belekerültem a leépítésbe. És olyannyira…

K.: Ez 2015?

V.: Igen. Olyannyira nem hitték el a kollégáim, meg senki, hogy engem kirúgtak, hogy mindenki azt mondta, „biztos ez valami tévedés.” Tehát így sorra járkáltak be az emberek a főnökségre, meg mindenhova. Meg olyan emberek fölhívtak, hogy ők most elmennek, és eljárnak az érdekemben, meg a szakszervezet is küzdött. És akkor volt egy pont, amikor én azt éreztem, hogy én már ugyanebbe nem akarok visszamenni. Egyrészt a mókuskerék, másrészt már nem az a Kossuth Rádió volt, ahova én odakerültem. A hat év alatt mindenkit kirúgtak mellőlem. Tehát én folyamatos gyászban voltam. Akiket ugye megszerettem, és korábban mondjuk a mentorom volt, és segített, azt sorra kirúgták. Olyan neveket rúgtak ki mellőlem, hogy lelkiismeret-furdalásom volt, hogy miért én maradok? És akkor a miattuk való fájdalom is. Tehát engem nagyon megviselt az az időszak. A végén azt vettem észre, hogy hat év után totál egyedül maradtam. Max. ketten maradtunk. De a riporterek közül egyedül én. Meg a szerkesztő, és akkor visszajött egy régi kolléganő GYES-ről. De hogy ennyire lecserélődött. Én nagyon kötődök az emberekhez. Tehát nekem ez fontos.

K.: Tényleg, ki volt ott, akit mentorodnak tartanál? Vagy tartasz?

V.: Nagy Iván volt, Köves Pali, Nagy Emese… Egy csomóan. Tehát mondjuk neveket nem is szeretek mondani, mert mindegyiket mondhatnám tulajdonképpen. De ők a hivatalos mentoraim is voltak, akiket ugye a Roma Produkciós Iroda Alapítvány kért fel. Nekünk ott volt hivatalos mentorunk is. Fazekas Pálma, ő sincs már ott. Ugye ő a Hírszerkesztőségnél volt.

K.: Azt mondtad, hogy nagyon megviselt a…

V.: Igen. Egyrészt már éreztem is, hogy jó lenne váltani, mert ugye én öt-hét évente váltottam. De nem úgy váltottam, hogy kidobtam az előző mindent, hanem beépítettem egy másik munkába. Ugye magamtól nehezen tudtam volna felmondani sok szempont miatt. Ahhoz gyáva is voltam, de éreztem, hogy az egészségem…

K.: …. gyáva?

V.: Hát olyan szempontból, hogy ez volt az álmaim melója. Tudod, erre vágytam, hogy Kossuth Rádió. Aztán meg anyagilag is eszméletlen jó volt. Ugye amikor már párkapcsolatban élsz, akkor már nemcsak magad miatt felelsz, akkor a családi büdzsé a fontos. Az, hogy én borítok, ha egyedül élek, az senkit nem zavar. Ha eszem egy nap egy főtt krumplit, az csak az én ügyem, de amikor már kihatással vagyok másra, akkor azért más szempontok is vannak, felelősség stb. Úgyhogy dilemmáztam. Tehát nem mertem úgy felállni egyből, mint ahogy régen borítottam bármit.

De viszont a sors eldöntötte: kirúgtak, hála Istennek. Az egészség is egy jelző, egy nagyon fontos jelző, hogy itt valamit csinálni kell, váltani kell. Ez a tempó nem mehet tovább. Éppen a szülinapomkor jött ez a betegség, az első tünet, és utólag kiderült, hogy mi ez. És akkor ezen is gondolkodtam, hogy miért kaptam ezt a szülinapra? Tehát ez is egy érdekes dolog. Ezt a betegséget is át kell ölelni, ez is egyfajta identitás, hogy most nekem ez ott lesz. Tehát kiderült, hogy ez már sose fog elmúlni, meg kell tanulni vele együtt élni, ez egy krónikus dolog lesz. OK. Meg ugye egészségügyisként utánanéztem még jobban. Tehát hogy nem tudom homályban tartani ezt a dolgot.

K.: De jól értem, hogy ez a betegség is inkább megerősített, minthogy gyengített volna, vagy kétségbeestél volna?

A colitis ulcerosa egy bélfekély. Van, amikor nagy-nagy fájdalommal jár. És ez olyan szintű, hogy leválaszt a valóságról. Tehát én egy extrovertált ember vagyok, de ettől meg pont befelé forduló lettem. Amikor a fájdalom jön, akkor nem tudok ugye kapcsolódni a külvilághoz, mert túl kell élnem azt a nem tudom, pár percet, ami ott sokkal többnek élek meg. És lehet, hogy pont ez a célja a betegségnek, hogy ezt tanuljam meg. Tehát próbálom megnézni, hogy mire tanít. Mert úgy magamtól nem tudtam volna leállni a pörgésről, a kifelé fordulásról. Tehát így minőségileg elkezdett befelé fordítani. Így fogom fel, hogy ez ezért van. Tehát ebből is a jót megpróbálom megkeresni.

K.: Ebben is megtalálod a jót. Igen, fantasztikus.

V.: De van, amikor szívesen kidobnám az ablakon, és azt mondanám, hogy nem kérem. Köszönöm. Kérek valami mást. De nem lehet. Ezzel is együtt kell élni.

Ugye akkor mi legyen? A Rádió után hova tovább? És akkor ott van a másik nagy örökségem anyámtól, hogy a Nők Lapja. Kigondoltam, hogy akkor írok a Nők Lapjának, mi lenne, hogyha… Itt vagyok én, van médiatapasztalatom, a nagy álmom meg, hogy itt akarok egyszer dolgozni. Visszajött az e-mail, hogy ez nem így működik, de tök aranyos vagyok, hogy írtam. Nekik van egy saját médiaiskolájuk, ami a Centrál Médiacsoport Médiaakadémiája, nagy portfolióval, és az egész Nők Lapja család odatartozik – esetleg így lehet bekerülni. Aha! Megnéztem a Centrál Média honlapját: van felvételi szintén. Hova nincs? Mindegy, felvételiztem, felvettek. Ez volt novemberben.

K.: 201…?

V.: 2016.

K.: Most, novemberben?

V.: Igen. Most lett vége az elméletnek, és most megyünk gyakorlatokra. Most az első gyakorlati helyem a Meglepetés lesz, és a következő lesz, nagyon bízom benne, a Nők Lapja. Tehát így olyan hálás vagyok az Istennek, hogy most a Nők Lapja is valahogyan, de meglesz. Tehát ez az álmom is teljesülni fog. És remélem, hogy egyszer írhatok oda. És ugye más a hírműsor meg a hírműfaj megvan. Most a magazinos, színes, szagos, érdekes írást kell megtanulni. És én úgy vagyok vele, hogyha nem tudok bemenni az ajtón, akkor bemegyek az ablakon valahogy, de valahogy el kell, hogy érjem a célomat. És most nekem ez egy ilyen nagy cél, hogy egyszer, mondjuk, ha bemegyek a benzinkútra, és leveszek a standról egy Nők Lapját, kinyitom, és ott legyen valamilyen riportnál, hogy Baranyi Mária. Ez a nagy álmom. És ha ez megvan, akkor meghalhatok a következő percben, az se érdekel. De még ez legyen meg. Tehát nekem kellenek ilyen álomcsillagok, ami felé mehetek. Ezek nagyon motiválnak. Most ez a következő nagy motivációm, meg hogy jó mediátor legyek.

K.: Ezt a mediátorságot mondd akkor el, kérlek!

V.: Ez a kirúgás után kezdődött. Minket decemberben már felmentettek, de nekem hivatalosan februárban szűnt meg az állásom. De már januártól gondolkodtam, hogy mit fogok csinálni. Tudtam, hogy elmegyek majd Amerikába. De ha onnan hazajöttünk, mi lesz? Hogy lesz? A párom mondta, hogy van a vállalkozásunk, legyek otthon, és akkor majd kitalálom magam, nem gond. OK. Márciusig így elvoltam. Közben megcsináltam a kreatív írás tanfolyamot. De rájöttem arra, hogy én nem vagyok egy otthon ülő típus, egy otthonról dolgozós. Van, aki ezt imádja, én nem tudom megcsinálni.

És kigondoltam, hogy felhívom a volt munkahelyemet, az óbudai Családsegítőt. Imádom őket. Ott dolgoztam nyolc évig, ismernek, szeretnek. Felhívtam a főnököt, hogy „jönnék vissza, de hogy vannak nekem kéréseim, én annak mentén mennék vissza, hogyha ezt tudjátok teljesíteni”. Elmondtam, hogy „én nem akarok főállásban dolgozni, olyan munkát akarok, amit nem kell csak bent csinálni, szabadságom van, független lehetek”. A pénzt meg se kérdeztem. „És nekem az a fontos, hogy a kávésbögrém ott legyen a konyhaszekrényben, és ott kávézzak veletek. Meg együtt ebédeljünk.” És mondták, hogy most ilyen meló nincs, de menjek be. És akkor csináltak nekem egy pozíciót.

És kitalálta a főnök azt, hogy mivelhogy tudták, hogy írok, hogy szeretek írni, csináljak környezettanulmányokat. Nagyon sok felkérés van az önkormányzattól, mindenhonnan, a gyámhivataltól – ki kell menni, és akkor meg kell írni a javaslatot. Javaslom – nem javaslom. Bérleti jogviszony-hosszabbítás, lakáskérelem, tehát egy csomó minden. És imádom a melót. Mert ugye én osztom be az időmet. És mehettem húsz órás állásba, ami ott amúgy nincs is. Heti két napot megyek, hétfőn és szerdán, én osztom be az időmet. Vihetek laptopot, de nem kell bemennem az irodába, bárhol megírhatom, mindenhol van wifi, konnektor. Szabad vagyok, független vagyok. Plusz, ha kávézni akarok a többiekkel, ott van a bögrém, és imádom a kollektívát. Tehát így ez a része is megvan.

És akkor elmentem a mediátor-tanfolyamra. De ugye hiába végzed el a mediátorképzést, hova mész el gyakorolni? Sehová. Pont ez a nagy dilemma. A tanfolyamon egymáson mediáltunk, de hát az semmi. És akkor megbeszéltem a főnökkel, hogy én szeretnék itt beletanulni a mediátorkodásba. Mert ugye a Családsegítőben van mediáció szolgáltatás. És megengedték! És most így mediálok a végzettekkel. Plusz, elkezdtem párban mediálni, azzal, aki a tanfolyamon is tanít, ő a szakmai csoportvezető. Már egy ügyet végigvittünk, és akkor így szépen lassan beletanulok.

K.: De milyen ügyek ezek? Ez családi…?

V.: Válási. Családi problémák, persze. Gyermekelhelyezés körüli dolgok. Mit tudom én, megvolt a válás, de a láthatás, hogy legyen szabályozva – anyuka kérései apuka felé, és akkor mindent mediálni kell köztük. Ezek vannak főleg. És tök jó, mert itt szerencsém van, meg lehetőségem van, és beletanulhatok. És ott védett közegben vagyok, szeretem meg ismerem őket, és ők meg szívből adják a visszajelzést, tehát tudok fejlődni. És akkor a későbbiekben majd szeretnék egy magánpraxist csinálni… Az lenne az álmom, hogy öt év múlva úgy látom magam, hogy magán-mediálgatok vagy choac-olgatok, plusz írogatok a Nők Lapjának, vagy valami jó kis női magazinnak – ez fontos.

K.: Az miért fontos?

V.: A női magazinok témáit szeretem. Tehát már nem szeretnék a hírműfajban dolgozni, semmiképpen. Tehát továbbra is társadalmi kérdésekkel akarok foglalkozni, de nem a hírműfajba, meg nem a napi pörgésben. A magazinban jobban ki lehet fejteni, meg nincs benne politika. Tehát a politikát semmilyen oldalról nem szeretem…

K.: Miért van, hogy ennyire elutasítod a politikát?

V.: Mert tapasztaltam azt, hogyha a hatalom, meg a pénz közelébe kerül valaki, tök megbolondul. Mindkét oldalról tapasztaltam.

K.: Ezt hogy érted, hogy mindkét oldalról?

V.: Jobb- és baloldalról is. Én egyik oldal felé sem akarok elköteleződni, és sehová. Középen szeretnék lenni – olyan nem tudom, hogy van-e. De tapasztaltam baloldali politikusnál, jobboldalinál, hogy a hatalom és a pénz megbolondítja őket.

K.: Csak az az érdekes, hogy ugye mind a szociális szférát, mind az újságírást nagyon áthatja a politika. Nem?

V.: Tehát a magazin-újságírásban látom még az utolsó mentsvárat, amit nem itatott át a politika. És ott látom ezt a menekülő útvonalat. Meg ugye a mediációban, mert oda önként megy az ember, akar dolgozni a kapcsolatáért, akar dolgozni magán. Tehát ezeket látom magam előtt olyan dolognak, ami jó lehet.

És amit még tök fontosnak tartok: önkéntes munkáim is vannak – azt nem tudom, meséltem-e.

K.: Nem.

V.: Ezt is tök fontosnak tartom. Ugye én a főiskola alatt például kaptam ösztöndíjat, és én úgy érzem, hogy ezeket vissza kell adni az életnek. Meg nagyon sok önkéntes riportot csináltam annak idején. Leszűrtem az esszenciáját, hogy nagyon sok jótékony hatása van az önkéntességnek – egyrészt akin segít, meg magára az önkéntesre is.

K.: Vissza is hat.

V.: Igen. És akkor így elmentem önkénteskedni. Van az Uccu Roma Informális Oktatási Alapítvány – nem tudom, hogy ismered-e. „Uccu, rajta.” Innen ered az elnevezés, hogy csinálj valamit. Identitásfoglalkozásokat tartanak informális oktatás keretében középiskolásoknak, roma témában. És ugye vannak olyan diákok, akik még sose találkoztak romákkal. És van egy tök jól felépített képzési tematikánk: őszintén, nyíltan beszélünk ilyen identitásügyekről. És ugyanez van a Haver Alapítvánnyal (Haver Informális Oktatási Közhasznú Alapítvány) zsidóügyben, és ugyanez van a melegség-megismerésnél melegügyben. És akkor előbb-utóbb lesz majd migránsügyben is, gondolom én, majd egyszer. Mert kell szerintem. Tehát ezt csinálom, eljárok középiskolákba.

Ugye nagyon hiányzott a rádiózás. És akkor kaptam egy meghívót egy börtönrádió-konferenciára. Elmentem. Az a konferencia nagyon behúzott, és akkor jelentkeztem önkéntesnek, és azóta a váci börtönbe járok. És képezzük őket rádiósnak, meg a műsorkészítésben segítjük őket. És amikor én bekerültem a börtönbe, akkor pont az volt, hogy egy csomóan szabadultak, és egy új stábot kellett kiképezni. És a kiképzésbe bekerülhettem én is. Ugye ott pszichológusok, újságírók, tanárok vannak, bárki jöhet. És akkor kezdtünk kiképezni egy új csapatot, most van a képzés vége. Folyamatosan segítjük őket a műsorkészítésben. Mert oda nem jut be információ. Ott minden bevitt magazin egy kincs.

K.: De hogyhogy nem jut be információ? Azért újságot csak kaphatnak. Vagy nem? Könyvtáruk van. Meg internet is.

V.: Nincs napi újságrendelés. Könyvtár van, de hát nem a legfrissebb könyvek vannak ott. Internethez egyáltalán nem juthatnak.

K.: Nem?

V.: A kommunikáció nagyon fontos, megértem, hogy figyelnek rá. Ezek az emberek például drog miatt kerültek be… Egy-egy előfizetés azért van. Például volt egy srác, aki nyert a riportjával, és a pénzt arra fordítja, hogy újság-előfizetést kért a mentoroktól. Tehát így van, de nagyon csekély. Meg van egy hírlevél, amit egy volt elítélt juttat be, és akkor a felügyelőn keresztül a megszűrt információk jutnak csak be. De mégis bejut valami, amit használhatnak. Ezek vannak így mostanában velem. Úgyhogy így kerek minden.

K.: Fantasztikus. Szóhoz se jutok. Csak tátom a számat.

V.: De miért?

K.: Annyira harmonikus, amit mesélsz magadról. Az egész személyiséged, hogy ez teljesen lenyűgöz. Semmi rosszról nem számolsz be.

V.: Én beszámolnék, ha úgy éltem volna meg bármit is. Biztos, hogy volt, csak én nem vettem észre. Most jut eszembe. Negyven éves korom körül elmentem a pszichológushoz, mert pont ez volt a bajom, hogy mindig a rózsaszín szemüveg van rajtam, és hogy tudjak már egy kicsit szomorú is lenni. Valahogy meg kell látni a rosszat is, vagy nem tudom. De így ez nekem nem ment. De mondjuk a betegség, egy kicsit mondjuk… Nem arról van szó, hogy a rosszat segít meglátni, hanem a fájdalommal szembesít, amit régen nem éreztem. Emiatt egy kicsit most megkomolyodtam. Meg azt, hogy negyvenéves lettem, nehéz volt feldolgozni. Meg ugye ez a kirúgás környéke volt. De most már, ha nagyon akarok, tudok szomorú lenni. De valahogy így élből nem jön.

K.: Úgy tudom, hogy visszamentél a faludba.

V.: Igen. Nagyon boldog vagyok. Istennek hálát adok, mert ugye ez egy kis ház, amit meséltem neked…

K.: Ahol fölnőttél.

V.: Ahol felnőttem. Azt sikerült megmenteni. Ugye tudni kell, hogy sajnos az öcsém öngyilkos lett, akivel mi ott laktunk. És neki van két kisgyereke, őket gyámhatósági számlára kifizettem, meg rengeteg tartozás volt a lakáson. Nagyon rossz állapotban a ház. Az öcsémék laktak ott. Egy kicsit le is lakták. Az viszont nagyon megviselt, hogy öngyilkos lett a testvérem. És akkor elhatároztam, hogy szeretném megmenteni legalább a házat. Felújítottam, a gyerekeket kifizettem, az összes tartozást kifizettem. És megvan. És nyáron oda szoktam menni. Meg amikor tehetem. Ugyanúgy ott van, a falu közepén. Így jó. A fák ott vannak, amiket anyám ültetett, és azt mondta, hogy amikor ő már nem lesz, akkor ezeknek az árnyékában mi majd megpihenhetünk. És ez így van. És ezekre a fákra nagyon vigyázok. És tényleg igaz, ezek a gyökerek, szó szerint. Meg a temető. Anyám, öcsém. Mondjuk, apám az ő falujában van, de hogy a temető így fontos nekem, emiatt is. Hogyha hazamegyek, akkor a temető is ott van.

K.: Kapcsolatod a cigánysággal…

V.: Jó.

K.: Gondolom. Érdekel a magánéletedben is, de úgy veszem ki a szavaidból, hogy azért ez téged foglalkoztat.

V.: Politikai síkon nem érdekel. Én nem szólok bele a politizálásba. Még a Facebookon sem. Csoportokban benne vagyok, de én nem szólok hozzá. Mert én nem szeretem. De fontos, hogy tudjam a folyamatokat, hogy mik zajlanak, éppen mi az aktuális téma. Tisztában vagyok vele, de nem szeretek belefolyni semmibe. Ami rossz és negatív azt én nem szeretem. Félek, hogy nem, nem tudok mit kezdeni velük. Lehúznak. Jó dolgokba szeretek bekapcsolódni – lásd ez az identitásfoglalkozás, ebben látok jövőt. Olyan szempontból, hogy a középiskolás, aki majd egyszer mondjuk vezető lesz valahol, éppen hallott egy történetet, és lehet, hogy másképp fog viszonyulni a leendő munkavállalójához, aki mondjuk roma, és úgy döntene, hogy nem kell, de lehet, hogy ő volt egy ilyen érzékenyítő foglakozáson, és lehet, hogy pont emiatt úgy fog dönteni, hogy felveszi. Ha csak ennyi értelme volt, akkor már megéri. Én ilyenekben hiszek. Tehát így próbálok kötődni, meg tenni a magam módján.

Aztán a családomban a gyerekek felé, a tesóim gyerekei felé. Van egy pár. Például a bátyám kislányát középiskolás korától támogattam, támogattuk. A gyerekek felé folyamatosan a tanulásról mesélek, de annyit, amennyit ők elbírnak, úgy, ahogy ők elbírják, tehát nem a hajuknál fogva ráncigálom. Szóval ezekben látom így a magam felelősségét.

K.: Amerikáról még nem beszéltél, hogy ott mit csináltál? Kinn voltál fél évet…

V.: Igen. Egy nyelviskolába iratkoztam be. És tök érdekes volt. Még mielőtt elkezdődött a tanfolyam, én kerestem templomokat. Katolikust akartam keresni, és sehol nem találtam. Mindenfélét találtam, csak katolikust nem. Teljesen kétségbe voltam esve. Mentem a suliba, kerestem az épületet, hogy hol lesz a nyelviskola. Erre mit látok a suli mellett, rögtön: egy egész katedrálist. A Saint Matthew katedrálist. Ilyen nincs. Ezt is egy jelnek fogtam fel, hogy a Jóisten egy egész nagy bazilikát küld nekem. Úgyhogy teljesen boldog voltam. Mindennap oda bejártam. És úgy voltam vele, hogy szerettem volna ott is valami önkéntes munkát csinálni, és láttam, hogy hétfőnként állnak a templom előtt hajléktalanok. És akkor a templomban megkérdeztem, hogy hogy lehet bekapcsolódni ebbe az ételosztásba. Bekapcsolódtam, és én is osztottam nekik hétfőnként reggelit. De mennyivel másként megy ez kint. Nagyon odafigyeltek az egészséges táplálkozásra. Joghurt, 100 százalékos narancslé, barna kenyér. El voltam ájulva, hogy miket raktak ki nekik. Meg ahogy leültették őket a közös imádkozás előtte. Meg volt adva a módja. A nevükön szólították őket.

Ott például azt tapasztaltam, hogy a jólétben élő, mondjuk középosztálybelieknek ez egy fontos ügy. Ott le volt osztva, hogy nem tudom, a Maria gondoskodik a barna kenyérről. Tehát neki az nagyon fontos volt, hogy nem fehér kenyeret hoz. Arról ő gondoskodott. Tehát hogy ott az önkéntesség meg a civileknek a jelenléte ilyen szociális ügyekben, nagyon-nagyon hangsúlyos. Tehát ez nekem nagyon pozitív volt.

Az osztályban rengeteg szaúdi volt, szaúdi lány. Ők segítettek azt megérteni, hogy ők miért szeretnek ebben a kultúrában élni, és hogy miért tudják ezt így átölelni. Hogy nem lázadnak, meg természetes, hogy mit tudom én, az apjuk is itt lakik, Washingtonban, és mindig kell, hogy egy férfi ott legyen velük. Miért jó nekik a kendőzés. És tök jó volt, mert elmagyarázták, és így el tudtam fogadni az ő szemszögüket. Vagy mondjuk a Facebookra egy közös fotót nem lehetett feltölteni, mert a szaúdi rokon nem láthatja, hogy ő ott Facebookozik. Szóval tök érdekes volt.

És voltak órák, amik arról szóltak, hogy mindenkinek be kellett mutatnia a saját országát. És én Magyarországot mutassam be! Zenét is be akartam mutatni, a telefonomon éppen egy Kis Grofo-szám volt. Gondolkodtam, hogy mivel jellemezzem, hogy én roma is vagyok? És akkor ezt a számot bekapcsoltam. Tök jó volt. Egy picit beárnyalta az órámat az a tény, hogy a tanár behozta azt az újságot, ami aznap jött ki, a címlapon pedig éppen az operatőrnő rúgja a migráns gyereket. Tele arab származásúakkal az osztály. És ez van címlapon. És én pont mint magyar, aznap beszélek Magyarországról.

K.: Elég szerencsétlen.

V.: Tehát iszonyat. Ó, nagyon kellemetlen volt! Egyből kaptak egy képet Magyarországról, egy negatív képet.

K.: Egy negatívat. Igen.

V.: És akkor nem győztem a barátaimnak írni, hogy „küldjetek olyan pozitív videókat, ami arról szól, hogy kimennek a Keletibe, és segítenek. Tehát nem mindenki rúgja meg Magyarországon a menekült gyereket.” Meg akartam mutatni a civil összefogást, hogy adnak enni, meg a matracok, meg minden. És küldték az ilyen videókat, és így próbáltam árnyalni a képet. Olyan kellemetlen volt ott magyarnak lenni, abban a szituban. Erre nem számítottam. Pedig annyira felkészültem. Vittem ezrest, hogy megmutatom, milyen a magyar pénz, milyen az aprópénz, a történelemről, a Balatonról, mindenről tök jól felkészültem.

De volt pozitív élmény is. Az egyik tanár mondta, hogy ad nekem egy ajándékot. Behozta a magnót, egy Sebestyén Márta CD-t rakott be. Egy fekete, Viktor teatcher. Elájultam. Hogy ő ismeri Sebestyén Mártát, és hogy mennyire szereti?!

K.: Fantasztikus.

V.: Tehát ilyen is volt. Az is érdekes volt, hogy ugye akkor volt ez a menekülthullám-őrület. És amikor elmondtam, hogy Magyarországról jöttem, akkor megkérdezték, hogy én is refugee vagyok-e? Ugye a külsőm nem egy tipikus magyar megjelenés. Egy csomóan mexikóinak néztek például. Meg spanyolnak.

K.: Merthogy szép barna bőröd van, fekete hajad.

V.: Igen. Voltak olyan szituációk, amikor például bementem egy gyorsétterembe, angolul kértem, és ott spanyolul beszéltek hozzám folyamatosan, konzekvensen. Nem akart hozzám szólni angolul. És én mondtam, hogy nem tudok spanyolul. Nem hitték el. A buszmegállóban folyamatosan spanyolul kezdtek nekem dumálni. Rengeteg spanyol ajkú van.

K.: Igen.

V.: Sokszor azon gondolkodtam, ha spanyolul tudnék, nem is kellene angolul beszélnem. Úgyhogy nagyon vegyes és érdekes élmény volt. De megerősített abban, amikor hazajöttem, hogy én csak Magyarországon akarok élni, és imádom Budapestet. Én Budapest-fan vagyok amúgy. És isteni jó érzés volt, hogy van egy nemzetem, nemzetiségem. Tehát iszonyat megéltem azt, hogy magyar vagyok. Így, hogy korábban sose voltam hosszú távon külföldön, nem éltem külföldön, nagyon fontos lett a magyarság. Például kint egyből elmentem a Kossuth-házba, amint rájöttem arra, hogy van ilyen Washingtonban, hogy Kossuth-ház. Összetettem a két kezem. Megkerestem őket nagy nehezen, hogy egy magyar szótárt kérjek, mert elfelejtettem vinni papíralapú szótárt, mert azt hittem, hogy telefont mindenhol lehet használni, és akkor gondom, bajom nem lehet. Kiderült, hogy gyűlölik a suliban a telefont. Büntetéssel fenyegetnek. Állandóan ki kellett kapcsolni, el kellett rakni. Nem lehetett elővenni. Tehát ugrott a szótárhasználatom. Mondom, van itt a Kossuth-ház, elmegyek, kérek magyar szótárt. Tök jó lesz. Bemegyek a Kossuth-házba – kiderült, egy magyar nincs ott. Senki nem tud magyarul, és nincs szótár. Ez olyan rossz érzés volt.

K.: Na de akkor kik tartják fönn a Kossuth-házat, ha nem…?

V.: Nincsenek. Tehát időnként van egy magyar program, akkor jönnek szervezetten, mit tudom én, valamilyen program keretében. De egyébként az alkalmazottak közül senki nem volt magyar. Ez nekem nagyon rossz volt. Hiába próbáltam magyar barátokat keresni, de így kevés volt.

K.: Ha azt kérdezem, hogy te milyen identitásúnak tartod magadat, akkor arra mit válaszolsz?

V.: Magyarnak. Magyar. Magyar. És cigány. De nagyon fontos.

K.: Ez a magyar, magyar, magyar, ez azt jelenti, hogy a magyar identitásod az erősebb? Tehát azért mondtad sokszor a magyart? Vagy ez csak…

V.: Nekem ez nem kérdés. Tehát van, akinek első a cigány. Nekem első a magyar. Főleg így, hogy Amerikában voltam kint, amikor én halál gyökértelennek éreztem magam, és újra háromévesnek.

K.: Kint, Amerikában?

V.: Igen. Én úgy mentem ki, hogy nem tudtam angolul. És ott rájöttem, hogy mennyire fontos a közös nyelv, a közös kultúra. Például, hogy milyen mesét néztünk gyerekkorunkban. Érted? Tehát odáig nekem ez nem is volt kérdés, hogy ez fontos lehet. De ott meg olyan fontos lett, hogy nagyon. Tehát Amerika jó is volt egyben, meg meg is tört a maga módján. Én ott nagyon gyökértelennek éreztem magam, és rájöttem, hogy nem tudnék külföldön élni. Akármennyire is mondják, hogy milyen rossz Magyarországon, én nem tudnék elmenni. Tehát amikor én hazajöttem, és azt láttam, hogy megy a metró, meg jön a villamos, ki van írva a menetrend, én tök boldog voltam. Például Washingtonban simán közlik, hogy single tracking van – nem fog jönni a metró – minden gond nélkül, itt meg kiszámítható minden. Tehát így rájöttem, hogy rendben van minden. És hogy tök szépek az épületek. Gyönyörű kávézók vannak. Tehát én ezt a részét is látom, nemcsak a rosszat. Én nem mennék el. Tehát én lehet, hogy fanatikus lettem ilyen szempontból, de belőlem ezt is kiváltotta Amerika. Mert tudom azt, hogyha itt egy répát megeszek, az biztos, hogy biztonságos. Ott például öt hónappal azelőtt vettem egy répát, otthagytam a hűtőben, és ugyanúgy nézett ki öt hónap után is. Tehát hogy még az élelmiszer-biztonság sem ugyanaz. Tehát minden annyira mesterkélt, és annyira mű. Például szinte soha nem romlik meg az étel. És közben meg nem tudom, hogy mit eszek meg. És például a colitisemnél fokozódtak a tünetek kint. Tehát ott a táplálékoknál éreztem, hogy az valami nagyon rossz. Tehát a Whole Foodsba kéne járni vásárolni mindennap, ami viszont rettentően drága volt. A Whole Foods. Az egy ilyen nagyon egészséges élelmiszer market…

K.: Aha. Élelmiszerbolt. Igen.

V.: Ahhoz, hogy azt érezzem, hogy esetleg nem lesz tünetem. Tehát hogy így érdekes. De közben meg nagyon szeretek cigánynak is lenni. Tehát hogy azt se cserélném le. Tudod, most van a Roma Sajtóközpontnak a kampánya, az Aranypánt-díj. Tudod?

K.: Igen.

V.: Nekem két aranypánt van a fejemen. Egyik a cigányságom, másik a magyarságom. Egyiket se cserélném le. Tehát ha kéne választanom, nem, nem lennék más nemzetiségű. Se magyarként, se európaiként, se cigányként. Se nőként, mert így is tök jó. Tehát minden úgy van jól, ahogy van.

K.: Itt van ez az Önvallomás, ami az alsópetényi helyi újságban jelent meg 2010-ben. Akkor meséld el kérlek, amit az előbb elkezdtél!

V.: Igen. Az egyik nagy álmom volt – meg egy kis kérése is a falunak – hogy egyszer Alsópetényből szólhasson a déli harangszó. Akkor ugye kijönnek Peténybe, ott felveszik egyrészt a harangszót, másrészt a kis történetét a templomunknak, a harangtoronynak. És ez megvalósult. Úgyhogy nagyon örülök, hogy ez egyszer sikerült.

K.: Igen. És mondtad, hogy azáltal, hogy a rádióban hallottak, egy kicsit úgy érezték, hogy te is ott vagy, jelen velük.

V.: Igen. Ugye minden reggel ment az anyagom a reggeli 180-ban, hattól kilencig, és ugye az emberek, ahogy mennek dolgozni, ott is még nagyon sokan hallgatják a Kossuth Rádiót.

K.: Még mindig a Kossuth Rádiót hallgatják?

V.: Nagyon sokan. A fiatalok ugye a trendibb kereskedelmi adókat, de nagyon sokan még mindig azt. És egy csomó ember, mikor hazamegyek, ugye a temetőbe meg stb., akkor mindig mondják: „Marika, mi mindennap téged hallgatunk. És annyira büszkék voltunk, hogy elhangzik az, hogy Baranyi Marika, vagy Mária. Mert akkor mi azt tudjuk, hogy te a mi Marikánk vagy.” És azt hangsúlyozták, hogy ezáltal a rádió nekik még fontosabb.

K.: Még fontosabb. Igen.

V.: Merthogy valaki, akit ők ismernek…

K.: Van egy személyes kapcsolat.

V.: Igen. És ez olyan jó érzés volt. Meg így tökre naprakészek voltak, hogy milyen anyagaim mentek. És akkor kellett mesélni a háttérről, hogy hogy készült. Úgyhogy ez jó volt. Aranyosak voltak nagyon. Így követték a dolgokat.

K.: És van neked filmed is.

V.: Ja, igen. A filmek. Arról el is felejtettem beszélni. Két filmem is van, az egyik ugye a Zsani. Az egy kislány története. Ugye a kislányt így hívták, hogy Zsani, akkor legyen ez a film címe is. Ez a Szegénység arcai filmfesztiválon egyszer egy első helyezést ért el. És akkor készült egy Pogácsásjulcsi című film, az is nagyon sikeres lett. Vagy bocsánat. Az lett a Szegénység arcai filmfesztivál díjazottja, igen. Az a díjazott. Bocsánat. Már összekeverem, mert olyan rég voltak ezek. És az pedig egy roma asszonyról szól, akivel kutyasétáltatás közben találkoztam az újpesti lakótelepen. Vagyis hallottam már előzőleg róla, de még nem találkoztam vele, és mindenki a Julcsiról mesélt. Hogy milyen fantasztikus a Julcsi. Milyen tündéri. Milyen édes. Milyen finom a pogácsája. És egyszer csak azt láttam, hogy egy kis fabódé körül az emberek így ott élnek. És egyébként az egész lakótelepen, meg sehol sem láttam ilyen közösségi életet. És akkor sétálgattam egy párszor arra, és rájöttem, hogy ez a nő, ez közösségi szociális munkás, a tudtán kívül. És megtudtam, hogy roma nő. Akkor, mondtam, hogy ez egy téma. Megbarátkoztam vele. És egy csomó ideig puhítanom kellett, hogy hadd forgassak vele, mert ő nem értette, hogy ő miért téma. És akkor beajánlottam az M1 Roma Magazinjának, és akkor leforgattuk. És akkor utána, a film hatására Julcsi forgalma nagyon megnőtt. Plusz az RTL is megtalálta őt. Behívták őt a reggeli műsorba, a főzőműsorba, a sztároknak ő ott főzőcskézett. Meg forgatott vele a Fókusz. Tehát így felkapott sztár lett. Örültem neki nagyon. Szerintem meg kell mutatni a történetét.

És amiben én nagyon hiszek, hogy a szegényeknek én nem mindig halat adnék, hanem hálót, segítséget, hogy ki tudjon törni belőle. Ugye Julcsi is egy élő példája ennek. Munkanélküli, háromgyerekes, akkor még a számítógépet nem ismerő cigány asszonyból hogy lesz egy sikeres vállalkozó. Mert ő hitt magában, és azt mondta, hogy ő megcsinálja. Elment a tanfolyamra, és tégláról téglára felépítette magát. És ő nem segélyt kért, nem azt akarta, hogy segítsenek rajta, hanem ő segített saját magán. És ez szerintem ezért igazi példa. Egyrészt a nőknek is, mert nőként is meg tudta ezt valósítani, kitörni mindenből. És a férje, ugye aki nem cigány, ő magyar, még ő sem támogatta a tanulását. Miért kell ez? És ő ennek ellenére szembe ment ezzel az áramlattal, és megmutatta, hogy lehet. Ő is egy nagy példa. Julcsikám.

K.: És még mindig?

V.: Még mindig ott van. Él a kis bódéja. Az újpesti helyi újságban is szerepelt azóta. Meg számos médiában. Úgyhogy így már meg is szokta a szereplést.

K.: De mondtad, hogy jó példa erre a dilemmára, hogy halat vagy hálót.

V.: Igen.

K.: Meg lehet… fel lehet oldani ezt a dilemmát?

V.: Most már azt mondom, hogy a társadalomban vannak olyan mélyszegénységben élők, ahol egyszerűen a napi túlélés a gond. Ott nagyon nehéz megkapaszkodni anélkül, hogy kapjon tényleg halat, hogy megélje a holnapot. Sajnos most már ez nem biztos, hogy megáll, ez a dolog. Pár évvel ezelőtt még jobban megállt. Régebben még jobban.

K.: Tehát jobban megállt az, hogy hálót kell adni, és nem halat.

V.: Igen. Most már sokan ugye megfagynak a házaikban. Szó szerint. Ugye ezen a télen is nyolcvanan fagytak meg. Tehát amikor egyszerűen nincsen tüzelő. És olyan a helyi rendelet, hogy nem lehet kimenni fát termelni. Tehát most már nehezebb ez a dilemma. Most már olyan nagy a szegénység, sajnos. Most nagyon-nagyon kettévált a társadalom. Nagyon gazdagokra, és nagyon szegényekre. És a középosztály is csúszik le.

K.: Köszönöm szépen.

V.: Nagyon szívesen.

                                                           Vége

© Všechna práva vycházejí z práv projektu: Romani Memory:Recollections of Roma from the Central Europeen Perspective

  • Witness story in project Romani Memory:Recollections of Roma from the Central Europeen Perspective (Zsuzsanna Kőrösi)